Lenke lenge emléke
Lenke lenge emléke
Széplinkai, egy számtalanszor elveszettnek hitt és a sors pandúrjai elől nagy ügyességgel bujkáló gavallér egy téli estén, egy kis vasúti állomáson, midőn a hóesés irgalmatlanul és végérvényesen elfödni látszott az egész világot, reggelre az állomási épület jelzőharangjáig emelkedik a hó, míg a hegyekből farkasok szánkáznak le, és Széplinkai antilop kamáslija körül szaglászódnak: a téli estén úgy érezte, hogy elérkezett élete utolsó stációjához; megfontolatlanul, de vígan leélt gyötrelmes évei lezárulnak, mint egy regény, amelyet író és olvasó egyformán megunt.
Széplinkai, szokásához híven, ismét nők elcsábítása miatt tartózkodott az állomáson, a közeli városkából szökésre csalt egy hiszékeny asszonykát, ígért örök boldogságot, csendes, meghitt estéket, közös, kedves örömöket, piros reggeleket és zenélőórát, amelynek muzsikáját késő öregségükig kézen fogva hallgatják. „Ne féljen, az élet még nékem adósom a családi boldogsággal, amelyet minden fűszeres vagy bakter élvezhet – szólt többek között Széplinkai –, miért ne élveznénk kettesben e biztos főnyeremény örömét? Maga sem boldog a mai napig!…” Az asszonyka ráeszmélt, hogy eddigi élete csupán azzal telt el, hogy a toronyból a déli harangszót, valamint a leereszkedő estét várta. Soha semmi nem történik. Reménytelenül egyenes a keréknyom, amelyen a kocsi halad. Délután leszáll a köd, és a háztetők füstölögnek. A cinke mindig ugyanazon kis valcert fújja reggelenkint az eperfán. Savanyított káposzta szaga van a délelőttnek, dohányt és papramorgót lehelnek a férfiak a kisvárosban, és csak azon jár az eszük, hogy estefelé Júrásnál, a ligeti vendéglősnél találkoznak, politizálnak, kugliznak, pirítóst esznek, bort isznak – az asszony ezalatt varrhatja a gyermekek ruháit. „El innen” – gondolta magában Lenke (mert ugye, nem is hívhatták másképpen), kis utazókalapot tett a fejére, kockás felöltőt vett föl, és egy almát dugott a86 zsebébe. A fuvaros belehajtott a téli ködbe, amely sűrűn, biztosan őrködött a kisváros körül, hogy az idevaló emberek ne érezzék a távoli országok fájdalmát, baját, csupán akkor sírjanak, ha tavasszal utoljára köhécselt a nagyapó, s csak akkor viduljanak, ha disznótor vagy keresztelő van a háznál; és a ködös éjszakában pirosló ablak mögött nem tragédiát játszanak egy kis házban, hanem regényt olvas az álomtalan, vagy férj és feleség a disznóhizlalásról meghitten beszélgetnek. Késő öregségükig szeretnek a férfiak, és a nők engedelmeskednek a szeszélyeknek. – Innen kívánkozott el Lenke a bizonytalan nagyvilágba, ahonnan Széplinkai jött, mint egy bőbeszédű hírnök a távoli gazdag szigetről… Többek között azt is mondta, hogy Pesten sohasem vénülnek meg az emberek.
– Milyen pirosak a tornyok – mondta Széplinkai, midőn a városka elmaradozott a szán mögött.
– Nem is tudtam, hogy annyi varjú van X.-ben – felelt Lenke, amint búcsúzva visszanézett.
Ezután hallgattak, a néma ligetből kis barna róka dugta ki szimatolva a fejét, a vén kis kocsis, mintha tudná, hogy hamis úton jár, morogva csóválgatta a fejét, ők lassan szórakozottak lettek, és összekulcsolt kezük közé hideg hópehely furakodott, amely nem tudott elolvadni. Lenkének az jutott eszébe, hogy Gábriel (a férje) most megy át a kis hídon, a patak felett, és szentképszerű arca bizakodva fordul a ház felé, de íme setét van az ablakokban. A patak jegén át még korcsolyáznak a gyermekek és nők, a hóvá dermedt vén fatörzsek, mint a mesék alakjai, egymástól kérdezik, hol van Gábrielné, aki tegnap kis bundájában itt siklott tova, és Széplinkai úr a sétapálcáját himbálta a hídon? A szökés hírére Ida, a jó barátné bolyhos, piros kendőben fut át a kocsiúton, kerek kezével megzörgeti az ablakot, és kék szegélyű ruhájában, pisze, kíváncsi orrával, oldalvást fésült frizurájában belép az asszony nélkül maradt házba, és Gábrielnek megfőzi a szokásos teát, madár módjára lehippen a duruzsoló tűz mellé, és vigasztaló szavakat mond a szentképnek…
– Miért is jött maga a városba! – sóhajtott fel hirtelen az asszony, mert egyszerre fájni kezdett a szíve a lángpiros, nagy bajuszú kutyák után, amelyek a fehér kályha vasrostélyán esténkint mutatkoztak. Az üvegajtón zöld firhang volt, és hóember állott az udvaron, amelyet játékos gyermekek építettek. A függőlámpa alatt Gábriel régi újságok sakkrejtvényeit fejtegeti, fehér báli cipőben megy el az ablakok87 alatt a halál, a szomszédban lakó mellbeteg színésznő… Milyen meleg a dunna éjszakánkint, és mily bizonyossággal álldogál a helyén a kis vaskereszt az éjjeli asztalkán! Igaz, hogy Gábriel évek óta a Notre-Dame-i toronyőr-t olvassa lefekvés után, korán kel, és elmenőben morog a lustálkodó asszonyokról, de aztán béke és nyugalom ereszkedett a házra, midőn a kis manók kibújnak a fal repedéseiből, az ágy alól és a szekrényből, és hosszú szakállukat simogatva letelepednek a reggeli álmát újra kezdő Lenke takarójára. Déltájban frissen és vígan gördül a piros bajuszú főerdész kocsija, és hosszadalmas pillantásokat vet a nyitott ablakokra, ahol a kisvárosi asszonyok ócska kesztyűben takarítanak. Ah, élet, hogyan is lehetnél te kedves, mikor senki sem nyitja ki az ajtót, aki egy bókot és egy virágot hozzon zúzmarás kabátjában; a szalonasztalkán idegen szem lapozza a családi fotográfiákat… Míg végre jött Széplinkai, aki egy krinolinos öreg dáma arcképét áhítatosan megcsókolta, mert azt hitte, hogy a Lenke édesanyja.
