3
3
Amikor Zsanét a zöld kapu kilincsére tette a kezét, az udvarban éppen a csirkék, a tyúkok és a kakas kiáltoztak, mert egyik társukat elfogták. Zsanétnak várni kellett, amíg a felháborodott baromfiak lecsillapodtak. – Ilyen a maga „nőies” háza, csirkét ölnek benne! – mondta tréfás szemrehányással az esernyőjét összecsukó úriembernek. Hangosan pedig azt kérdezte:
– Itthon találjuk a vetőasszonyt?
Régi ismerős jött elő a ház végéből, kis termetű, rövidlátó, pókhálós asszonyság, aki valóban nem ismerhetett a mostani világból senkit, mert még olyan cipő se volt a lábán, amelyben az utcára mehetett volna. De megismerte Zsanét dámásan fuvolázó, gondtalan és nyájas hanglejtését, ahogyan az igazi úrinő beszél az élet minden körülménye között. A biztos fellépést éppen úgy tanították a nőneveldékben, mint a franciát és a németet. Egy jó nőneveldéből kikerült úrnő természetszerűleg a maga szolgálatára nézi az egész világot. – Nem szabad kártyát vetni! – mond az asszony, akit bizonyára St. Hermandad emberei tanítottak móresre. – Dehogyisnem szabad, lelkem. Mi azért jöttünk, hogy kártyát vessen – felelt fölényesen Zsanét, és gavallérjával az udvar végén lévő házikóba lépett. – Jó egy ilyen asszony mellett lenni, aki az élet minden körülményei között feltalálja magát – gondolta magában Inczédi, amikor Zsanét biztatására a kártyavetőnő a kályhacsőből mégiscsak elővette piszkos kártyáit, amelyen olyan elmosódottak voltak a figurák, mintha7 ugyanazok volnának, akik a maguk személyében a svájci szabadságharcban részt vettek. Tell Vilmos, a makk filkó nyomban megtetszett Inczédinek, és szemét rászegezte, míg Zsanét a zöld ászt érintette meg kezével, amikor az asszonyság felhívására levonta bőrkesztyűjét baljáról, és megemelte a kártyacsomagot.
– Egy távollévő nevében, akinél a barátom gondolata van – mond Zsanét, és jelentősen pillantott Inczédire, aki pillantásából megérthette, hogy az altista nő nevében emelt barátnője. Mire Inczédi Tell Vilmosra hívta fel Zsanét figyelmét: – Nekem van egy szerdai pártim, ahol még filkóval játsszák a kalábert. – A jósnő ezalatt kirakta kártyáit.
– Ó, csupa szerelem mutatkozik, szerelem, féltés, baj és megint csak szerelem. Szerelem a legjavából, amit még az én kártyáim se mindig mutatnak! – kezdte a jósnő, miután áttekintett kártyái felett, és kezét csendesen összecsapta. – Egy nagy gonddal járó út áll valakinek, amelyet a bíróság parancsából kell megtenni, de ez az út is szerencsével végződik. Szerelem és féltés. Annak is, aki akarja, de még jobban áll annak, aki nem akarná. És mindez egy szőke nő miatt.
– A szőke nőről csicseregjen, Pacsirtáné asszony – intézkedett Zsanét.
– Mit mondjak a szőke nőről? Áll jobbról is, balról is, a közelből is, a távolból is. Minden gondolat és levél neki áll.
Mikor újra emeltetett Pacsirtáné Zsanéttal: a kártya egy kisbabát mutatott.
Ki tudja, meddig tartott volna Pacsirtáné mesemondása, de ebben a percben kopogtattak a zöld kapun, amely mindig be volt zárva, hogy a vendégek biztonságban érezzék magukat. Kemény volt a kopogás, nem lehetett félreérteni, csak hatóság mer így kopogni fővárosi kapun, szinte látni a rendőrt, amint fülelve a kapu alá néz, vajon nem szökik el ott valaki a csizmaszárai mellett? Pacsirtáné összekapva kártyáit, mintha csak azt akarná elrejteni, amit éppen a kártya mutatott, de a kártyapaklit sóhajtva az asztalon hagyta, és kiment a vendégek fogadására.
– Megmondtuk már, hogy ezzel a mesterséggel többé ne foglalkozzon! – hangzott egy bajuszpedrős férfihang, amelyhez más rendőrhangok is csatlakoztak.
– Nem hallgat a szóra a komámasszony – jegyezte meg viccesen8 egy igen érdes hang, amely nyilván mindig azon csodálkozott, hogy az ő élcein csak ő egymagában nevet.
Odabent a szobában Zsanét Inczédi úrra nézett:
– No, vén filkó, most mi lesz?
– A szőke asszony mindig kellemetlenséget jelent, nemcsak a kártyában, hanem az életben is – felelt elbúsulva Inczédi. – Az ördög gondolta, hogy még a rendőrséggel is lehet találkozni. Irattárcámat, névjegyeimmel természetesen otthon hagytam, mert nem akartam a kabátom vasalását elrontani, amint egy duzzadt tárca még a szabást is rongálja. De azért mégsem hittem volna, hogy ezért vén filkónak fog nevezni.
– A maga énekesnője miatt kerültünk bajba, mert már nem győztem hallgatni panaszait, és most még papirosait is otthon hagyta – mormogta Zsanét, és úgy viselkedett, mintha komolyan aprehendálna.
Pedig az ajtón már kopogtak, és egy polgári ruhába öltözött rendőr lépett be.
– Igazolják magukat – kezdte szokás szerint, majd miután végigfuttatta szemét a kártyacsomagon, a szorongó úriembereken, megjegyezte magában azoknak nyilvánvaló ártatlanságát, miután bűnösséget a tavaszamúlt és aznap megnyiratkozott úriemberről, de még a kritikus helyzetében fél szemmel könnyező, fél szemmel nevető úrihölgyről nem volt oka feltételezni: nóbelebb hangon folytatta: – elég valami névjegy vagy levél, nem kell nagyon megerőltetni magukat uraságtoknak. – Szólt a polgári öltözetű rendőrtiszt, amikor a „vén filkó” zavartan simogatta Ferenc József-kabátjának azt a helyét, ahol a selyemmel bélelt zsebben nyilván a levéltárcának kellett volna lenni. És még a kesztyűs zsebét is megnézte, ahol vadgalambszínű, közepén összehajtogatott kesztyű foglalt helyet szokás szerint, és már éppen mellényzsebéhez nyúlt, amikor a rendőrtiszt megszólalt:
– Nevem Kubinyi. Az igazi Kubinyiak közül. Megértem, hogy tiszt uram nem volt elkészülve erre a szituációra, mert hiszen óbudai sétához ritkán visz az ember magával okmányokat, amelyekkel személyazonosságát igazolná. A nagyságos asszony természetesen felesége őnagysága?
Inczédinek csak azt kellett volna mondani, hogy „igen, ez a hölgy9 a feleségem”, és a gáláns tiszt jóvoltából bizonyára vége szakadt volna a „szekatúrának”, de Inczédi nem szólott.
Miért nem szólalt meg Inczédi?
