A színész levele
A színész levele
– Műveletlen Artúr! – kiáltott föl Stefánia, amikor vőlegénye levelét elolvasta. – Nem megyek hozzá feleségül. A Picit Pitzinek, a Bácsit Bátsinak írja. Nem lehet ilyen ember a férjem.
Nagymama, aki kötőtűinek sátrából végighallgatta unokájának felháborodását, ezen a napon a következő történetet mondta el:
– Nem szükséges, hogy a férfi helyesírást tudjon… Akkoriban jöttem rá erre a dologra, amikor fiatalasszony koromban a Váci utcában, a Szeiffert házban laktunk. Régi ház volt, még valami szobor is állott az udvaron, amelyre a szőnyeg porolásához való köteleket fel lehetett akasztani. A verklis mindennap betolta a hangszerét a kapun. Ti már azt nem is tudjátok, milyen jólesik a délutáni szendergéshez a verklihang. Pláne, ha az ember egy kicsit szerelmes, és azt álmodja, hogy a kispárna a feje alatt hullámos férfihajjal van megtöltve. A macska fölugrik a kanapéra, és a harisnyához dörgölődik. Akkor kezdődik csak a szép álom: az ember azt hiszi, hogy gavallérok térdepelnek a lábánál, és gyönyörűen hazudnak… Mert jegyezzétek meg, minden térdeplő férfi hazudik.
– Akkoriban – mert éppen válófélben voltam szegény Rózsakertitől, mert valami színésznő után vetemedett rendes szokása szerint –, két férfi is tette nekem a szépet. Az egyik mindjárt aznap került hozzám, amikor a Váci utcai kapura kiragasztottam a cédulát, hogy Rózsakerti szobája kiadó. Tudja isten, mi volt abban a téntában, amellyel a cédulát írtam, mi volt a csirizben, amelyet egyujjnyi lisztből kevertem. A papirosra emlékszem – az egy kalendáriumból volt kitépve, ahová a májusi konyhapénzről az elszámolást kellett volna fölírnom –, de hát Rózsakerti úgyis elhagyott… Egy csodálatos férfit vonzott hozzám a kapura ragasztott cédula. Mindjárt azzal kezdte, hogy írásom tetszett meg neki a cédulán. (Lementem a446 kapuhoz, és titokban megnéztem az írást. Valóban sohase írtam olyan szépen, mióta Zirzen Jankánál elvégeztem oskoláimat.)
– A férfi letette a foglalót a konyhaasztalra… Olyan nagy ujja volt, mint azoknak szokott lenni, akik sokat ropogtatják a kártyacsomagot. Pedig nem is kártyás volt szegény, hanem színész, mégpedig a Nemzeti Színház tagja, de ez mind csak későbben derült ki. A férfi elfoglalta Rózsakerti szobáját. Délután horkolt, éjszaka dörmögve jött haza, és káromkodva kereste a papucsát, mintha csak el se ment volna Rózsakerti a háztól.
– Sokkal nagyobb gondot okozott nekem Jocó úr, mint akár a Nemzeti Színház valamennyi színésze.
– Jocó úr a tömzsi, nyakas, nagy bajszú, dülledt szemű férfiak makacsságával ragaszkodott hozzám. Valahol Rózsakerti szedte még föl csavargásaiban, meghívta ebédre, aztán ott ragadt udvarlónak. Rózsakerti néha részeg fővel magasra emelte a mutatóujját, és azt hangoztatta, hogy Jocó úrnak valamikor még sok hasznát vesszük, mert Jocó úr nem más, mint szerb kém Pesten… Egyelőre csak annyi hasznát láttam Jocó úrnak, hogy odaszokott hozzánk ebédre, és egyetlen napig se maradt el, mindaddig, amíg a fazékban volt a töltött káposztából. Azt pedig jól tudjátok, hogy a töltött káposztát nem egy napra szokták csinálni. Jó szokását Jocó úr Rózsakerti eltávozása után is fenntartotta. Ha nem jött ebédre, akkor ebéd után bizonyosan beállított, és a díványon malmozgatva vastag ujjaival, gúnyos mosollyal hallgatta a firhangos üvegajtón át a színész horkolását. (Ez a gúnyos mosoly mélyen sértett női becsületemben, mert akkor még, akár hiszitek, akár nem, a színésznek a nevét sem tudtam, tisztességes asszony voltam én.)
