elbődül
elbődül tárgyatlan ige
1. <Állat> váratlanul, teljes erővel hirtelen bőgni (1) kezd. Elbődül a bika, az oroszlán, a tehén. Egy-egy bozontos bús tinó elbődül. (Petőfi Sándor) Mintha egy bölömbika bődült volna el … (Mikszáth Kálmán) A tehenek lassan, lépésben menetelnek, csöndben, csak néha bődül el egy-egy. (Nagy Lajos)
2. (túlzó) <Ember> szokatlanul erős, durva hangon fölkiált, ordítani kezd. Az óriás amint rálépett volna, | János feje fölött kardját föltartotta, | Bele-lépett a nagy kamasz és elbődült. (Petőfi Sándor) Elbődül valami mészárosinas. (Vas Gereben)
3. (átvitt értelemben, irodalmi nyelvben) <Tárgy, eszköz> erős, öblös hangot ad. Elbődül az álgyu. (Arany János) Várják már a bányában, hogy a gyárkémény ebédidőt bőgjön. Most elbődül a duda. (Gelléri Andor Endre) A reflektor fényébe egy élő alak esik, az autótülök elbődül. (Nagy Lajos)
elbődülés; elbődülő; elbődült.
