Setét út Zöldvárról
Setét út Zöldvárról
Agnéta, egy elszegényedett felvidéki család sarjadéka, amely családban sok kis falusi ház volt föltalálható, gyötrő adósságok, elzüllött életek, dús szívek, forró vágyak új ruhák iránt, macskanadrágért és pikáns tajtékszipkáért, s az öregek már csak azon törik a fejüket, hogy minél előkelőbb keresztnevet adjanak a megszületett gyermekeknek, miután egyéb jussok fölött nem rendelkeznek: Agnéta elhatározta, hogy szakít a családi hagyományokkal, egyetlen környékbeli tanítót vagy kisbirtokos nemesurat sem óhajt meghódítani, a nagyvilágba kívánkozik, elrepül a befőttesüvegek és céltalan álmodozások, egymásnak mondott színes hazugságok és a nyári holdvilágos estvék környékéről. Némi kis olvasottsága volt, amelyet a zárdában szerzett, hol két esztendőt töltött anyja és nőrokonai példájára, hogy legyen miről beszélgetni késő öregségekig; így olvasta a Belmonti szüzet és Szent Erzsébet történetét, Rózsa Sándor betyárfejedelem hőstetteit és az Árvízi képeket Csermelyitől, amely olvasmányokat a szülői házban az Esther szerzőjének néhány, véletlenül Zöldvárra került könyvével egészítette ki.
Mindamellett Agnéta születésénél fogva fantáziával jött a világra. Anyja, egy nagyralátó papleány, korán meghalt, mert minden esztendőben Füredre kívánkozott, messze, a Dunántúlra, és a sóvárgás elvitte a másvilágra. A családban még senki nem kívánkozott ily állhatatosan Füredre, meg is fizetett érte szegény asszony, korai halálával. Apja régebben a vármegyét szolgálta, majd a forradalom után kuglizással töltötte az időt, messze földön híresek voltak dobásai, amelyekkel a királyt ütötte a fababák közül, és azon törte a fejét, hogyan lehetne bankóhamisítás révén meggazdagodni, holott erről fogalma sem volt. Esténkint, míg az őszi szél és eső csapkodta a kis házat, Zöldvári Maximilian családja körében elábrándozott arról, hogy titokzatos, karbonáriba, bő köpenyegbe öltözött, félénk idegen75 áll meg az udvar sarkában, s hamis, valóditól meg nem különböztethető ezreseket átad, köteg-, sőt tarisznyaszámra. „Vegyél jószágot, a hasznon majd megosztozunk.” Maximilian megvenné a jószágot, birtokot, házat, négy lovat, tigrist a bakra, téli hintót, melegvizes csövekkel, az agarat, amely az őszi versenyt nyerte, és… A fantázia itt már lassabban működött. Csak az volt bizonyos, hogy ha egyszer a titokzatos idegen visszatérne a fele vagyonáért, fejszecsapással végezne vele…
Agnéta lehunyt szemmel hallgatta a sarokból az apja ábrándozását. Tulajdonképpen nem gondolt soha egyébre, mint arra, hogyan lehetne e rettenetes börtönből szabadulni, lovagokkal, urakkal, finom mosolyú delnőkkel találkozni, üvegházi virágokat szagolgatni, és egy tavaszi, harmatos, jó szagú sétaúton reggel tovasétálni, finom ruhában, frissen, gondtalanul; messze tájon nem láthatók tyúkok, amelyeknek tojását megkeresnie kellene.
Nyúlánk, szűzies karcsúságú, barnapiros és cseresznyearcú leány volt. Befont haja a térdéig ért, a szeme olyan szelíd volt, mint az őzé estefelé, napközben szikrázott, mint a vadmacskáé, kis keblére a fehér lepke rászállott, mert virágnak nézte. Ha nagyon mérges volt, rövidet káromkodott; ha a nénje csúfolta tunyaságáért, a haját tépte, toporzékolt, két-három dühös könnyet sírt, és ökölbe szorította a kezét. A falusi gavallérokkal sohasem állott meg a kerítés mellett, emiatt egyszer egy szolyvai vizes üveget hajítottak az ablakba a kuglizóból jött aranyifjak. A folyóban sohasem fürdött, szemérmes volt, mint egy királyleány.
– Fejszével várnám az ajtó mögött… – dünnyögte Zöldvári Maximilian végleg elálmosodván és homokember módjára töntörgött fekhelyéhez.
