Találka
Találka
Az ablakban, hol nyáron virágoscserép piroslott, a sárga citrom ragyogott a napfényben: a kapuajtóhoz felvezető lépcsőn, ahonnan Mária fehér cipőben és fehér harisnyában hallgatta az óraütést, már annyit ütött a vén toronyban a harang, hogy indulni lehetett a találkára (amely néha a Margit-híd közepén volt, máskor a Vízivárosban, egy kis téren), a lépcsőn frissen esett hó érintetlenül fehérlett; az orgonabokron, amely az udvarban szerénykedett a sötétlila virágok helyett (amelyből jutott Flórián vitéznek, Jézus őfelségének, valamint neki is, midőn a virágok nyíltak), az orgonabokron olyan mellényben jelent meg a cinke, amilyent azóta sem láttak Óbudán, mióta a káposztagyaluló tiroli ember elmaradozott. Tél volt, és a hópelyhek úgy ringatóztak a torony körül, mint a nóták, amelyeket néha a Dalfüzér egyesületben énekel a vegyeskar, vagy a táncok, amelyeket szombat estéken az ifjúság a tánciskolában lejt. Tél volt, az ablakokat mind ritkábban nyitották ki a kis házakon, hosszú füstöket fújtak maguk körül a járókelők, az ebédnek emléke még alig oszlott el a kis kályhák mellől, kezdetét vette a kártyavetés.
A kártya Máriának egyszer a régi Szeretőt mutatta.
Szakasztott ő volt. Vasalt, sárga nadrágban és tengerészkék kabátban, piros pántlika volt a kalapjánál, és fodrozott hajfürtökkel jött a hídon, ahol Mária várta minden vasárnapon.
Mária bátorságot vett a kártyától. Először képeslapot küldött a jól ismert címre, majd a legközelebbi vasárnapon lesbe állott a Margit-hídon.
Ebben az időben már az volt a divat Pesten, hogy a nők jelentek meg előbb a találkozón. Ez idő tájt is több hölgy lengedezett a hídon, akik látszólag a villamosra vártak, ide-oda forgatták fejüket, a szemükkel nem látták a Dunát, holott tekintetüket a vízre is függesztették. Mások lassú, várakozó léptekkel megindultak a Margit-sziget350 felé, azon az úton, amelyen már annyi boldog és boldogtalan lóhajtás hangzott el, ha az időjárás is kedvezett hozzá. Ámde nem voltak biztosak dolgukban, mert többször visszatekintgettek, még ha csacsifogat közelgett is a hátuk mögött. Ki tudná, hol járnak még azok a köpcös, vállas férfiak, akiknek tudvalevőleg oly szerencséjük van a nők körül és a játékban, mintha minden reggel meglátogatná őket a nagy orrú kéményseprő. Még messze jártak azok a dörmögő, nyugodt, szenvedélytelen férfihangok, amelyektől úgy megőrülnek a nők, mint a száraz falevelek, amikor a keresztútnál dudálni kezd a szél. A sétapálcák a távol lévő férfiak kezében voltak, és arra szolgáltak, hogy rájuk támaszkodjanak, de majd elveszik a botokat a nők, ha szerét ejtik, hogy végighegedüljenek a férfiak hátán.
Egyelőre csak a szél fújt a hídon, és a rövid szoknyácskákat meglengette, a kalapocskákat félrecsapta, zavart idézett elő az annyi gonddal szerkesztett frizurában, megpirosította az orrokat, és nem lehetett előle elbújni a fal mélyedéseibe, ahol komor vassárkányok izmos lábaikkal a kandelábereket tartják. Füttyentgetett a szél, mintha gyorsabb kengyelfutásra buzdítgatná azokat, akik Budáról Pestre igyekeztek, meleg szobáról dúdolt a prémes rendőr fülébe, hajszolta a szőrös nyakú kocsisokat, és Máriának eszébe juttatta, hogy ebben az időben a Szent Szív zárdában a szentek életéről tartanak előadást a hozzáértők, ő pedig áll, álldogál a hídon, és a Szerelmet várja. „Szégyelld magad, Mária” – rivallt a szél, amint felszaladt a híd ívén, mintha még a magasból akarna körülnézni, hogy merre korhelykednek a halászok, akikkel nyilván számadása volt.
