Uff király
Uff király
Zólyomi, egy különc felvidéki uraság, aki francia képeslapokat hozatott a falusi postán, évek óta, reggeltől délig az íróasztalánál üldögélt, és világmegjavító regényt írt, amelyet sohasem fog kinyomtatni, divatos színésznők és előkelő hölgyek fotográfiáit akasztotta a falra, a telet mindig Párizsban vagy legalábbis Pesten óhajtotta eltölteni, de erre sohasem volt pénze, esténkint a tanítót vagy a papot látta vendégül asztalánál, vagy egyedül merengett a borospohár felett, a csillogó szerednyeibe nézett, sóhajtott, s egy nőre gondolt, majd a nyéki nehéz bort töltötte karcsú pohárba, és álarcosbálnak képzelte a világot, valahol a szoba hátterében mélyedés van, ahol a nagyopera zenekara Mozarttól játszik csengő-bongó zenedarabokat, legvégül francia bort ízlelt, és az jutott eszébe, hogy mily kár: más korban él, Bessenyeit, a nyugalomba vonult gárdistát nem keresheti fel holnap a szomszéd faluban. És hogy tökéletesen lássuk Zólyomit, nyissuk szét keblén a magas mellényt, fölötte egy régi divat szerint nyakra csavart selyemkendővel, ahol az amulett függ vékony ezüstláncon, s piros bőrdarabka jelzi a helyét a vívóköntösön: a szívben egy évtized óta változatlan hűséggel és reménytelenséggel ült trónszékén egy királynő, akit Lányvári Izabellának hívtak. Bizonyos, hogy eleinte – a régi pesti utazáskor, midőn Zólyomi utoljára volt a fővárosban, három egyforma kalapot vett, egy tucat sétapálcát elefántcsont gombbal, és egy bizonyos ételnek a receptjét felíratta az „Arany Bárány” szakácsnéjával. – Lányvári Izabellát azért hozta el a szívében Pestről, hogy legyen valaki, akibe reménytelenül szerelmes lehessen, mint rajongva szeretett testőrei a régmúltban. A hölgy engedelmet adott, hogy Zólyomi olykor levelet írhasson neki, poste restante, és Zólyominak becsületére válik, hogy nem élt vissza mohón a szabadsággal. Legalábbis addig várt, míg a kis pecsétnyomó elkészült a vésnöknél, amelyet az ezüstös színű viaszban a levél hátán elhelyezett.5 Illedelmes terjedelmű levél volt az. A szavak, a pontosvesszők és a gondolatjelek nem voltak céltalanul elrejtve. Lányvári Izabella – egy budai dáma, aki esős időben nem hagyta el a lakását, és a könyvregény már kevésbé mulattatta, mint az a román, amelyet maga is csinálhat – válaszolt a falusi gavallérnak. Zólyomi külön palackot hozatott fel e napon, orgonavirágot tűzött a tükör mellé, hátrafont kézzel éjfélig sétálgatott szobájában. Majd egy kedves ötlete támadt: szép, fekete hollótollakat válogatott ki az asszony számára, hogy ezentúl ezzel írja leveleit. S évenkint valóban váltottak néhány levelet, az évfordulón, midőn egy házi hangversenyen, a gordonka hangjai mellett egymással megismerkedtek – bús kisasszonyok és sápadt fiatalemberek, mintegy hangjeggyé aszott öreg dámák üldögéltek a budai rokonoknál –, az asszony születésnapján és Zólyomi neve napján. Karácsonykor nyulat küldött a falusi gavallér, és a helybeli szűccsel karmantyút csináltatott egy ritka, szürke róka préméből, amelyet az asszonyhoz juttatott. „Csak azt sajnálom, hogy nem küldhettem el önnek azt a hajnali órát, amely már az erdők barna sövénye felett piroslik hegyeinken, a szép arcú levente elől már menekül Bártfa irányába a sápadt hold, aki a tengereken s a tengereknél is csodálatosabb asszonyokon uralkodik…” írta Zólyomi, mert a levelezés szerint éjjel mindég ébren van, mint az érdekes emberek többnyire.
