Bánat utca
Bánat utca
Achill, mint a legtöbb fiatalember a múlt században: boldogtalan szerelembe esvén – Budára költözik Pestről, mintha a budai levegőnek és az ottani forrásoknak jótékony hatása volna a sebesült szívek gyógyítására.
Oly sok esztendő múltán: talán nem is érdekes többé a hölgy, aki miatt Achill szenvedett. Bizonyosan férjhez ment, mint mások, gyermekeket nevelt a hazának jó honleány módjára, és a vallásos nők szívbeli vidulásával látta a kalendáriumban a fekete napokra következő piros betűs napokat. A reggel felvont papucsot mind hosszabb ideig felejtette lábán, csinos gyűjteménye keletkezett egy vászonzsákban foltozáshoz alkalmas holmikból, olykor az írásban gyakorolta magát: némely étel szakácsreceptjét írván egy kis füzetbe, s leélte életét olyan csendesen, hogy a szomszédoknak alig volt megbeszélnivalójuk, midőn egyszer eljött érte a fekete hintó és a gyászhuszár. – Ámde Achill darab ideig úgy szenvedett érte, hogy csaknem a kezében kellett hazavinni a szívét, hogy össze ne törjön ibrik módjára.
Achill a Bánat utcába hordta a szívét, egy olyan kis házba, ahová lépcsőn kellett lemenni, mintha a történelem hamujába derékig elmerült régi emberekhez ereszkednék le. Az udvar tenyérnyi, ablakai mögül veres karikás szemek nézegettek ki, mintha valamely különös célból itt felejtette volna őket a halál… Egyszer talán egy nagy bűn keletkezik, és a bíróság kiszáll e régi tanúk meghallgatására: kik laktak a szomszédban, a sarki házban, kié volt az egyetlen emeletes ház az utcában, hogyan halt meg X. Y., kik az igazi örökösök… amint általában örökségi pörökben szükség van a legöregebb emberek tanúvallomására. A szivattyús kút az udvar közepén csak minden tavasszal hagyta el a penziót, midőn alant a Duna szétverte testén a ködöt, és magasra emelkedett. A szélkakas csak a boszorkányok335 szombatján tett néhány fordulatot, midőn a Gellértről lefelé rohant a forgószél. A postás hónapokig elkerülte a házat. Az egykori énekesnő, akinél Achill szobát bérelt, legfeljebb karácsonyi estéken vette elő régi műsorát, midőn részint rémületbe, részint elgondolkozásba ejtette a környéket az idő mulandóságán.
– Tudja meg, uram, hogy ebben a szobában Kürthy Lajos író lakott – mondta az énekesnő, midőn Achill beköltözött, és szemügyre vette a koporsókeskeny ágyat, amelynek zöld takarója alatt úgy dudorodtak a kemény párnák, mintha egy halott feküdne az ágyban. A ripsszel bevont kanapé lába törött, mintha valaki kétségbeesetten jött volna az utcáról, és arcát eltakarva zuhant volna a kanapé sarkába. A kanapé fölött tojásdad arcképek – férfiak és nők –, amelyek közül már egyik sem nélkülözte a gyászflórt, amelyet csokorba kötött reájuk egy gondos kéz. A fakult fotográfiákon és acélmetszeteken kívül (amelyek azóta albumokba, históriás könyvekbe kerültek) voltak itt kis kézzel festett képecskék, többnyire piros-fehér arcú, lángoló szemű, szakavatott kéztől fésült úrhölgyek arcképei, amely arcképek bizonyára évtizedekig függesztették szemüket az ajtóra, mintha a régi lakót visszavárnák. A szekrény tetején, a Makart-csokor mellett, Kürthy kalapskatulyája állott, és benne cilinderkalap, amelyet a múlt század derekán viseltek Pesten az úri népek.
Achill az első estén felpróbálta a cilindert.
Illett a fejére, és a vaksi tükör, amelybe Achill kedvtelve óhajtott belepillantani: egy ismeretlen arcot mutatott a cilinderkalap alatt. Achill nagy megdöbbenéssel vizsgálta a tükörbeli arcot. Egy igen bánatos, szinte feldúlt, kétségbeesetten lemondó férfiarc meredt rá: egykor csinos, szemrevaló lehetett ez arc, ámde hónapról hónapra újabb jelvények kerültek rá, mintha egy lusta hímzőnő ébredt volna fel valahol éjszakánként, aki az alvó ágya mellé telepedett, és fáradt tűjével dolgozgatna munkáján. Magányos séták és egyedül való üldögélések gondolatai mint megannyi denevérkörmök kapaszkodtak ez arcba. Lesütött szemmel történt találkozások szégyenpírjából maradtak megvörösödve a hajszálerek a szem alatt, hajnali harangzúgásra reménykedve ébredő tétova mosolya félénkeskedett a szájszögletekben. A berozsdásodott tollra és kiszáradt tintatartóra gúnyosan vigyorgó szem megvetése játszott a kalap karimája alatt. – Achill tudta olvasmányaiból, hogy Kürthy Lajos igen boldogtalan ember volt. Ám ily keserves, magaunt és megvető férfiúnak nem336 képzelte őt, midőn a tükörben megpillantotta. (A tükör nyilván még nem szokott hozzá az új lakó arcához, azért mutatta a régi lakót, aki bizonyára sokszor nézegette magát az üveglapon, amint feltartóztathatatlanul vénült.)
