Vadászkutyák
Vadászkutyák
Az ősember vadászott, hogy élelemhez jusson, és hogy az állatok bőrével, szőrméjével takarja magát a hideg ellen. A kutyaős (vagyis a farkas) mint zsákmányszerző állat hasonló módon szerezte meg táplálékát. A vadat hol egyedül, hol falkában üldözte, egészen addig, amíg az ki nem merült annyira, hogy megölhette és megehette. Az ember hamar felismerte a kutya kiváló képességeit a vad felfedezésében, követésében, és elhatározta, hogy társul veszi maga mellé. S attól kezdve, hogy ez az ismeretség létrejött, nyomban ki is használta "leghívebb barátja" szolgálatait. Így kapcsolódott össze az ember és a kutya vadászata, amely - egészen csekély módosításokkal - a mai napig fennmaradt.
Amint az ember életviszonyai javultak, az állattenyésztés és a növénytermesztés biztosabb élelmezési alapot nyújtott, a vadászat veszített jelentőségéből, bár még ma is fontos élelemszerző ág. Átalakította a kutyát is: kiválogatta a legalkalmasabb példányokat, keresztezte őket, s új fajtákat hozott így létre, köztük vadászkutyákat. A vadászat módja is megváltozott; most már nem arról volt szó, hogy bármely vadat - ha ehető - zsákmányul ejtsen, hanem inkább örömet akart találni a vadászatban. Sportszerű kedvteléssé alakította át a vadállatok üldözését, szabályokat alkotott, s így létrehozta a kutyákkal való sportszerű vadászatot.
A vadászat fénykora a középkor, a nagy királyok, fejedelmek, a kiskirályok és önkényurak kora volt. Ám - érdekes módon - a kutyával való vadászat azóta sem változott lényegesen. Napjainkban is szinte pontosan úgy vadásznak, ahogyan a "Szent Bertalan éjszakájáról" hírhedtté vált IX. Károly király meghatározta ennek a sportnak a szabályit. A királyi vadászatról című munkájában.
Ez a kis gyűjtemény - amely ismerteti a vadászati módokat, leírja a vad szokásait és egyebek között még azt is: hogyan kell a jó vizslát idomítani - ma is aktuális. Sőt még a szóhasználata is alig változott, a 20. század vadászai szinte teljesen ugyanazokat a szakkifejezéseket használják, mint középkori elődeik.
Nos, a vadászat népszerűvé válásával, elterjedésével kialakultak a különböző speciális vadászkutyafajták (a vadászási mód, a vad fajta, nagysága alapján): a vizsla, a retriever, a szetter, a pointer, a kopó, a véreb, az agár, a terrier, a griffon... Valamennyi fajta csoportot nem tudjuk megemlíteni, erre nincs elég hely, és nem is tartjuk itt a feladatunknak. Ezért csupán néhány különösen érdekes vadászkutyaféle tevékenységének rövid bemutatására szorítkozhatunk...
POINTEREK. A fajta neve (point = mutat, mutató, rámutató) eredetileg feltehetően inkább a kutya munkáját jelölte. A pointerek kiváló vadászebek, a vadat "álló" kutyák királyainak tartják ezeket a derék négylábúakat. Feladatuk az, hogy a nyílt mezőn megtalálják a vadat. Rendkívül kifinomult orrukkal kutatnak a vad után, s ha megtalálták, klasszikus pózba merevednek, szinte szoborrá válnak: szép formájú fejüket magasan tartják, egyik mellső lábukat felemelik, mintha lépni akarnának, de közben valami akadályozná ebben őket, és így maradnak, ebben a pózban. Farkukat hátvonaluk természetes folytatásaként egyenesen tartják, mintha attól félnének, hogy ha egy kicsit is lejjebb engedik elriasztják a vadat.
Pointer - jellegzetes mutató pózban
FOXHOUNDOK. Sokoldalú képességeiket tekintve a magyar vizslához hasonló mindenes kutyák, különösen az amerikai foxhund. Állóképességük szinte fantasztikus: akár 8-12 órán keresztül követik a nyomot. Szimatuk kiváló; értelmes, tanulékony ebek.