Tíz év múltán egyszer betegségről panaszkodott Lányvári Izabella. Zólyomi expresszlevélben válaszolt. Engedelmet kért, hogy nyomban Pestre utazhasson, és a hölgy betegágyánál megjelenhessen. „Ön nem jöhet hozzám – válaszolt az asszony –, gyermekeim vannak… X.-ben, a főváros közelében, ellenben olyan rokonaim laknak, akiknél találkozhatnánk.”
Így történt az, hogy Zólyomi hosszú évek után elhagyta faluját, miután hosszú ideig nézte magát a tükörben. Ezerféle aggodalom szorongatta a szívét. Vajon nem parlagiasodott el a hosszú évek alatt? És kalapja, amelyet egyéni tetszése szerint idomított, mint egy csavargó színésztől tanulta, nem ijesztő-e? És a francia idézetek, amelyeket régi színdarabokból kiírogatott a levelezés élénkítése céljából, majd eszébe jutnak-e, ha rákerül a sor? És hogyan utazzon? Tengelyen vagy vaspályán? Hisz az asszony leveleiben mindig drága, szomorú, vidéki földesuraságnak szokta nevezni. Ülhet-e vasútra igazi úriember, ahol a kereskedők pipáznak? Hajnalban kelt föl, s6 megborotválkozott. Délre X.-be ért a vonat, és a „Vadkanfő”-höz címezett fogadóban álnév alatt megszállott Zólyomi, mintha csak egyetlen ismerőse is lett volna X.-ben. Vasárnap volt, és a virágosüzletben, ahol Zólyomi bokrétát köttetett, olyan illat volt, mint zordon téli estve, amikor süvölt a szél a háztetőn és a szívben a lélekharang kongása hallatszik, az ember a kalendáriumot levelezi. Hetyke, kis fekete leány kötötte aranyszállal a csokrot. Zólyomi egy papirosforintot csúsztatott a kezébe. A bérszolga a „Vadkanfő” kapujában mélyen megemelte aranyos sapkáját a visszatérő vendég előtt:
– A grófnő már megérkezett, és a numero 7-ben kegyeskedett szállást parancsolni.
Zólyomi bizonyosan elpirult, mint tizennyolc évvel ezelőtt, midőn egy lajtorja alatt falusi kisasszony harisnyáját megpillantotta. „A grófnő” – gondolta magában lelkesen. – Hisz akkor sem lehetne alázatosabb a szolga, ha 1800-at írnának a papok a matrikulákba, és saját utazóhintóján gördült volna a „Vadkanfő” udvarába az idegen dáma. Reszkető térddel állott a numero hét előtt, míg a gyakorlott, öreg szobaasszony jelt adott a belépésre, s frissen fésülten, mosakodás után, kölnivíz illatával kezén Lányvári Izabella Zólyomit elfogadta.
Változott-e az asszony tíz év alatt – ama házi hangverseny óta? Zólyomi ezt nemigen ítélhette meg, hisz először se nézte meg valami alapossággal az úrihölgyet, akibe mindenáron reménytelenül szerelmes akart lenni. Most pedig pláne tartózkodott az alaposabb vizsgálattól. Hátha találna egy ráncocskát vagy pedig egy gödröcskét valahol a drága arcon, amely az álmatlan éjszakán támadt, midőn a falusi levél megérkezett, s az asszony – bevallása szerint – napokig nem tudott aludni utána. Inkább a kezét, cipőjét, divatos szép ruháját vette szemügyre Zólyomi. És titkon bámulta a félcipő csokrát, amely egy táncrendhez vagy kotillonjelvényhez volt hasonlatos. Az ablaknál egy vidéki, elnyűtt öregasszonyság háta látszott, s a kísérőnőnek olyan ócska szalagokból volt a kalapja, amely szalagok a forradalomban Görgey zászlóin lengettek. Néha köhintés hallatszott, Lányvári Izabella hallgatagon nézett a gavallérra.
– Miért néz? – kérdezte Zólyomi. – Bizonyosan nagyon megöregedtem azóta. Faluhelyen ügyetlen a borbély, hisz mindössze a papot borotválja vasárnap, a mise előtt.7
– Ön egészségesnek látszik, míg én már betegeskedem – felelt halk sóhajtással az asszony.
