Ne olvassunk idegen leveleket
Ne olvassunk idegen leveleket
Miután a postáskisasszony már minden titkot megtudott a városkában, éppen a kezébe kerülő levelek folytán elhatározta, hogy most már maga is akcióba lép. Pesten, egy katonaszabónál aranyzsinóros, tiszti blúzt varratott magának, amely testhezálló volt, ezenkívül barna haját sütni kezdte, mert már javában szerelmes volt Konyec úrba. Konyec úr arról volt nevezetes a postáskisasszony életében, hogy egy külföldi grófnővel levelezett. Mindennap írtak egymásnak, a postáskisasszony mindennap elolvasta leveleiket. Meg lehetett attól bolondulni, ahogyan Konyec úr a tollat forgatta. De megrázkódott az emberben a lélek is, amikor a grófnő válaszait olvasta. A postáskisasszony olyan szerelmes volt, hogy már aludni sem tudott éjszaka. Boldogtalan volt mindaddig, amíg Konyec úr déltájban beállított a hivatalba. Személyesen hozta mindig finom papiroson írott levelét, és a kezébe adta a postáskisasszonynak: „Kérem a legelső postával…” A suta, tanáros Konyec – aki valaha nevelő volt ama ausztriai grófi háznál, észre sem vette a postáskisasszony aranyzsinóros blúzát, sem kifodrozott haját. Miután átvette a levelet, amely rendszerint már ott várakozott rá a postahivatalban, gólyalépésekkel sietett haza, hogy átadja magát a levélolvasás gyönyörének. A postáskisasszony ugyanezt cselekedte Konyec levelével, s így sokáig zavartalanul éldegéltek a kisvárosban.
Történt, hogy Konyec úr vacsorára volt híva egy helybeli polgár névnapjára, másnap elaludt, és nem jelent meg a szokott időben a postahivatalban. Harmadnap is csak későn jött, és a postáskisasszony nem győzött eléggé csodálkozni Konyec levelének rövidségén.
Baj van! – mondta magában a postáskisasszony, és rövid puhatolózás után megtudta, hogy ama névnapi vacsorán történt valami. Konyec a helybeli tanítóné szomszédságába került. Ennek a menyecskének az a híre volt, hogy tréfából benyúlni szokott a férfiak472 zsebébe. Nyilván kihúzott valamely amulettet Konyec úr zsebéből is.
A levelek mind rövidebbek és mind ritkábbak lettek. Konyec úr három-négy naponként fordult meg a postán, nyilvánvaló volt, hogy hol tölti idejének többi részét. A postáskisasszony olyan szomorú volt, hogy egy kanál vízben is meg tudta volna fojtani a kacér tanítónét. Mikor senki sem látta, sírdogált is. Ügyet sem vetett már a városka többi levelére, mindig a Konyec úr és a messzi grófnő levelezését kereste, de hajh, azt mind ritkábban találhatta. A tanítóné olyan szemérmetlenül nevetgélt a postahivatal környékén, mintha tudomása volna arról, hogy a postán egy szív csaknem megszakad.
Megint jött levél Ausztriából, de ezért már Konyec úr nem is jelentkezett. A postáskisasszony elolvasta a levelet, tele volt keserű szemrehányásokkal, már amint a megcsalt nők a világ fennállása óta írni szoktak. Konyec úr, mintha csak érezné, hogy miféle levél várja a postán, az utca túlsó oldalán járkált, pepita bokavédőt viselt, mint a szerelmesek szokták. A városkában azt beszélték, hogy az utóbbi időben a cigányokkal is összeadta magát.
A postáskisasszony nem bírta tovább ezt a helyzetet. Egy este, hivatalos idő után felkapta aranyzsinóros blúzát, és hajadonfővel elrohant a hivatalból. Egyenesen a város végének tartott, ahol tudomása szerint Konyec úr lakik. Benyomult a bogárhátú házikóba, be a kis, gerendás szobába. Konyec úr szappanos vízben áztatta a lábát, és meglepetten nézett.
– Csak azt akarom mondani, hogy levele jött – kiáltott fel keserves hangon a postáskisasszony, és a levelet az asztalra csapta. Aztán leroskadt Konyec úr mellé egy székre, és olyan zokogást csapott, hogy még a szomszédok is felébredtek.
Szegény postáskisasszonyt ezután elhelyezték a városkából, de még sokáig emlegették:
– Aranyos blúza volt. Szerencsés fickó ez a Konyec.
(1925)473
