December, öregember…
December, öregember…
A leány, mint egy jelenés, amelyet haldokló, középkori katonák láttak, midőn a ragály az országúton leterítette őket, mezítelenül, karminajakkal és fűszálhosszú szempillákkal tűnt fel reggelenkint a behavazott kertben. A hó alatt roskadozó gyümölcsfák alatt körbefutott, mint egy póniló a cirkuszban, aztán ott, ahol halomba volt seperve a hó, levetette magát, kétszer-háromszor meghemperedett a jeges pelyhekben, közben úgy kiáltozott, mint az elátkozott vadász az erdőn, tagolatlan szavakkal önmagát bátorította; úgy vergődött a hóban, mint egy elevenné vált, húsos liliom, lábai, karjai repkedtek, mint egy fehér malom vitorlái, barna, görög kontya fehér lett, mint a miniatűrök dámáié, a szája piros lett, mint a kibuggyanó vér, és a talpa boldog hűvösséggel futott a ház felé, mint a piros lábú ludak gázolnak a fagyos hóban.
– Hahó! – kiáltott, mint Diána, aztán eltűnt a gyermekes, kis bölcsőkre emlékeztető, hímzett függönyök mögött, amelyek a kertre nyíló üvegajtót fedték.
Ez volt Londri kisasszony, elemi iskolai tanítónő a városkában, ahol ifjúkorom egy részét töltöttem. Harangozni jártam a pincedohos toronyba, felírtam a nevem a harangöntő fejedelmek mellé, noteszbe írtam a leánykák nevét, akiket majd feleségül veszek, de a harangozás és minden ábránd elaludt, mint a lekoppantott gyertya, midőn Londri kisasszony a házuk udvarába futott. És csodálatos, hogy nem estem ki egyszer sem a torony ablakából.
Vajon tudta-e a kisasszony, hogy nézik reggeli tornázását? Akkor azt hittem, hogy igen, és a menyasszonyaim közé soroztam őt is. Manapság másként látom a kisvárosi tanítónőt, akinek egyetlen mulatsága volt reggelenkint megfürödni a frissen hullott hóban.
A karácsonyfapiros, sültalma-illatú, kisvárosi téli esték úgy múltak, mint az álmok; a szél elfújta őket, mint a hóport az ereszről.206
Csupán arra emlékszem, hogy Londri kisasszony vőlegényei, két-három társam, alkonyattal a városon kívül lévő temetőbe jártunk, hogy bátorságunkat bebizonyítsuk. Lovagoltunk régi polgárok fejfáin, rudakkal kotortuk a hótenger alatt beroskadt gödröket, a boncterem ablakán át bemásztunk, és percekig Szent Mihály lovára feküdtünk visszafojtott lélegzettel. Vajon tudta-e Londri kisasszony, hogy mily félelem nélküli hősök küzdenek érte a városkában, hogy hozzá hasonlókká legyenek? A helybeli nők egy Matskási nevű szerzetestanárt szerettek. Az aranyblúzos postáskisasszony, Grün Margit és a főszolgabíró francia kisasszonya: ifjúkorom démonai, akiknek tarka szoknyájára, bőrbekecsére, csizmácskájára többet gondoltam, mint az édesanyámra; a purzicsándohány-szagú, fodorított hajú, nagy orrú Matskásiért rajongtak, és elszöktek vele Késmárkra. (A Don Juan tél végén egy éjszaka golyót röpített a szívébe. Vajon melyik nőért tette?) Londri kisasszony azonban oly érintetlen volt, mint a legmagasabb fenyőfának a csúcsa, ahol a madár sem tud leülni az ingadozó szélben. Sohasem látta őt senki, miután dolgát elvégezte az iskolában. Turistaszoknyája volt, két zsebbel. Két zseb volt a kabátkáján is, amibe kezét feszítette. Barna bőrkalapja volt vércseszárnnyal; egyszer a lépcső aljából láttam fehér-piros karikás harisnyáját. Látszólag céltalanul riszálta derekát, és barna haja megért volna egy királyságot. Az ingei és nadrágjai a padláson száradtak. Valamennyi személyes ismerősünk volt, miután a tetőablakon bemásztunk. Az ingecskékben piros betűk voltak a szív oldalán, s Evelyn nevét jelentették. Tagadhatatlan, hogy Londri kisasszony ezek után bárkinek lehetett volna az ideálja. A lehelete úgy szállt ki orrán, mint egy vasúti mozdony füstje, amint megállás nélkül sietett haza az iskolából. A sárkányfejű esőcsatornák, amelyeken valamikor kisasszonyok kúsztak le a szűzi harisnyájukban, hogy az éjt házon kívül töltsék, a börtönablakok, amelyek alatt lovagok járkáltak derékra helyezett ököllel, a falba épített kapuk, amelyekben úgy csikordult esténkint a házigazda kulcsa, mintha feltámadásig zárkózna be házába, a lábnyomok a mély hóban és a városka felett reszkető, téli csend, amely mindig azt kérdezgette egymagában, hogy mivel töltik az emberek idejüket, hogy sohasem látni őket házon kívül: ők voltak Londri kisasszony leghűségesebb udvarlói. Ünnepízű decemberben, harangszavas napokon Londri kisasszony kétszer is végigsétált207 a piacon. Bizonyosan mérhetetlenül unatkozott szegény, de ezt nem mutatta, mint a csigát nem látni házában.