– De előbb-utóbb megtudtam a színész nevét. Egy napon két színházjegyet adott át az esti előadáshoz, ahová, jobb híján, Jocó úrral kísértettem el magamat. Este nem volt tanácsos egyedül járni magányos nőknek.
– A színészt hangjáról próbáltuk fölismerni a színpadon. Jocó úr váltig azt erősítgette, hogy nem más a neve, mint Egresi, aki Rákóczi Ferencet játssza. De én a vastag ujjáról fölismertem, hogy csak egy csapatvezért játszik; és Zólyominak hívják a színlap szerint. Hazafelé menet Jocó úr egész úton kínzott, hogy vajon otthon Rózsakerti úr szobájában is sarkantyús, sárga csizmában jár-e a színész. Minél féltékenyebb lett Jocó úr, annál pipabűzösebb lett. Végül már447 olyan szaga volt a beszédének, mintha egész nap bagózott volna. Éreztem, hogy nem sokáig bírom ki ennek az embernek a hódolását.
– Zólyomi másnap megkérdezte, hogyan mulattam a színházban, innen kezdődik ismeretségünk.
– Zólyomi kért, rimánkodott, letérdepelt, csak az ujjam hegyét akarta megfogni, de nekem ugyan imádkozhatott, világéletemben tisztességes asszony voltam. De hát ezt nem szokták elhinni a férfiak, ugyanezért nem is ezt feleltem én Zólyomi könyörgésére. Azt feleltem neki, hogy minden percben beléphet Jocó úr, és akkor el vagyok veszve. A színész azt válaszolta, hogy egyszerűen dobjam ki Jocó urat.
– Hát ez nem is volt olyan rossz tanács, nagyon meguntam már, hogy Jocó úr minden délben, amikor a szerviták tornyában megszólalt a harang, bedugta fejét konyhám ajtaján: „Mit főzünk, kis menyecske?” Ha néhanapjára rákpörköltet főztem, mert hiszen május volt, Jocó úr gúnyosan bólongatott: „Persze, ínycsiklandoztató kell… Maholnap megérem, hogy nantes-i ajókát fog fölhozatni a Löwensteintől.” Csak ne szoktassátok arra a férfiakat, hogy a konyhátokba benézzenek, abból sohasem kerül ki jó dolog. Hát Jocó úr ilyen viselkedés után hamarosan kihúzta a lutrit, mint akkoriban mondták Pesten.
– Egy délben megint csak beállítana nagy sompolyogva, nagy ravaszkásan. Csak annyi időt engedtem neki, hogy elpanaszolja, miszerint a Váci utcában a jelek szerint már kiment a divatból a töltött káposzta, mire ezt válaszoltam neki:
„Micsoda maga nekem? A férjem vagy a szeretőm? Mit füstöli be mindennap a szobámat, azt a kutyateremtésit?”
– Jocó úrnak torkán akadt a falat. „Duda, méregduda” – mondogatta egypárszor, mint ahogy szokta volt, de aztán elkotródott, anélkül hogy bevárta volna, amíg a színész úr horkolni kezd a szomszéd szobában. Zólyomi nem is horkolt ezen a napon, hanem átkopogtatott a szobámba, és gratulált ahhoz, hogy milyen jól elbántam Jocó úrral. Nem is teszi be az ide többé a lábát.
„Dehogynem – feleltem – nem ismeri maga Jocó urat.” És megint csak nem engedtem meg neki, hogy megcsókolja a kisujjamat.
– Aztán újra elölről kezdődött a kérlelgetés, könyörgés, térdeplés, de egy tisztességes asszony mindig talál elég kibúvót. Mire való volna448 a konyhán mosogató bejáróné, ha ilyenkor be nem lehetne hívni? Mire való volna az irigy szomszédasszony, aki az embernek még a lélegzetvételét is lesi? Mire való volna Rózsakerti díszmagyaros, életnagyságú arcképe a falon, ha még ilyen szorult helyzetben sem segítene meg?
– Itt: nem! – mondtam ki az utolsó szót Zólyominak, mire az nyomban kijelentette, hogy a Császár fürdőben a 100-as számú szoba, a folyosó legvégén, amelynek ablaka a kéményre nyílik, rendelkezésére áll.
