hallga
hallga mondatszó (kissé régies, irodalmi nyelvben)
<Hangjelenség figyelésére való felhívásul, szelídebb hangú, enyhe felszólításul, főleg olyankor, ha a hangjelenségből vminek, vkinek közeledésére, közellétére következtetünk, rendsz. tegező beszédben:> hallgass(atok) csak oda!, hallgassuk csak!, figyelj(ünk) csak! Egyszer a kobzos csak jobbra mutat: „hallga, Immár letanyázott és dőzsöl a falka”. (Arany János) Csendben foly a tanács; – de hallga, hallga! | Kürtszó-e az, vagy szél mi ott rivalga? (Arany János) Csitt! Hallga! súgá a nő, kerekre felnyitva szemeit s a jégvirágos ablakra bámulva. – Mi az? Mit neszelsz? – Mintha valami dübörögne? Mintha nehéz szekerek jönnének. (Jókai Mór) Ó jaj, hallga, mily hang volt ez, ilyen szívszorult sikoly? (Babits Mihály) – (főleg költői) <Önmagához szólva, magánbeszédben.> Minden szerencsém kockán, Ó Hadúr! | Egészen add meg, vagy tégy semmivé. | De hallga! jő. (Vörösmarty Mihály) Hallga, búgnak az orgonák, Alleluja, alleluja, Hajnali mise óta. (Ady Endre) A rádió kagylóját felveszem | …Hallga! Muzsika! | Valami messzi jazzt üzen az éter. (Tóth Árpád) – <Főmondat értékű szóként, mellékmondat előtt.> Egyszer Rózsa fölnéz: „Lelkem, arra jég van, Hallga, hogy zúg! sok kárt tesz az a szomszédban.” (Arany János)