Mivé tett a szerelem! – gondolta magában önzően Achill, s ezentúl meg volt győződve, hogy a napsugár ama józsefvárosi leány miatt nem talál be az ódon szagú szobácskába, holott tudni kellett volna, hogy a régi lakó emléke állong hosszú, sötét köpenyegében az alacsony ajtó előtt, hogy elfogjon minden lepkét, amely a tájra vetődik. Börtönhöz hasonlított ez a szoba, amely még nem szellőzködött ki az előbbi rab gondolataitól és káromkodásaitól. Achill, hogy némi enyhülést leljen: esténként sorban beleszeretett az úrhölgyekbe, akiknek arcképét a kanapé felett megtalálta. Igen különösen sokat foglalkozott egy sápadt, szenvedélyes tekintetű, de nyilván boldogtalan, magosan ívelt szemöldökű, büszke nyakú úrnővel, aki nyilván igen gazdag volt (talán egy tőzsér neje), s mindig úgy nézett a cilinderkalapban sétálgató Achillra, mintha fontos mondanivalója volna. Egy nappali vizsgálódásnál megtalálta a nő nevét is a kép sarkában (finom tollal felírva): Paulinának hívták. – S néha oly mélyen elmerült a Paulinára való gondolatokba, hogy szinte hallotta kis lábainak neszelését az ajtó előtt, itt van, a kilincsre tette már a kezét, nyomban belép… mint egykor a szoba régi gazdája várta tán ezt a Paulinát, s egyik esztendő múlott a másik után.
Akkor már tavaszodott, és az alacsony ereszeken, esőcsatornákon gunnyasztó téli vénemberkék lehuppantak a tetőkről, s velük együtt eltávozott a köd is a Bánat utcából. A nyiladozó ablakok mögül kihallatszottak az életben maradt vének föld alatti köhögései; varrógépen régen hallott operetteket pergetett a hervadt varrólány; úrinők cipőit lehetett látni az alacsony ablakból, amelyek kalandosan mendegéltek a száradó köveken. Achill egy estén fejére tette a cilindert, a Bánat utca sarkáig ment, ahonnan látni lehetett a messzi nagyvárost, a háztetők kéményeit, amelyek mint számoló ujjak, azt mutatják az éjjel járó angyaloknak, hány boldogtalan ember lakik a háztető alatt. A budai tornyok körül utolsó karéjukat járták a fehér galambok, a numero 7-ből félig-meddig kimerészkedett egy nagyon öreg ember, a sánta postás tétovázva nézett táskájába, mintha levelet hozott volna valakinek. S akkor egy igen kis termetű, öreg hölgy, aki alig látszott ki a földből, és olyan sárga kabátja volt, amilyent337 a Bánat utcában viseltek a nők, magasra emelte a fejét, hogy Achillt megszólíthassa.
– Eljöttem az emlékeimért, uram, miután ön már úgyse törődik többé Paulinával. Szakítsunk, uram, felejtsük el egymást, nem teszek szemrehányást önnek, hisz nem tehet róla, hogy többé nem szeret. De az emlékeimet kérem vissza.
Achill nem is nagyon csodálkozott a különös találkozáson, csak azon lepődött meg, hogy Paulina mily kicsiny és fonnyadt, holott ő még tegnap este is ifjúnak látta.
– Válassza ki, asszonyom, ami az öné, s vigye el – felelt Achill.
Paulina fájdalmasan nevetett:
– Ami az enyém?… Hisz minden az, amióta az árverésen visszavásároltam önnek bútorait, könyveit… Igaz, akkor önnek ajándékoztam mindent, de manapság én is szegény vagyok, férjem vagyontalanul özvegyen hagyott.
Achill illedelmesen hallgatta az öreg hölgy bús szavait. Ő igen jól tudta, hogy mi rejtőzik e fájdalmas szavak mögött. Egyetlen mondatot kellett volna csak kiejteni. Talán ennyit: „Asszonyom, éppen úgy szeretem önt, mint valaha!” – De nem akarta megcsalni a halottakat…
Előhívta a ház legöregebb emberét, egy öreg szarkamadárhoz hasonló foltozószabót, aki igen jól emlékezett Kürthy úrra és látogatóira. A kis szabó levette a falról Paulina arcképét, és átnyújtotta:
– Ez volt az asszonyságé – mondta.
Achill mélyen köszönt a könnybe borult, szerencsétlen, örökre csalódott öregasszonykának, aki alig tudott kivánszorogni az ismerős szobácskából.
(1920)338