– Mit mesélgessek nektek olyan sokáig? Akkoriban még nem úgy utaztak a Császár fürdőig, mint manapság. A Kerepesi úton kellett fölszállni a lóvasútra, mégpedig akkor, midőn az tülkölt a Nemzeti Színház előtt. A Lánchídon túl már négy lovat fogtak a kocsi elé. A kocsis rendszerint letépett valahol egy zöld falombot, és azzal hessegette a kedvenc lováról a legyeket. Sódar- és kolbászszagú kirándulók töltötték meg a kocsi belsejét, és azon vitatkoztak, hogy melyik kocsmában tölthetik meg borral az edényeket. A vidékiek akkor is úgy megbámulták a Vízivárost, mint akár Szent István napján. Én nem is tudom, hogy mi néznivaló van azon a Vízivároson? A Császár fürdő akkor még nagyon szép volt. Olyan piros szőnyeg vezetett föl az emeletre, amilyen bíborszőnyeg a budai várban szokott lenni, amikor a király Pesten van. A lépcső korlátja frissen volt aranyozva. A portás még akkor is kezében tartotta elegáns sapkáját, mikor az emeletről visszanéztem. Mondhatom, gyerekek, olyan hódolattal, tisztelettel nem köszönt nekem senki azóta se Pesten, mint a Császár fürdői portás.
– Néhány nap múlva e látogatás után azt hallom, hogy a Jocó úr széltében a városban híreszteli, hogy szeretője vagyok Zólyominak… Ocsmány dolog az ilyesmi, amikor egy tisztességes asszonyt ér a méltatlan gyanú. Ekkor éreztem, hogy milyen nagy kár, hogy nincs férjem, aki elhallgattassa a gyanúsítókat. Öreg rokonaim, nagynénik és nagybácsik kerestek föl, és figyelmeztettek a városban keringő pletykákra. Még a Tabánból is átjött a Váci utcába egy dohányszítta szagú, öreg rokonom, és a tisztességes életre intett. Jocó úr föllármázta az egész rokonságot. Maga Rózsakerti is hosszú lépésekben lovagolt el a Szeiffert ház előtt alkonyatonkint, mikor az a bizonyos színésznő egyéb szeretőit fogadta. Az irigy szomszédasszony vihogása egész nap hallatszott, mintha élete legszebb napjait449 élné. Hogy panaszaim szabadon előadhassam, újra megbeszéltem egy találkozót Zólyomival a Császár fürdőben…
– Most már nem tudom bizonyosan, hogy csukva volt-e a 100-as számú ajtaja, vagy pedig álkulccsal nyitották ki kívülről, elég az hozzá, azon a délután Rózsakerti vezetése alatt betódult az egész rokonság a szobába. Ott volt Ferdinánd bácsi Óbudáról, aki legföljebb búcsúnapokra szokott fölkelni a karosszékéből – akitől azt a vén ingaórát örököltük. Ott volt Málnási néni a Koronaherceg utcából, aki ugyan nem is valami közeli rokonunk, de minden héten meglátogatott, mert a szomszédban lakott. Ott volt Valerie, legjobb barátnőm, akit éppen akkor kereszteltek, amikor Budán Mária Valériát. Ott volt Szita bácsi, aki azóta mondotta magát boldog embernek, amióta a család szégyenére leányai rossz útra tértek, legalább nincs velük tovább gondja… Erre az erkölcstelen vénemberre igazán megharagudtam, de nem mozdulhattam a takaró alól, mert toalettem nem volt rendben. Rózsakerti ordított, botjával hadonászott, és nyilatkozatot kért a színésztől, mire az leült az asztalhoz (sajnos mezítláb volt, nem a csapatvezéri sárga csizmában), és a rokonság nagy érdeklődése mellett a következő levelet írta, amelyet ma is őrzök:
„Bötsületemre mondom, önassága ártatlan!”
– A levelet, bár nem volt a ti helyesírásotok szerint írva: Rózsakerti zsebre vágta, és még sok esztendeig éltünk boldogul, mert kiderült, hogy az egész komplottot a szerelmében megcsalódott Jocó úr rendezte. Nem muszáj tehát a férfinak a legújabb helyesírást tudni. – Eddig tartott a nagymama meséje.
(1924)450