Elszököm – gondolta minden estve Agnéta.
Debreceni rokon írta, hogy a császárné a városba jön látogatóba, császári urával, ha kíváncsiak, látogassanak el, de hozzanak magukkal elemózsiát.
– Elmegyünk Debrecenbe – mondta Zöldvári, végigolvasván a levelet.
Agnéta kinyújtózkodott a sarokban:
– Majd – majd én, egyedül, semmi szükség nincs ott reátok – mondta az önzés végtelen nyugalmával.
Olyan volt, mint egy körmeit próbálgató, fiatal párduc. Fénylő,76 sárga szemmel nézett az apjára, aki segítségül hívta Agnéta nénjét. Első este jól megráncigálták Agnéta haját, egy-két pofont is kapott, de másnap újra kezdte, hogy egyedül akar Debrecenbe menni, mert annyi finom udvari nép között hozzátartozói csupán szégyent hoznának fejére. Egy hétig törtek-zúztak a házban, az ajtók mint dühöngő őrültek, a pipaszárak ropogtak, öreg borostyán szívók elharaptattak, tányérok repkedtek, hajak kiszakadtak. Végül Agnéta egyedül indult el egy fuvaros kocsiján, és búcsút sem intett a szülői háznak.
– Kitagadlak – kiáltott Zöldvári Maximilian. – Hamar hívjátok a jegyzőt.
Estére egy betyáros, széljárta nyírségi csárdában tértek nyugovóra. A fuvaros az ajtó elé feküdt, és himlőhelyes, összeszáradt arcát a szép leány küszöbére fektette. Majd később az ajtót próbálgatta feltörni. Az elvénhedt csárdás a padlás deszkáit feszegette a hálószoba fölött. Agnéta összefont karral ült a setétben, és várta, hogy melyik oldalról éri hamarább veszedelem. Végül gyertyát gyújtott, mire a vasrácsos ablakról leugrott valamely pusztai szörnyeteg, aki onnan leste a szép leány álmát. A gyertyaláng akasztófák árnyképeit vetette a falra, míg az ajtó és a padlás titkon egyet roppant. Hajnaltájban hangos beszélgetés hangzott a pusztai útról, vásárosok mentek valamerre, akik megzörgették a korcsma ajtaját.
Mint a szent Genovéva történetében – gondolta magában Agnéta, és csendesen elaludt.
Másnap továbbutaztak. A ragyás kis fuvaros égre-földre esküdözött, hogy a lovai mellett töltötte az éjszakát, de a szemét nem vette le a lovai füléről. Nádasok, zöld mezők, aluvó vizek, a láthatáron sietve haladó, hosszú farkú, sovány lovon üldögélő ember, kergetőző rókák mutatkoztak. Fönn reménytelen, borús ég, valahol a messzeségben vándorcigány üstöt kalapál, a nádasból egy szürke gatyás, fedetlen fejű ember hosszan nézett a kocsi után. Agnéta csaknem reggeltől estig énekelt. Szent dalokat, amelyeket a zárdában tanult, majd falubeli nótákat, magától költött dallamokat. Ha elhallgatott, a himlőhelyes paraszt nyomban hátranézett, és úgy villogott beesett szeme, mint a rókáé. Agnéta tehát újra kezdte.
A keleti égen már egy-két csillag bukkant ki, mint bújósdit játszó gyermekek feje, akiket nem találtak meg rejtekhelyükön a játszótársaik,77 a nap nyugat felé fölgyújtott egy alvó ősvilágot, nyírségi nádast. A kis paraszt leugrott a bakról, kifogni kezdte a lovait.
– Itt éjszakázunk – dörmögte fenyegető hangon.
Elhagyott, setétes táj volt ez, műveletlen földek, vadjárta mezők, nedves rétek, egy most életre kelő halott nyírfa, amint az esti szél egyet sóhajtott, és bizonyos lidércek táncolnak éjfélkor a fa körül.
Agnéta elővette hímzett bársonyból való útitáskáját, és a megmaradt elemózsiát mind a gonosz fuvarosnak nyújtotta át.
– Mikor hazajövünk, lopok a kamarából oldalast – szólt Agnéta hamiskodó hangon.