– A levegő és víz jó ott, ahol lakom. Egyebük sincs a tótoknak.
– Ön hosszú életű lesz, Zólyomi, látom a tenyerén, a halántékán, és meglehetősen izmos a nyaka. Míg én nemsokára meghalok. Hitte volna azt, hogy ily megtört, halni vágyó öregasszonyság lesz valamikor abból a nőből, akit a budai rokonoktól hazáig kísért egy tavaszi estve, és szándékosan kerültük a rövid utat, hogy minél tovább egymás társaságában legyünk? Ifjú és szép voltam, s nem csodálkoztam, hogy királynőjének nevezett. Hittem rajongásában, szerelmében, és minden különös szándék nélkül, valóban csak jószívűségből válaszolgattam eleinte a leveleire, hogy ne szenvedjen értem. Később megszoktam, hogy él valahol messze egy előkelő úriember, aki azon töri a fejét, hogy engem mulattasson. Mondja, hogy látott maga előtt, midőn éjszaka a szobáiban sétált. És milyennek fog látni ezután, miután e vakmerő lépést megtettem, hogy megjelentem maga előtt a valóságban, az öregségben?
Zólyomi sok kérdésre elkészült előre a felelettel, csupán azt nem tudta kiszámítani, hogy királynője éppen oly hiú, mint a többi királynők.
– Asszonyom, maga oly szeretetre méltó most is, mint először volt.
Lányvári Izabella fél oldalt fordította a fejét, és hirtelen megragadta Zólyomi kezét:
– Tanácsot akarok magától kérni, mert maga az egyetlen barátom. Mondja meg nekem őszintén, hogy olyan állapotban lévő nő vagyok én még, akit egy férfi rajongva, szinte másvilágiasan szerethet? Olyan nő vagyok-e még, akit féltenek vad féltékenységgel, és szeretnek az angyalok türelmével? Kérőm van, Zólyomi, aki bús özvegyi életembe társnak akar szegődni. Ez a fiatalember a korkülönbséget ma még nem látja kettőnk között, de ó, jön idő nemsokára, midőn végleg elmúlik arcomról a nyár. S mily boldogtalanok leszünk akkor mind a ketten.
Zólyomi az asszony fehér, ápolt kezére szegezte a tekintetét.
– Szereti? – kérdezte vontatott hangon. – Ön szereti a fiatalembert?
– Azt hiszem… De hisz tanácstalan vagyok… Nem tudok már8 gondolkozni sem. Összezavarodnak az érzelmeim, terveim, álmaim. Ön, hűséges barátom, ne hagyjon eltévedni.
Zólyomi lehajolt, fölemelte az asszony kezét, és az ütőér felett megcsókolta:
– Ha szereti, menjen férjhez a fiatalemberhez.
Fagyos, ünnepélyes csend következett. Az asszony védekezve beszélt:
– Azzal költötte fel a figyelmemet, hogy majdnem ugyanazokat a szavakat mondta, amelyeket ön intézett hozzám, mikor megismert. És ugyanazokon az utcákon mentünk a Tabánban és a Fő utcai templomnál, a feszületnél mondta ő is, hogy szeret… Mintha ismét maga járna mellettem gyöngéden, hódolattal. Hazamentem, és sírva olvastam el egy utolsó levelét.
Zólyomi bólintott:
– Én a szívem felett szoktam hordani a levelét.
– És aztán majd újra írunk egymásnak, Zólyomi? – szólt Lányvári Izabella. – Kérem, ne felejtsen el soha, amíg élek, rövid ideig… S ne haragudjon, hogy ide fárasztottam.
Zólyomi ezután nemsokára búcsúzott, miután egy szál virágot kapott a bokrétából a kabátjára.
A bérszolga köszönését nem fogadta, és a piactéren az esti vonat indulásáig mereven bámulta a falra ragasztott színházi cédulát. A betűk még évek múlva is a szeme előtt libegtek. Az Uff király előadását hirdették.
(1916)9