Ezen a télen egy szikár öregember tűnt fel a városban, mint egy patkányirtó.
Egyetlen kúria volt a városkában, kívül, az országúton, ahol régi időben az urak laktak, akik nem akarták érezni a parasztok szagát, sem hallgatni a polgárok fecsegését. Nagy hajú, önérzetes, morgó hangú nemesek jutottak az eszembe, mikor az elhagyott sárga ház körül bolyongtam. Itt gyilkoltak lusta cselédeket, és a kopár kertből küldtek őszi virágot a levélbe préselve valami távoli kisasszonynak. Üres volt a ház, a szakállas bojnyikok, disznószúró nagyasszonyok és fajtalankodó várkisasszonyok elvonultak a hegyoldalba, ahol saját kriptájuk volt. Fekete pókok ültek a kapumélyedésben, amelyek oly dühösek voltak, mintha a régi urak maradékai lennének. Nyurga, szél rázta, madár kerülte, ismeretlen fák állongtak a ház körül, amelyeknek gallyain a szikár öregember mezítelenül tornázott, mint egy kísértet. Valami nagyra tartott és semmitmondó felvidéki családnak volt a maradéka. Hóbortos volt attól, hogy dédapja is volt. Gőgös volt, mint egy vén vadmacska. A tótok keresztet vetettek, amikor a szemérmetlen öreget a téli faágakon megpillantották. Inas, pergamentszínű teste úgy lendült, mint egy kötéltáncosé. Rövidre nyírt, fehér haja, karikaszeme, kipödrött bajusza ijesztő volt. Veszettül káromkodott, ha tornázásában zavarták. Mielőtt zsarnok lett volna ősei skvargáján, irodatiszt volt egy alföldi mezővárosban, s bizonyosan kezet csókolt a zsidónak. Öklelő pillantása, hetykesége, kifeszített válla és megvető elbizakodottsága, amellyel déltájban végigkullogott a városon, úgy feszengette fejlődő izmaimat, mint valami szégyen. Csak valamivel nagyobb lettem volna! Az állat ütöttem volna felfelé ökölcsapással. Kálmáncinak hívták.
Darab idő múltán, miután néhányszor megleste Londri kisasszonyt az iskola körül, és megtudta, hogy a leánynak csak egy szélütött öreganyja van, tehát hetyke szavakkal kiáltozott, mint a kocsis a lovának: Kálmánci egy korai reggelen felfutott a toronyba, hogy reszkettek lábai alatt a szürke lépcsők. Mintha egy mohó rabló tört volna felfelé. A harangozó fiúkat eltaszigálta a léghuzatos ablaktól.
– Hol van az a leány, aki a hóban fürdik? – kérdezte, és megsárgult színházi látócsövet vont elő zsebéből. Fütyülgetve nézte a torony208 alatt lévő havas kertben Londri kisasszony mezítelen megjelenését, futkározását és hempergését. Úgy éreztem, hogy valaki ellopja a lángot a szívemből. Haragudtam Londri kisasszonyra, gyűlöltem a patkányirtó külsejű öregembert, vér szállt a fejembe, és a mellemet verdestem, mintha nagy bűn nyomná a lelkiismeretemet. Tizenhárom esztendős voltam, nem mertem leütni az öles Kálmáncit.
– Derék fehércseléd – dörmögte az öregember, és megtörölgette a látócsövet, mielőtt tokjába zárta.