A ragyás paraszt csak a nyitott bicskával legyintett. Majd a kolbászt enni kezdte, és magához való fahangon, teli szájjal dúdolgatott:
Szép sír van az erdőszélen…
Agnéta úgy érezte, hogy ezt az éjszakát nem éli át…
Ámde jó szerencséje nem hagyta cserben. A fáradt, bólongató lovak körül egyszerre a nádasbeli szürke gatyás, fedetlen fejű emberke megjelent. Fölült az egyik lóra, mint a kutya, és döfködni kezdte az öklével a ló fejét. A fáradt ló elindult, a fuvaros káromkodva utána… Agnéta a setétben hallotta az eltávolodó hangokat, mintha álmában hallgatna az ember csetepatét.
Mire a fuvaros visszakullogott a lóval, Agnéta már mozdulatlanul, csendben ült a nyírfa tetején, amelyet éjjeli búvóhelyül választott.
A fuvaros mindenfelé kereste a mezőn, a leereszkedő végtelen setétségben sokáig hallotta a fa körül Agnéta a kis paraszt tapogatózó lépéseit. Elkullogott meg visszatért, nyögött, káromkodott, majd imádkozott, végül a földre dobta magát, mintha megunta volna életét, és horkolni kezdett. Agnéta ravaszságnak vélte a hangos horkolást, ezért sokáig nem mozdult. Míg a paraszt valóban elhallgatott, s egyenletes, mély szuszogásba kezdett.
Agnéta oly halkan, mint a hulló levél, lekúszott a fáról, és egy földkupacra hajtván fejét, szunnyadozott.
Meddig aludt?… Hajnal volt, harmat a füvön, harmat a levegőben. Talpra ugrott, és mintha álomvilágba került volna, idegen embereket látott maga körül. Fehér kabátos, előkelő lovasok, távolabb78 zsandárok és dragonyosok, néhány tágas úri hintó, zöld tollas generálisok és piros kabátos lovászok.
Agnéta megdörzsölte a szemét. Hisz nem álom ez, hallja a lovak szerszámának csörgését, halk, finomkodó beszédet, a paripák lábának dobogását, a mesebeli úti társaság pihenőt tartott a szabadban. Egy fejedelmi termetű hölgy állott az egyik hintóban, és figyelmesen, gondolkozva nézett szét az ébredő pusztaságon. Kelet felől fehér madarak repültek, a sápadt hold, mint egy kimustrált katonagomb, eldobva hevert az égboltozat országútján, a felhők fehérek és fekete strucctollasok voltak. A hintóban álló hölgy merengve nézte a tájat, míg a császár bő köpenyegébe burkolózott.
– Ez Magyarország – mondá egy előkelő lovas úr, a kezét kelet felé emelve.
Agnétának nagyot dobbant a szíve.
Itt van a perc, amelyre hosszú, álmatlan éjjeleken gondolt. A ruháját leányos mozdulattal leszorította, a hintóhoz lépett, és letérdepelt a fűre.
A császárné meglepetten nézett az úrias öltözetű, de fésületlen és sápadt arcú fiatal leányra.
Egy zsandár utánanyúlt fehér kesztyűs kezével, mire Agnéta gyorsan beszélni kezdett. Elmondta, hogy ez úton várta a császárnét, folyamodványa van hozzá, és kebléből gyorsan elővette az írást, amelyet a belmonti szűz módjára a francia király kocsijába akart dobni Debrecenben.
A császárné szívesen előrehajolt, és kutató pillantást vetett a leány arcába, szemébe. Valami furcsa mosoly röppent el arcán, majd elvette az összehajtogatott írást. Kegyesen intett, és helyére ült. A hintó nyomban elindult.
– Hasonlít hozzám, nemde? – fordult a császárné a császárhoz, mire a zöld kalapos, szőke fiatalember visszanézett a kocsiból az összefont kézzel, lecsüggesztett fejjel álló leányra. Elmosolyodott ő is, és az összehajtott papirost elvette asszonyától, és a zsebébe dugta.
*
A fuvaros, aki ezalatt ijedtében a nyírfára kúszott föl, míg hazáig, Zöldvárra vitte vissza Agnétát, többé egyetlenegyszer sem vette le szemét a lovai füléről. Otthon sem beszélt sokáig úti kalandjáról.79 Míg egy napon pecsétes levél jött Budáról Zöldvárra, benne hivatalos írás, amely szerint Zöldvári Agnéta kérelme meghallgatásra lelt, elmehet szobaleánynak a császárné mellé.
– Nekem köszönheti – mondá a himlőhelyes fuvaros.
(1916)80