Amerika déli részén például a következőképpen folyik a rókavadászat. A résztvevők este gyülekeznek (rendszerint egy hegycsúcson), s kutyáikat szélnek eresztik. Amelyik állat először bukkan rókanyomra, jelez, s gazdája megismeri a hangjáról, melyik eb fogott nyomot. Rövidesen megszólal a második kutya is, majd a többi, és a vadászok kutyájuk hangjából pontosan tudják: a kutya ráakadt a nyomra, követi, s közelít-e vagy éppen elvesztette.
Észak-Amerikában gyakran megölik a rókát, de Délen ez súlyos vétek - a vad újra és újra elfut, s kezdődik ismét az üldözés. A vadászok megismerik az egyes rókák szokásait, ami csak fokozza a hajsza érdekességét.
VIZSLÁK. Legendásan nagyszerű vadászkutyák. Lelkes híveik azt mondják róluk: ha az összes többi vadászkutyafajta valamilye oknál fogva kipusztulna, a vizslák valamennyit képesek lennének helyettesíteni. Nos, lehet hogy ebben a megállapításban van némi túlzás, de az bizonyos, a vizslák bámulatosan okos, ügyes, engedelmes, intelligens, sokoldalú állatok. Igazi "mindenes" vadászkutyák: rendkívül fegyelmezettek; szimatmunkájuk nagyszerű; kiválóan apportíroznak; kitartók, a legszélsőségesebb időjárást is jól tűrik. Nem véletlen, hogy valamennyi nagy kutyás hagyományú nemzet - az angol, a francia, a német, a magyar stb. - kitenyésztette a maga speciális vizslafajtáját.
SZETTEREK. Származásuk 1845-ig vezethető vissza. Nevük feladatukból ered: a vadat kell "set"-telniük azaz állniuk. Az idők folyamán szerepük megváltozott. Kivitték őket az angliai lápokra, ahol messze a vadászok előtt jártak, s ha vadra bukkantak, megálltak, és orrukat magasra tartva egyik mellső lábukat felemelve - akárcsak a pointerek - jeleztek. Azután a vadász vezényszavára lassan, centiméterenként előrekúsztak, egészen addig, amíg a vad "pánikba esett", és menekülni akart. Ami azután történt az már a vadász dolga volt...
Munkában a kotorékeb
A szettereket - a barátságos, értelmes angol szettert, az elegáns erős, szívós gordon szettert, a vonzó külsejű, kissé rakoncátlan természetű ír szettert - ma már persze főként kedvtelésből tartják ragaszkodó, kedves természetük, fogékonyságuk miatt.
VÉREBEK. Valamikor sokféle változatban tenyésztették ezeket a kutyákat, amelyek származásukat tekintve talán leginkább a kopókhoz sorolhatók, míg munkavégzésük szempontjából a vizslákhoz állnak közelebb. Ma már csupán néhány típusuk maradt fenn: az angol véreb (bloodhound), a hannoveri véreb és a bajor hegyi véreb.
VÉREBEK. Valamikor sokféle változatban tenyésztették ezeket a kutyákat, amelyek származásukat tekintve talán leginkább a kopókhoz sorolhatók, míg munkavégzésük szempontjából a vizslákhoz állnak közelebb. Ma már csupán néhány típusuk maradt fenn: az angol véreb (bloodhound), a hannoveri véreb és a bajor hegyi véreb.
Remek kutyák az angol vérebek, amelyek valaha rendkívül hasznos munkát végeztek. Azért tartották őket, hogy felkutassák a megsebzett vadat, amely eltűnt a vadász szeme elől. Ezenkívül megtalálták az elcsavargott jószágot, kiszimatolták a föld alatti vezetékek gázszivárgásait. Még ma is gyakran használják őket "vércsapára" vagy eltévedt vadászok, turisták, gyermekek felkutatására.
Könnyen taníthatók a hannoveri és bajor vérebek. Inkább saját kedvtelésükből követik a nyomot, semmint más okból. Egészen kiválók az úgynevezett "hidegnyom" követésében is, vagyis olyankor, amikor már bizonyos idő eltelt a nyom lefektetése után. Hazánkban is népszerűek. Az utóbbi időkben ismét fellendült (nemzetközi versenyek formájában is) a vérebek eredeti "foglalkozásuk" szerinti felhasználása, s ilyenformán hatalmas értéket (sokmázsányi vadhúst) mentenek meg évente ezek a derék "szagértők".
