egyetlen
egyetlen [ëggyetlen] melléknév és főnév (mindig kiemelő hangsúllyal)
I. melléknév
1. Nem több, mint egy; csupáncsak egy. Egyetlen gyerek; egyetlen szó nélkül; a szegény asszony egyetlen tehénkéje. Ezt az egyetlen Kisértetet Nem tudom könnyen elhessentni. (Ady Endre) Itt ülök ebben a kicsi sváb-házban, enyim az egyetlen, utcai szoba. (Kaffka Margit) Édesanyám varrt, egyetlen varrónő volt a faluban. (Móricz Zsigmond) || a. (gyak. túlzó) Párját ritkító; olyan kiváló, akihez, amihez hasonló nincs. Egyetlen a maga nemében. Új király fog érkezni … | Lajos, Lajos, Lajos lészen fia ennek, | Kit nevez a magyar Nagynak, egyetlennek. (Arany János)
2. (választékos) Sokból eggyé összeforrott. Egyetlen ujjongás a hatalmas tömeg. Egyetlen akarat lett a sok egyéni vágy és követelés. A nagy közönség egyetlen fej volt, meredt nyakkal és ezer szemmel. (Tolnai Lajos) [A rókák] egyetlen hármas testnek látszottak egy rakáson. (Mikszáth Kálmán)
3. (kedveskedő) <Olyan személy megszólítására, akiből a megszólító szempontjából v. érzése szerint csak egy van:> kedves, drága. (Édes) egyetlen gyermekem!; egyetlen felejthetetlen barátom! Ne mozdulj, Ne indulj Én egyetlen árvám! (Arany János) Koczur … levetette magát a földre … ordítozva a kedves egyetlen gazdája után. (Jókai Mór)
II. főnév -t, -ek [ë], -e [e] v. -je [e]
1. Egyetlen személy. Elűzte az egyetlent, aki őt szerette. || a. <Főleg megszólításként, birtokos személyragos alakban:> vkinek kedvese, drágája, édese. Édes egyetlenem! A két egymástól elvált házastárs ismét … nevezte egymást angyalának, egyetlenének. (Jókai Mór)
2. Egyetlen dolog. Amit tett, az jó volt és szép volt, emberi volt, az egyetlen, amit tenni lehet. (Kosztolányi Dezső)