– Miért mondta, hogy regényhősnőnek születtem, és nem Gábriel Szent Ferencnének? – kérdezte erőszakosan Lenke, mikor már besötétedett a téli táj, és a lovak, mintha nagyon messziről jönnének, fáradt csilingeléssel vergődtek a piros szemű vasúti állomás felé.
– Ön jégszívű – sírdogált Lenke, miután erre a kérdésre sem kapott feleletet.
Széplinkai a hidegben megdermedve, szinte kővé válott arccal nézett maga elé. Nem szeretett hiábavaló dolgokról beszélgetni, midőn már célhoz ért. Megvetette a fecsegő nőket, miután megtanította őket a képzelődésre és bolondságokra.
A vonat egy órát késett.
A váróteremben vásárosok ültek. Hallatlan jó étvággyal falatoztak kupecek piros szalonnát, és hosszú késeikkel jó szagú kenyeret szeltek. Az életkedvű csizmák és tapasztalt báránybőr sapkák az élet valódiságát jelképezték. A harcsabajuszok alatt megelégedetten morzsolódtak az esztendők. A vásárosasszonyok megelégedetten gondoltak messzi kis házakra, ahol lehajthatják a fejüket… Lenke sírva fakadt az emberek nyugalmától, közömbös, egészséges beszélgetésétől, egy kereskedő házaspár meghitt egymás mellett való üldögélésétől.
„Ezt vette el tőlem” – mondta először magában.88
Majd mikor bóbiskolni kezdett egy derék menyecske a váróterem padján, Lenke felszökött ültéből.
– Az otthoni álmomat sohasem találom meg – suttogta kétségbeesve. – A vonat elé vetem magam.
Kisietett a váróteremből; Széplinkai nyugtalankodva fogta meg az asszony vadmacska bundácskáját.
– Drága úrnőm – mormogta unottan.
A drága úrnő azonban másodpercenkint haragosabb lett. Mélázó szeme elvörösödött, és a haja felbomlott a füle mellett.
– Jól van, én meghalok – mormogta, mintha a hóesésben valaki csendesen olvasná rá az ítéletet. – Csak harmincéves vagyok, holott az anyám hetvenéves koráig élt, és egészséges volt. Az én fejfámra, ha ugyan állít valaki fejfát, azt írják: élt harminc évet, az élők bocsánata: a holtak nyugodalma… Mint a vesztőhely halottait szokták megjelölni.
Széplinkai hóka fejét rázogatta.
– És kijön velem Pestre? – kérdezte évődve.
Lenke futott a hóesésben, mintha a közeledő vonatot akarná megelőzni megállásában. A síneken megbotlott, majd ismét feltűnt kis, finom alakja, a váltó zöld lámpása még megvilágította, amint tovatűnt a hófúvásban. Széplinkai gyorsan futott a sínek mentén, teli tüdőből ordította Lenke nevét, az éjszakai sötétségben hirtelen feltűnt a vonat két piros szeme, és lihegve, ködöt, füstöt fújva jött a mozdony, mint a végzet.
Széplinkai a hóba vetette magát. Behunyta a szemét, megállott a szíve verése, meghalt talán… A vonat elrobogott, mint egy szörnyű kísértet.
– Lenke! – kiáltotta Széplinkai.
Senki sem felelt, és ekkor érezte a férfiú, hogy élete befejezést nyert.
*
Évek múltán, mikor Széplinkai már csak a sétatér padjain szeretett üldögélni, és ismeretlen kisgyermekeket megszólongatott, hogy megtudja: mi újság a világban, levelet hozott a posta X.-ből. Lenke írta:
„Én akkor gyalog hazáig futottam; mily éjszaka volt, halálomig89 nem felejtem. Jó uram megbocsátott. Életben vagyok. Mikor havazik, az útra bámulok, amelyen éjfélkor futottam. Azon veszem észre magam, hogy minden ok nélkül sírni kezdek. Miért is nem vetettem magam a vonat elé?
Legyen víg, Széplinkai.”
(1916)90
