VI. Ferdinánd
VI. Ferdinánd
– Manapság már nem szokás, hogy öregségére minden valamirevaló úriember papírra vesse az élettörténetét, hogy abból okulást, példát merítsenek az utánuk következők, de én visszatérek a régi divathoz – mondogatta VI. Ferdinánd, aki sem rendőr, sem király, hanem gőgös úriember egy magányos vízivárosi házban, aki már I. Ferenc József idejében sem nyitotta ki szívesen az ablakát, mert nem tartotta elég császárinak a viselkedését.
VI. Ferdinánd már nem foglalkozott semmi mással, mint egyedül azzal, hogy mit tenne ő, ha király volna. Ha valóban belefog egyszer életrajzának megírásába: számtalan olyan déli harangszót kell feljegyeznie, amely nem hívta őt sehová ebédelni. Sőt az esti harang se jelentette mindig, hogy most már szabad elővenni a borosüveget a kamrából, illetéktelen szemek nem látják sem gyengének, sem részegesnek. VI. Ferdinánd szegény volt, és ha nincs valahol egy öreg „udvarhölgy”, aki néhanapján némi hódolati ajándékokkal, suttyomban és mezítlábas kis cseléddel küldött ebédekkel, mindenféle évfordulók ürügye alatt juttatott tallérokkal nem gondoskodnék VI. Ferdinándról, a vízivárosi remete nyugodtan éhen halhatott volna. Ez az „udvarhölgy” egykor gyengeségi érzelmeket táplált a férfiú iránt, amikor még a budai tornyokon rendesen jártak az órák. Azonban a szülői akarat, a családi érdek kevesellte VI. Ferdinánd vagyoni állapotát, és más férfiút ültetett az esküvő után a fehér ruhás hölgy oldalára. Igaz, hogy az ifjú asszony azzal bosszulta meg magát, hogy nem ment el férjével a fotográfushoz, holott már minden elő volt készítve. Az élet eliramlott, paprika- és ugorkasavanyításnál mindig elrakott néhány üveggel a hölgy a kisebb fajta gyümölcsökből, mert VI. Ferdinánd ezt szerette. Minden héten főzött töltött káposztát, mert ezt napokig lehet eltenni. A csirkét, pulykát mindig436 comb nélkül adta fel az asztalra: férje jó ember volt, megszokta, hogy a liba a Vízivárosban comb nélkül jön a világra.
VI. Ferdinánd helyében minden más öregedő férfiember hálát adott volna a gondviselésnek e jóságos angyal gondoskodásáért, ellenben VI. Ferdinánd csak dörmögött magában:
– Majd megírom egyszer az igazságot erről a dologról a memoárjaimban!
Ugyanezzel fenyegette meg a mosónéját, ha pénzt mert követelni. A szabó már csak félve hozta haza az új ancúgot, és ha VI. Ferdinándot történetesen íróasztalánál találta, a számla bemutatása nélkül távozott. A jószívű „udvarhölgy” a piacpénzből mindig megtakarított annyit, hogy az iparosemberek nem állták útját VI. Ferdinándnak, mikor az elgondolkozva, töprengve, hosszú sétáit tette a Dunaparton. Ilyenkor néha – nagyon jó kedvében – megállott a Szerencsepatkónál, amelyhez az „udvarhölgy” férje tekintélyes vaskereskedését címezte. Lovagló vesszejével megütögette a küszöbön fekvő vaskondérokat és láncokat:
– Nos, amice, megrakod-e néha a menyecskét? Jegyezd meg, hogy az asszonynak néha örömet okoz, ha megverik.
A kereskedő üzleti könyveibe mélyedt, és hagyta továbbmenni a „vén bolondot”.
VI. Ferdinánd tehát pórias viselkedésű volt, ha asszonyra gondolt. De egyébkor aztán kitett magáért méltóság és gőg dolgában. Nem állott szóba azokkal a polgárokkal, akik legalább nem harminc esztendeig laknak a Vízivárosban. Gúnyosan mért végig minden új házat is. De legszélesebb volt a mosolya, mikor az évről évre változó úri és női divatot szemügyre vette a korzón. Ő mindig tollas, gráci kalapban, császárkabátban, magos sarkú cipőben járt. Az óraláncát a nyakában viselte, kékbabos, bokrétás nyakkendőjébe tűt tett, a gallérja kihajtós volt, semmi sem történt vele, amiért érdemes lett volna felhagyni a mindennapi borotválkozással és a Császár fürdői látogatással.
