Egy jótékony szív élménye
Egy jótékony szív élménye
Mikor Róza falun lakott (minden esztendőben legalább két hónapig, a Derby és a St. Leger közötti időszakban), reggelenként első kívánsága az álmoskönyv volt.
Tudta ugyan fejből (és tapasztalatból) az álmok jelentőségét, de mégis felolvastatta magának udvarmesterével, Ivanovics Józsival az álmoskönyv vonatkozó paragrafusait, részint azért, mert a lorgnettet, a szemüveget nem akasztotta reggeli hálóköntösére, részint pedig azért, hogy Ivanovics Józsinak valamely foglalkozást adjon, ne kezdje korán reggel a naplopást.
A mindinkább gömböcösödő udvarmester sóhajtozva bogarászott az álmoskönyvben, amikor abból Róza asszony éjjeli álmait fejtegette. Nagy megkönnyebbülésére szolgált, ha valamely kedvező jelentést olvashatott ki az álommagyarázatokból, de abban az esztendőben, az 189*-ikban inkább a rossz álmok járták a falusi udvarházban, ahol Róza asszony udvarmesterével meghúzódott a forró nyári és még forróbb, érlelő kora őszi napok elől.
– Haláleset a családban! – jelentette gyakran a bolond álmoskönyvecske, amelyet Ivanovics tehetetlen bosszúságában földhöz vagdalt minden felolvasás után
– Legalább nem üti meg a guta, ha kimérgelődi magát! – mond egykedvűen Róza, udvarmestere gyermekessége láttára, de körülbelül negyedóráig maga is elmélázott azon, hogy hova lettek a régi, kedvező álmok ebben az esztendőben.
Amíg a mise ideje elkövetkezett, amíg az udvarmester megborotválta dudaszerű, szőrös tokáját, amíg cipőt húzott, amely olyan ünnepélyességgel nyikorgott a lábán, mint egy harmonika, amíg felhúzta fehér kesztyűit, amelyben az imakönyvet vitte Róza asszony után, addig, míg reggelenként átmentek a bozontos, zordon, salétromos, zöld falakkal körülvett kerten és a templomot környékező40 temetőcskén, ahová a régi uraság temetkezett: addig kedvetlen volt Róza. De egy veres kőnél meglassította lépését, és a mögötte cipőjét nyikorgató udvarmesterhez így szólt:
– Itt nyugszik Beleznai Tóni!
Az udvarmester (nemhiába szolgált annyi esztendeig a háznál, amíg eljutott odáig, hogy daliás kérőből, aki komolyan pályázott Róza asszony kezére: öreg bútor lett) kuncogva nevetett, mintha valami nagyon mulatságos volna az, hogy a veres kő alatt nyugszik Beleznai Tóni, aki maga is veres ember volt, és kemény volt, mint a kő, az idő mégis elbánt vele.
A templomajtóban, mielőtt a szenteltvíztartóba mártotta volna ujját Róza asszony, megkérdezte Ivanovics Józsit:
– Szólt a papnak? Megmondta, hogy kiért kell ma misét mondani?
– Nagyméltóságú Albert grófért, őfelsége aranygyapjas vitézéért és őfelsége valóságos belső titkos tanácsosáért. És Bulánzsé, pesti szerkesztőért, akinek megérkezését délre várjuk.
– Helyes – felelt Róza, és belépett a templomba, meghajolva fehér ruhájában, mint akár abban az időben, amikor zárdanövendék volt az óbudai zárdában, és nagyszüleihez járt az iskolai vakációban, az ilyen testtartást sohasem felejtheti el, akit a kék ruhás Cseka nővérek neveltek Óbudán, akárhány esztendő is múlott el a mai napig.
És a második padsorig alázatoskodott a kis falusi templomban Róza asszony, nem kisebb meghatottsággal, mintha valamely váratlan kitüntetés folytán a budai Koronázó templom második padsorába kapott volna meghívást, mert az istentisztelet Budán és Pilisen ugyanaz, legfeljebb a szívek tisztaságáról lehet szó.
Róza asszonynak pedig tiszta volt a szíve, nem volt gonosz indulat abban feltalálható még olyan ellen se, aki valaha megbántotta, mert falusi tartózkodása alatt igyekezett mindent elfelejteni, ami vele a városban történt. Bút és örömet egyformán maga mögött hagyott, amint a város sorompóját elhagyta.
És az első sorba csak azért nem ült a falusi templomban, mert az a sor annak a kegyurasági családnak volt fenntartva, amely család már régen kihalt, de talán mégis él valahol valaki a családból, akinek eszébe juthat egyszer a pilisi szentmisére ellátogatni. Tiszteljünk másokat, ha azt akarjuk, hogy bennünket is tiszteljenek.
