SZINDBÁD MÁSODIK ÚTJA
SZINDBÁD MÁSODIK ÚTJA
– Szindbád, Szindbád! – mondta a Hang egy éjszakán. – Voltál-e már azon a helyen, ahol a temető a hegyoldalban van, és a temetőben valaki fekszik, akinek azt ígérted, hogy sohasem hagyod el?
Szindbád az álom talán álomból felébredve, megdörzsölte a szemét, és nyomban tudta, hogy kire céloz a múltból jövő hang. Szindbád ugyanis elérkezett életének ahhoz a korszakához, amidőn körülbelül már mindent megpróbált, ami az életben kellemes vagy kellemetlen. Vitorlázott a messzi tengereken, és érintett ismeretlen szigetországokat...
Volt gazdag, és volt szegény. Szeretett hajadonokat és érett asszonyokat. A legjobb borból ivott, és fillér nélkül is ődöngött. Volt hódítóan egészséges, és volt beteg és szomorú. A haja egyszerre fehéredni kezdett, és akkor bölcs lett Szindbád. De midőn a legbölcsebb volt, akkor is szeretett nagyokat kurjantani éjjel a borosasztalnál, a tánczene hangjainál. Látott halált, látott születést, esküvőt, házasságtörést és gyilkosságot az erdőben. Egyszer sírt is, pénz miatt véres könnyet sírt, és titokban segített a szegényeken. Imádkozott elhagyott kis templomban, és orvgyilkosságot forgatott a fejében ellensége ellen. Majd becsületes, nyílt és bátor volt, mint egy középkori lovag. Majd okos volt, mint a kígyó, és mámoros álmokat próbált fejtegetni a másnapon. Voltak barátai: gőgös nagyurak és bujdosó pénzhamisítók. Egyszer nőrabló volt, máskor otthon ülő családapa. Verekedett verekedőkkel, másnap gyáván meghunyászkodott.
Így múlott Szindbádnak, a hajósnak az élete, amíg végre elérkezett ahhoz az időszakhoz, midőn sem a jelen, sem a jövő már nem izgatta gondolkozásra, álmodozásra, hanem a múlt, a régen elmúlt ifjúsága. Mint a messzi tengereket bejárt hajós, nem találván többé ismeretlen országokat: kifeszíti vitorláját, hogy hazájába37 visszatérjen – úgy indult Szindbád keresni az ifjúkori emlékeit. Mintha még egyszer akarná kezdeni élete regényét… Mintha új és ismeretlen érzéseket keresne…
Útja most egy alföldi akácfás városkába vezette, ahol a temető a dombon volt, amely dombot a nagyzoló kisvárosiak hegynek neveztek. Nyár volt akkor, és harmatos volt az éjszaka. A kis vasúti állomás pislogó lámpásaival csakhamar elmaradt Szindbád mögött, amint felöltőjébe burkolózva, hosszú, álmodozó lépésekkel megindult az akácfák között, a homokos úton.
Midőn az út fordulójánál hátranézett, még látta a messzi vasúti sínek mentén a váltó-lámpás zöld szemét utána tekinteni, mintha a nagy fekete éjszakában csupán ez az egy szem volna csak arra kíváncsi, hogy mit is akarhat Szindbád a városkában, amely sötéten, álomba merülten tünedezett fel a homályba borult akácfák mögött.
A torony, mint egy nagy, barna, idegen katona nézett szembe Szindbáddal a nyári éjszakán az akácok felett, és a földszintes házak meglapulva menekültek a katona lábához, mint akkor, egyszer, régen, sok esztendővel ezelőtt, midőn a fiatal Szindbád nyári éjszaka a városkába jött.
