ham
ham [a v. â] mondatszó hamm (hangutánzó)
<Ennivaló bekapására, harapásra utalva, a száj gyors kinyitásának és becsukásának, ill. az ezzel járó hangnak utánzására, főleg a gyermeknyelvben és az előadás élénkítésére, színezésére; ismételve is.> Ham, kapd be! Gyors mozdulattal megragadta a csokoládét, és ham, bekapta. Egy marok füvet vágott le … és beleharapott: Ham! ham! (Mikszáth Kálmán) A róka egy-kétszer meghömpölygette első lábaival [a kakast], mintegy játszott vele, aztán egyszerre megvillantak fehér fogai és ham, egyetlen harapással elválasztá nyakát a törzsétől. (Mikszáth Kálmán) Beszaladtak, mint a malackák, s hamm bekapták, amit adtak. (Móricz Zsigmond) || a. <Tréfás fenyegetésben, főleg (kis)gyermekhez szólva.> Ham, bekaplak! Ham, megeszlek! Ham, … megeszlek, te vakarcs! (Mikszáth Kálmán) No hát gyere ide, kis Mili. Mit te félsz tőlem? Ejnye, túrom, megfúrom, bizony mindjárt beléd harapok, ham, megeszlek. (Mikszáth Kálmán) Megeszlek, ha el nem hallgatsz! Ham-ham! (Gárdonyi Géza) || b. (átvitt értelemben, ritka, irodalmi nyelvben, tréfás) <Természeti jelenségről szólva, elnyelésre utalva.> Visszajöttek a tegnapi felhők, feketék, csúnyák s hamm, elnyelték a napot. (Ady Endre)
