Nyájőrzés és terelés
Nyájőrzés és terelés
Már ez a cím is elárulja, hogy itt tulajdonképpen kétféle ösztöntevékenységről, illetve feladatról van szó. Egyrészt a nyáj vagy a csorda őrzéséről, amely a farkasok nyájkövető - zsákmány - "őrzésének" felel meg (és nem tévesztendő össze a területvédő magatartással), másrészt a jószág tereléséről, amely ugyancsak farkastulajdonság: a vadászat része, amikor néhány állat - olykor egymást felváltva - a falka felé tereli a nyájat.
Nyilvánvaló, hogy az ember ezeket a meglevő, de lényegesen "szunnyadó" cselekvésformákat ébresztette fel (és erősítette meg) a terelő-, illetve a nyájőrző kutyákban.
Aligha vitatható, hogy a közeledő "ellenség" jelzése a vadászat mellett a nyájőrzés volt a házikutya egyik legrégibb és legfontosabb szerepe. Meglehetősen barátságtalan környezetben élt akkoriban az ember; őt magát és háziállatait veszedelmes vadállatok és kegyetlen martalócok fenyegették. A négy- és kétlábú ellenség távol tartása, az esetleges támadások elhárítása nagy testű, erős, féktelenül bátor, megvesztegethetetlen segítőket - kutyákat - kívánt.
A nyájőrzés, majd később a hajtás (nagy távolságokra, vásárokban, kisebb-nagyobb településeken át) bizonyos idő után azonban lassan, fokozatosan elvesztette jelentőségét, és ez a "szolgálat" - a földművelés fejlettebb módszereinek kialakulásával - megváltozott. Megszűntek a nomád vándorló nyájak, a téli legeltetések, s egyre inkább zsugorodtak az összefüggő, nagy legelőterületek is. A minden talpalatnyi helyen igényesen megművelt földet, az értékes vetést immár a jószágoktól kellett megvédeni. Sok-sok keresztezés után kialakították hát az erre alkalmas, kisebb termetű, mozgékonyabb, tanulékonyabb és kezesebb terelőkutyákat.
A pásztorkutyák nyájőrző és - terelő képességei egészen fiatal korban megmutatkoznak. Láttak már alig három hónapos kölyökkutyát, amint húsz malacot terelt minden előzetes kiképzés nélkül, egyszerűen gazdája parancsára. A magyar pásztorembereknek is az volt a véleménye, hogy például a pulit nem kell tanítani, hiszen születésétől fogva tud mindent, amit egy jó terelőkutya tudhat. A helyzet azonban az, hogy még az olya közismerten kiváló pásztorkutyafajták egyedeinek is, amilyen például az abruzzói juhászkutya, a mudi vagy az ausztráliai kelpie, szükségük van nevelésre, tanulásra, lehetőleg egy-egy idősebb, rutinos kutya oldalán.
A pásztorkutyáknak meg kell tanulniuk minden körülmények között azonnal engedelmeskedni, parancsszóra feküdni, helyben maradni, ugatással jelt adni, összeterelni és együtt tartani a nyájat vagy csordát, s megfegyelmezni, olykor megfékezni az engedetlen, makacs háziállatokat. Mindehhez "tekintélyt" kell szerezniük a gondjaikra bízott jószág előtt, anélkül hogy fölöslegesen zavarnák, ijesztgetnék vagy komolyabban megsebeznék őket.
A jó pásztorkutya engedelmes, tanulékony, éber, gyors, szívós, igénytelen. Gazdájának egyetlen mozdulatára, füttyszavára, szeme villanására azonnal és pontosan reagál. Nem kóborol, nem keríti hatalmába a vadászszenvedély. Legtöbbjük azonban mégsem ideális "társ" (legalább nem az ebüket "kedvencként" tartó gazdák fogalmai szerint), hiszen évszázadokon át úgy válogatták, tenyésztették őket, hogy kizárólag az adott feladatra való alkalmasság volt a cél, s közben természetük formálását éppúgy elhanyagolták, mint külsejüket.
Pontosan fordított a helyzet például a modern, "kiállítási" skót juhászkutya esetében, amely elegáns, gyönyörű állat, nagyon kellemes társ, de sokkal alkalmatlanabb a nyáj őrzésére, terelésére, mint a többi pásztorkutyafajta. Egyvalamit azonban - érdekes módon - megőrzött régi "énjéből". Valamennyi pásztorkutyára jellemző az a kellemetlen, de nagyon hasznos küzdőmodor, hogy villámgyorsan odakap, majd hirtelen hátraugrik. Nos, a skót juhászkutyák olyan állhatatosan alkalmazzák ezt a "technikát", hogy a gyakorlott szakember az ejtett sebekről nyomban fölismeri a collie "művét" a másik kutyán, anélkül hogy látta volna verekedni az állatokat...