Ivanovics Józsi, aki hajdan (vőlegény korában) ugyanazon padsorban41 foglalt helyet Róza asszonnyal, amikor Albert grófért mondatott misékre együtt jártak, mint mátkapár, a viszonyok változásával mind hátrább rukkolt a padsorokban. Előbb új vőlegényeknek engedvén át a helyét, majd még az úgynevezett falusi barátok közül is kikopott a harmadik sorból, sőt a szegény atyafiak, a negyedik padsorban ülők között sem találta meg a maga helyét, most már a templom falához lapulva várakozott, ahol a cselédség szokta hallgatni a nagyapa és nagymama emlékezetére elmondott miséket. Itt állt Ivanovics Józsi közönségesebb alkalmakkor is, mert lassan azok közé tartozott, akik nem akarnak szem előtt lenni, Róza asszonnyal magukat láttatni, mert sok kifogásolnivalót éreznek magukon.
Itt állt az egykor őszintén köszöntött és régente valódi, szívbeli kedvtől pezsgő, a múlt időben láthatatlan, de hallható sarkantyúkat viselő és tán még a tegnapelőtti egészségében, férfiasságában, kitartásában és Róza asszony „jobb belátásra” való térésében bizakodó Ivanovics Józsi…
– Csak az esernyő hiányzik a kezemből, hogy „úgy látszassam”, mint egy inas, akit az esőben az úrnő után futamítottak – mond Ivanovics Józsi, amikor ezekre a templomi látogatásokra gondolt. Általában sokat gondolkozott magáról, és főként azzal törődött, hogy milyennek „láttatik” helyzete a világ előtt…
Vajon, úgy „láttatom” az emberek előtt, mint egy kivénült madárijesztő a háznál? – vetette fel magában a kérdést. – Vajon elhiszi-e Rózán kívül valaki, hogy a becsületes vonzalom, szinte testvéri vagy szülői szeretethez hasonló érzelem tart már csupán életben, s ezért viselem megalázó helyzetemet, holott fiatalon meghaltam, és már csak kísértete vagyok magamnak? – gondolta Ivanovics Józsi a templomban, ahová gondolkozni járt, mert imádkozni már nem tudott. De nem is nagyon merészkedett, mert saját bevallása szerint csak olyan dolgokat kért végetlen imáiban az Úristentől, amely imákat meghallgatás esetén: „maga is megbánt volna”. Így például, mi történik, ha az Úristen valóban meghallgatja Ivanovics Józsi azon fohászát, amelyet abból a célból küldött felséges trónusa elé, hogy süllyesztené el egy szempillantás alatt egész Piliset, minden legyével, szúnyogával egyetemben, amely rovaroktól az udvarmester sokat szenvedett?
Róza asszony annál buzgóbban imádkozott a templom második padsorában térdepelve, mintha jó példával akarna elöljárni az Úristen42 és a hivők előtt, akik sóhajtozva beszivárogtak a falusi templomocskába, mintha a mai vasárnappal megint lenyomnának egyet azok közül a vasárnapok közül, amelyek rájuk a falun várakoznak. A falu első úrnője imádkozott, anélkül hogy egyetlen pillantást vetett volna maga körül, mert csak Spanyolországban szokásuk a nőknek, hogy a templomban kacérkodjanak… Elmondta gyermekkori imáit, amelyekre még a nagyapai háznál tanították; a zárdában tanult imádságait, majd azokat az imákat, amelyeket saját maga gondolt ki álmatlan éjszakáin, új nevek, új fohászok, új kívánságok jöttek bennük elő, csak egy név volt bennük örök, mint egy állócsillag: Albert gróf neve, akit imáiban csak nagy A betűvel jelölt Róza asszony, de hiszen az, akihez az imádság van intézve: úgyis jól tudja, hogy kiről van szó. És a sajátságos, mondhatni egyéni ima után, hogy idejét haszontalanul ne töltse, elővette Hock János imakönyvét, amelyet az udvarmester hozott volt utána. Ennek az imakönyvnek tartalomjegyzékében mindig talált megfelelő imádságot. Bezzeg, feltette most a templomban azt az öregítő szemüveget, amelyet máskor csak olyankor vett elő, ha egyedül, négy fal között volt! Ez a szemüveg az imakönyv tokjába volt zárva, és csak Ivanovics Józsi tudott létezéséről. És az Úristen, akihez Róza asszony imádkozott.
*
Mise után láthatólag megkönnyebbülve hagyta el a falusi templomot Róza asszony, és útközben egyetlen megjegyzést sem tett az út közepén nyugvó Beleznai Tónira. Sőt annyira megenyhült a kedve, hogy a régi udvarház kertjébe érkezve, a háta mögött kujtorgó udvarmestertől megkérdezte:
– No, vén bűnös, könnyített a lelkén?
Ivanovics szomorúan felelt:
– Nem tudok imádkozni. A könnyeim elhomályosítják a látásomat, ha imádkozni kezdek.
– Menjen vissza, és használja az én szemüvegemet és imakönyvemet! – mond kegyesen, jótékonyan, szinte visszatérő szeretettel Róza asszony Ivanovics Józsinak, mire a degradáltságában már alig élő udvarmester arca felragyogott. Kezet csókolt úrnőjének, és kiegyenesített derékkal tért vissza a templomba.
(1931)43
