elborul
elborul tárgyatlan ige
1. (gyak. alany nélkül) <Az ég, az idő> felhős lesz; beborul. Elborul a nap: felhő takarja el a napot. Hirtelen újra elborult. Borulj el gyászhozó nap. (Vörösmarty Mihály) Támad nagy üvöltés; egek elborúlnak. (Arany János) || a. (átvitt értelemben, költői) <Természet, világ> elsötétül, elhomályosodik. Szemeim láttára borúlj el | Természet. (Vörösmarty Mihály) A világ elborult előtte e gondolatra. (Jókai Mór)
2. (átvitt értelemben, választékos) <Személy, lélek, kedély> elszomorodik, elkomorodik. Mint látom, itt a jókedv elborúlt. (Madách Imre) Hajam megszürkült, lelkem elborult. (Kiss József) Ha később csak hallottam … nevét, … mindig elborultam, és gyűlöletet éreztem. (Móricz Zsigmond) || a. (átvitt értelemben, választékos) <Arc, homlok, szem, tekintet> hirtelen szomorúságot kezd tükrözni; elkomorul. Leányka, Szenvedésim tudni se fogod. | Nem borúl el soha én miattam, Nem borúl el fényes homlokod. (Petőfi Sándor) Csak a szeme borul el néha kissé. (Kosztolányi Dezső) || b. (átvitt értelemben, költői) <Vmely komor érzés, hangulat vkin v. vkinek a lelkén> úrrá lesz. Kétség borúl el … lelkemen. (Vörösmarty Mihály)
3. (átvitt értelemben, szépítő, eufemisztikus kifejezésként) Elborul az elméje: megőrül, megzavarodik (3). Indulatvihartól elborult az elme. (Arany János) Gyanakodni kezdtem, hogy az öregem elméje elborult. (Mikszáth Kálmán)
4. (tájszó) Felborul (1). Elborult a tükör az asztalon. || a. (ritka, költői) <Személy> leborul (1). Hős fiú jön fegyverestűl, … Elborúl a szűz előtt. (Vörösmarty Mihály) || b. (ritka, költői) Vmiben elmerül. Hányódva szirtek és hullám felett, Már azt hivém, legott elborulándok. (Arany János–Tasso-fordítás)
5. (ritka, költői) <Tárgy, jelenség> vmin v. vmi fölött szélesen elterül úgy, hogy egészen beborítja, ellepi. A kőszobor csak inkább halaványul, ha rajta napsugár borul el. (Eötvös József) [A hegyeken] elborul … a völgyből felszálló setét köd. (Jókai Mór)
elborulás; elboruló; elborult.