*
Mikor már a fiatalemberek Budán azt sem tudták, hogy VI. Ferdinándot valamikor gúnyolódásból keresztelték erre a névre az ismerősei, és az új generáció azt kezdte hinni, hogy valami rokonságban van az öreges úriember elődjével, amaz V. Ferdinánddal: – az történt, hogy az „udvarhölgy” meghalt. Ferdinánd talán csak abból437 vette észre a dolgot, hogy a mezítlábas kis cseléd nem csoszogott az ajtaja előtt. Az „udvarhölgy” nem zavarta a régi gavallért azzal, hogy haldoklásában elbúcsúzzon tőle.
Eleinte csak a krákogásból lehetett észrevenni VI. Ferdinánd életében, hogy valami nincs rendben. Ámde gúnyolódó, megvető mosolya, amellyel az embereket végignézte: lehetőleg még sértőbb volt. Sőt, megtette azt is, amitől azelőtt óvakodott, hogy lelökdösött fiatalembereket, újonnan beköltözötteket a gyalogjáróról. A tyúkszemére lépett polgároknak, akik nem igyekeztek előle kitérni, és aztán azt kérdezte tőlük metsző hangon:
– Mi tetszik?
Valósággal réme lett a vízivárosi utcáknak. Asszonyok, gyermekek menekültek előle. A férfiak a zsebükben szorongatták az öklüket, de nem mertek kikezdeni a tekintélyes öregúrral. A divatosan öltözött kisasszonyokra rákiabált a Duna-parton:
– Majd mennétek a pellengérre, ha más király volna az országban.
A gyermekek csak akkor kerülhették ki szidalmait, ha katonásan szalutáltak előtte.
– Hűségesen szolgáljátok a császárkirályt! – fenyegette a gyermekeket forgó szemekkel.
Testileg napról napra összeroskadt, mert alig jutott ennivalóhoz, és senkinek se jutott eszébe, hogy VI. Ferdinánd éhezik. Mind büszkébb, mind hangosabb lett. Hadonászva járt a lovagló vesszőjével, és hangosan szidta a polgármestert, éktelen dühében rácsapott a virágokra, amelyek a földszintes házak ablakaiból ránevettek:
– Hogy mer egy snájder virágot tenni az ablakába?
A déli harangszó szinte szakadatlanul hangzott akkoriban Budán, mintha a harangozó is VI. Ferdinándot akarná bosszantani. A kóbor kutyák kilógasztott nyelvvel futamodtak, mintha Ferdinándot gúnyolnák. A háztetőkről a varjak a szemetet az ő kalapjára kotorták. A sétatéren a dajkák azért szoptatták fedetlen kebellel a csecsemőket, hogy őt gúnyolják. A hentes olyan nagy hasat eresztett, hogy ki sem fért boltja ajtaján. A fűszeres rámutatott boltjából, mintha legényeit figyelmeztetné az ólálkodó tolvajra.
Az egész városrész, véleménye szerint, őt bosszantotta. Ekkor elhatározta, hogy elégtételt vesz élete minden keserűségéért. Felkereste a „Szerencsepatkó”-hoz címzett vaskereskedést, és megállott a jól438 ismert küszöbön. A lovaglóvesszőjét hadakozva felemelte, és messze hallható hangon üvöltötte: – Hé, amice, mikor házasodol újra?
Az özvegy vaskereskedőnek nem volt többé oka az „udvarhölgytől” tartani. Kilépett boltjából, és kétszer hatalmasan arcul ütötte VI. Ferdinándot.
A nem várt válaszra a leggőgösebb ember, a kerület réme, a nők ijedelme, hirtelen sírva fakadt:
– Hát nem látod, hogy éhes vagyok? – kiáltotta jajgató hangon.
A jószívű kereskedő házához vette Ferdinándot, de a tekintélynek örökre vége volt. Bezárt szobájában ült, és életrajzát írta.
(1924)439
