bőgés
bőgés főnév -t, -ek, -e [ë, e] (hangutánzó)
Általában a bőg igével kifejezett cselekvés, (hang)megnyilvánulás; az a tény, hogy vki, vmi bőg.
1. Bizonyos állatoknak erős, mély hangon való megszólalása, ill. ilyen hangja. A (szarvas)bika, az ökör, az oroszlán bőgése; a tehén bőgése borja után. Az istállóból hallatszik a barmok bőgése. Állatok fészkelődtek az ólban, s egy-egy borjú bőgése zavarta a csöndet. (Petelei István) || a. (vadászat) A szarvasbika párzásának időszaka, amelyben ilyen hangot hallat; szarvasbőgés. Megkezdődik a bőgés. Bőgés idején szoktak szarvasra vadászni.
2. (bizalmas, kissé durva) Sírás, kül. gyermek hangos sírása. Éktelen, keserves bőgés; a megvert gyerek bőgése. Mire való az a sok bőgés? Hagyd már abba a bőgést! || a. (bizalmas, durva) Ordító, fülsértő ének(lés). A kocsmából kihallatszott a részeg mulatozók bőgése.
3. (átvitt értelemben) Vminek olykor szinte fülhasítóan erős, mély, hosszan tartó hangja. Az ágyúk bőgése; a gyár kürtjének bőgése; a szirénák bőgése; a vihar, a viharzó tenger bőgése.
Szólás(ok): (bizalmas) helyes a bőgés, (oroszlán!): helyes, úgy van, jól mondod!
Szóösszetétel(ek): szarvasbőgés.
bőgési.