Elgondolkozva, majd meg-megállva haladt le a torony csigalépcsőin. Mikor megállt, nyerítve nevetett, és tenyerével a falat csapkodta, hogy visszhangzott. Rosszban törte a fejét, mint egy vén ördög. Kár, hogy a Rákóczi-harangot nem lehetett utánagurítani. Másnap reggel, mikor harangozni mentünk, belülről bezártuk a torony vasajtaját. Kálmánci verdeste, rugdosta az ajtót. Kiáltozott, mint egy kijátszott haramia. Boldogan harangoztunk. Londri kisasszony úgy fürdött a hóban, mint egy veréb a porban. Mikor leértünk a toronyból, Kálmánci a fülemhez kapott. A fejemmel a hasának mentem, és jól megtaszítottam. Megingott. Ismételtem a kecskerohamot.
– Kell virgács, kölyök? – kiáltozta.
Köveket szedtünk fel, és megdobáltuk. Londri kisasszony a miénk maradt.
Nemsokára ezután egy vándormuzsikus érkezett a városba. Bizonyosan az ármányos Kálmánci keze volt a dologban, mert a muzsikus korántsem látszott rendes embernek. Zöld hajú, szarvasképű, zömök ember volt, bivalybőr zekében, csizmában, tollas kalappal fején, amint befordult a lublói útról, mintha valamely régi temetőből jött volna elő. Húros hangszerét hátán cipelte, és a hó befödte egész alakját. Klotildnak hívták, és csakhamar nagy népszerűségre tett szert. Szürke szakálla a söröskorsóba lógott, úgy pattogott ujjai alatt a húr, mintha acélból lett volna a keze. Szürke arca, dohos dolmánya, nyomtalan lépése volt. A bor úgy csurgott le a torkán, mintha a földbe folyna. Kálmánci karon fogta, és egész nap a tanítónő nyomában járt. Zenéltetett az iskolánál, a régi kis háznál, amely akkora volt, mint egy vidrasapka, reggelenkint a kerítés mögött, ahol Londri kisasszony tisztálkodott, mint egy hattyú. Vad, bolthajtásos pincékbe való zenék és dalok voltak azok, amelyek úgy hangzottak,209 mintha a templom falába temetett, középkori urak énekelnének. Kálmánci kecsketömlőből itatta a muzsikust, midőn az fáradni kezdett, rikoltozott, és azt kiabálta a piacon, hogy a nők mind csalfák. Tombolt, az eget fenyegette, amíg Londri kisasszony megriadva menekült a házak fala mellett.
Már karácsony közeledett, amikor váratlan esemény zavarta meg P.-ben a reggeli harangozást. A „Rákóczi” hirtelen elhallgatott, némelyek azt hitték a reggeli imádságukat végző polgárok közül, hogy tán tűz támadt a városban. Az udvarokból a torony felé fordultak az arcok, a kékfestő követelőleg integetett, az öreg boltosné feltette szemüvegét, és körülnézett a piacon.
A három harangozó fiú széttárt karral állt a torony ablakában, és diáksapkájuk leesett.
Az történt ugyanis, hogy midőn Londri kisasszony reggeli fürdését végezte a behavazott kertben, az egyik gyümölcsfáról egy ősz hajú, mezítelen ember ugrott le, és üldözőbe vette a tanítónőt. Vad hajsza kerekedett a gyermekjátékdoboz nagyságú udvarban. A habfehér leány eleinte lepkekönnyedséggel, mint a cinke ugrik egyik ágról a másikra, repült a pergamentszínű öreg elől. Láthatólag tetszett neki a játék, egyik fától a másikhoz osont, és tán kacagott is, amikor az öreg elbotlott a hókupacban, s bukfencet vetett, mint a nyúl, mikor meglövik. De hihetetlen gyorsasággal talpra állt ismét Kálmánci (mert hisz ő volt), s Evelyn már csak egy kartávolságnyira volt tőle, midőn a harangozás abbamaradt. A frissen hullott hó letaposódott, mint a manézsban a lovak futkározásától a homok. Az álom, a gyönyörű, a kócsagmadár megállott, és Kálmánci hevesen megcsókolta, midőn végleg utolérte. A tüneményes Londri kisasszony, ifjú álomnak hősnője nem is vonakodott. Olyan hideg nap volt akkor, hogy a verebek megfagytak a fákon. Az iskolaszolga elfűrészelte egyik ujját. A varjak már délben a torony körül helyezkedtek el. Egy utas hagyta el délután a várost gyalogszerrel, bizonyos Klotild vándormuzsikus, akinek zenélésére nem volt többé szüksége Kálmáncinak. Estére három fiú megesküdött a hídnál, hogy többé nem szereti a nőket. A fagyos porral behintett szakállú December halkan nevetgélt az erdők, hegyek és bástyák felé boruló csendben, mint egy vörösborarcú öregember. – Ez volt az első szerelem és az első csalódás.
(1917)210