Mária a kártyára gondolt, amely őt határozottan e helyre küldte, és nem tágított, bár alkonyodni kezdett. A Víziváros fölött mindinkább eltávolodtak a tornyok és kupolák, amelyek napközben oly közel fekszenek a tetőkhöz, mintha maguk is részt vennének a polgári életben, búban és örömben, tudják, kinek sütnek kenyeret a péknél, és nincsen oly szűk, árnyékos utcácska, amelyben elrejtőzhetne Mária kedvesével. A tornyok aludni mendegéltek, úgy látszik, nem látják semerről se közelegni a Szerelmet, hogy érdemes legyen ébren maradni. Ám nagy csend ereszkedett már a tarkabarka óbudai háztetőkre is, az északi szél elcsapdosta a füstöket a kéményekből, hazafelé tologatta a vén borivókat, akik még egy másik kocsma meglátogatását is tervbe vették ez estére, és akik még titkos351 szerelemben jártak, azok is sóhajtva néztek a párás ablakokra; bár otthon lehetnének már lehunyt szemmel, a kályha mellett.
Egyik-másik várakozó hölgy megunta a szelet, és észrevétlenül elpárolgott, hogy dühös sírással forduljon falnak ez estén ágyában, más hölgyeknek szerencséjük volt, megérkeztek trappolva, kipirulva azok a férfiak, akikre vártak, és édesdeden hajtották félre a fejüket, amíg a különböző hazugságokat meghallgatták. Különösen egy holdvilágképű szőke (aki már huzamosabb idő óta méregette gyanakodva Máriát, mintha szerelmét féltette volna tőle) diadalmasan vonult el egy utazósapkás fiatalemberrel. A sárkányok ráfújtak a lámpásokra, s azok világítani kezdtek. A hídon nem maradt más, mint a topogó rendőr.
Mária mégsem akart megmozdulni. Mintha az élete lett volna feltéve erre a találkozóra, makacsul, dideregve leste a villamosokat, amelyek mind sürgősebben rohantak messzi állomásaik felé. Mária mindazokat az imádságokat elővette, amelyeknek valaha kitapasztalta bűverejét, midőn a Régi Szerető után itt-ott várakozott. Sorba kipróbálta a babonákat, amelyek ilyenkor szokásosak: háttal állott azon irány felé, amelyből Neki jönni kellene, kinyitotta és újra megkötött egy zsinórt a ruhája alatt, végül a legtöbb babonát használta: sietve ment a híd végéig, mintha semmi dolga se lenne itt, és útközben észrevétlenül elejtette azt a virágot, amelyet magával hozott. Végső reménysége már csak az volt, hogy nem hallja tisztán az óraütést Buda felől, a szél ellopkod belőle egyet-egyet, mintha hazavinné a gyermekeknek… De már nem segített a kifestett bajszú, hunyorgató öreguracska sem, akinek tolakodására a Szívszerelem mindig feltűnt a szemhatáron.
Mária lassú léptekkel, vonakodva, leverten indult hazafelé. A szemét a földre szegezte, s azt gondolta magában, hogy az egész világ boldog, csupán ő boldogtalan. A Régi Szerető végérvényesen elhagyta, hiába minden kísérlet, minden babona, imádság céltalan, azt a szívet többé vissza nem fordíthatja. Ment, mendegélt, és azt vette észre a boltok kirakatablakából, hogy arca megcsúnyult, termete megöregedett, ruházata megkopott, cipője otromba nyomokat hagy a hóban, kalapja korántsem divatos, a szájára van írva, hogy ugyan szerencsés lencsét ebédelt, de hús nélkül. Mária úgy érezte, hogy ez élete legszomorúbb napja, amelyet nem bír túlélni. Végez magával, mint más annyi szegény leány.352
Mikor hazaért, a szomszédasszony azzal fogadta, hogy a San Marco utcában lakó Anna nevű jó barátnő délután úgy összepörölt a vőlegényével, hogy visszaadták egymásnak a gyűrűket. Mária kerekre nyitotta a szemét.
– Szegény barátnő – rebegte, és leült, hogy a részleteket alaposan meghallgassa.
(1921)353
