A "tökéletes" tanító
A "tökéletes" tanító
Kölyökkutyánk jellemének formálgatása közben soha ne felejtsük el azt az alapvető különbséget, amely az ember és a kutya világa között van. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a kutya - ellentétben az emberrel - a szagok világában él, az orrával "gondolkodik", és alapvetően a szaglóérzéke teszi engedelmessé. Voltaképpen ennek tulajdonítható a gazdája iránti szeretete, a nevelőjébe vetett bizalma. Időnként tehát a tanítgatása, nevelése során nyújtsunk neki lehetőséget arra, hogy szeretett gazdájának illatát érezze, aki simogatással jutalmazza őt - ez számára egyenértékű a gyermeknek adott jutalompuszival.
Sok más esetben is hasznosítani tudjuk a szaglást azzal, ha például egy alapos szippantást engedünk kutyánknak az idegen és szokatlan dolgok illatából, hogy meggyőződjék azok ártalmatlanságáról és veszélytelenségéről, illetve fordítva: kártékony és veszélyes voltáról. Utalhatunk az ízlelésre is, ha valamilyen jó falattal jutalmazzuk kutyánkat, vagy ha bizonyos rossz szokásokat (mint például a harapdálást) kell leépítenünk. A tapintóérzék közvetíti a kutya számára a jutalmat és a büntetést (erről később még szólunk), valamint segítséget nyújt bizonyos feladatokra való kiképzésben. Nekünk azonban főleg az olyan érzéki benyomásokra kell támaszkodnunk, amelyeket a hallása és látása közvetít számára. Fő segítségünk ugyanis a kutya befolyásolásában a szemünk, a mozdulataink, és hangunk. A kutyát "elbűvöli" pillantásunk. Szavaink (hangunk, hangsúlyunk) pedig parancsokat és tilalmakat, dicséretet és szidást, figyelmeztetéseket vagy büntetést közölnek vele. A füttyszó a hangjelzésnek egy változata, a kéz és egyéb jelek pedig kiegészítik, tökéletesítik azt.
Az emberi tekintet hatalmát és a hang befolyását nem szabad lebecsülni. Egy jó tanító éppen ezekkel hathat a büntetés minden egyéb eszköze nélkül is. A parancsszavakat mindig ugyanazzal a hangerővel és hanghordózással kell kiejteni, mert a kutya ténylegesen nem érti meg a szavak értelmét, füle azonban hozzászokik a szavak hangzásához. Fölösleges tehát a kezdő kutyatartónak egy csomó üres fecsegéssel traktálnia kedvencét: az egyes parancsszavak legyenek rövidek, világosak és jól megkülönböztethetők. Minden vezényszót nyugodtan és normális hangsebességgel kell kiejteni, a túl hangos vagy ordítozó parancsok csak megzavarják a kutyát. Kapcsolata az oktatóval ugyanis olyan finoman árnyalt, hogy mesterének izgatottsága, idegessége őrá is átragad. Ilyenkor bizony "leblokkol", és hibát hibára halmoz.
A kéz- vagy karjelekkel adott parancsok végrehajtása mindig a megvilágítástól és a távolságtól függ. Bizonyos feladatok végrehajtását megkönnyíthetjük jelekkel, feltéve, ha mindig ugyanazokat használjuk.
Alapvetően a szaglóérzéke teszi engedelmessé
Az egyik legjobban bevált megkülönböztető jel a füttyszó, illetve jelzőeszköz a síp. Ez a hang mindig elég jól eljut a kutyához, ezenkívül az oktató személyes hangsúlyt is belevihet a fütyülésbe, úgyhogy a kutya arról mindig felismeri őt. (A sípjelekről egyébként később még szólunk.)
A tényleges vezényszavakon kívül (amelyek közlik a kutyával a feladatot) helyes, ha kiválasztunk magunknak bizonyos bátorító és figyelmeztető szavakat és hangokat is. Ilyenek: jól van, gyorsan, kész, ne stb. Ezeket a szavakat csak akkor tudjuk mindig azonos hangnemben azonos jelentéssel használni, ha előzőleg jól megtanuljuk. A kutya bizonyos fogalmakat kapcsol ezekhez. A "fuj" szót mindig határozott figyelmeztető hangon kell közölni az állattal, hogy megállítsuk őt valamilyen tiltott dolog elkövetésében, mint például a hulladék felvétele az utcáról, a macskák kergetése..., de sohasem szabad az állat ügyetlensége vagy engedetlensége miatt használnunk. Ebben az utóbbi esetben a "gyere" parancsnak kell következnie, azután pedig a feladat megismétlésének - pórázon. A pillantásunk is segítse szavainkat. A kutya tudja, hogy mindent ki kell olvasnia oktatója szeméből annak lelkiállapotáról. Ennek alapján érti meg, hogy gazdája jó hangulatban van-e vagy éppen rossz a kedve, esetleg dühös. Éppen ezért a gazdának legalább olyan élesen kell figyelnie saját cselekedeteire, mint a kutyájára, amelyhez az elvégezendő feladatokat kell alkalmaznia. Ismételjük - mert nem lehet eléggé hangsúlyozni -, hogy kerülni kell a túl hangos parancsokat, a túlzott sietséget, a kiabálást és a hirtelen mozdulatokat, mert ezek zavarják a kutyát. Az oktatónak tehát először is saját magát kell megtanulni fegyelmezni, mielőtt megkísérelné ezt kutyájával.