Akkor csak homályosan, alig észrevehetőleg állott helyén a torony, amely talán magasabb is volt, mint most. És a házikók fehér és fekete bárányokhoz hasonlítottak, amelyek a vihar előtt összebújnak. Az ifjú Szindbád fejében és szemében vérhullámok nyargaltak. Talán a szíve sem dobogott azóta olyan hevesen… Jött, jött csendesen, leskelődve, meglapulva és megijedve minden nesztől, minden hangtól – azon a régi nyári éjszakán.
Az emlékei nyomán ma szinte utánozni szeretné akkori régi lépéseit, és erősen gondolt arra, hogy mi járhatott a fejében akkor, akkor, midőn itt jött az akácos úton. De már semmi sem jutott eszébe a régi gondolatok közül, csak maga a tény, hogy levelekben (amelyeket azóta elégetett) megállapodott egy fiatal leánykával, hogy éjjel egyszer felkeresi. Sokáig, csaknem egy esztendeig folyt a levelezés a vidéki kislány és a pesti fiatalember között. Szindbád egy darabig házasság céljából levelezett a kisasszonnyal,38 akivel egy szomszéd városkában, a bálon egyszer a négyest táncolta. Irmának hívták, és barna volt, nagyhajú, és az ajka fölött gyönge kis árnyék lebegett, mint a fehérbőrű, barna nőknél. Szindbád ezt azóta gyakran tapasztalta. De akkor, jogászifjú korában, még sohasem látott barna árnyékot leányajak felett, és a négyesben, mialatt a csizmák és cipők hatalmasan kopogtak körülöttük a görbe padlón, és a leányok, fiatalasszonyok fehér ruhája alól furcsa izzadságszag terjedt, nyomban eljegyezte magát Irmával. Irmának még egy érdekessége volt. Mintha kissé kancsalított volna a szemével, de ez csak akkor lett láthatóvá, midőn erősen a Szindbád szemébe nézett. Az egyik szeme, a bal szem furcsán, titokzatosan, ingerlően, mintha érzékien mosolygott volna akkor is, midőn a másik szeme komoly, harmatos és mélázó tekintetű volt. Ez a kancsisága a leánykának akkor még öntudatlanul igézte meg Szindbádot, későbben, évek múltával már sokkal öntudatosabban közeledett a kancsal nőkhöz. (Nem ismerik azok a szemnek izgató és titokzatos játékait, akik hibás szemű nőbe még nem voltak szerelmesek!)
A négyesnek vége lett, és egy teljes esztendő múlott el forró, érzéki levelezés közepette. Tíz hónap múlva titkos, göndörkés, acélkék hajszálakat kapott levélben Szindbád a messzi vidéki városkából – két hónap múltával pedig pontosan megállapodtak, hogy éjszakára Szindbád megérkezik a vonattal az ismeretlen városkába. Irma térképet rajzolt a városkáról, a folyóról és a kis kerti kapuról, ahol várni fogja éjjel egy órakor… Tíz lépésnyire egy hidacska van, balról egy öreg körtefa áll villámsújtottan, és a kutyát majd megköti este.
Hajnalban megy egy vonat Pestre. Szindbád még azzal vissza is térhet.
Szindbád megkerülte a templomot, és végigment egy kis térségen. Igen, ott van a patika a sarkon és balról a cukrász. A kis város éjfél utáni álmában csöndesen szuszogott körülötte. Már elérte azt a kis közöcskét is, ahol egymásra boruló fák között visz az út a folyócska felé… A kalapját levette a fejéről, és egyszerre úgy39 érezte, hogy a szíve megint úgy dobog, mint húsz esztendővel ezelőtt dobogott.
Furcsa, hogy semmi sem változott azóta. A gyep, melyre lép, éppen olyan selymes és neszfogó, mint akkor volt. És balról egy kerti házból világosság szüremlett ki most is, mint akkor… Ez a világosság – akkor megijesztette, és emlékszik, az első szava az volt Irmához (aki pontosan várta), hogy miért van világosság amott a távoli, kerti házban.
– Bacsó kertész az este meghalt. Most virrasztanak mellette – felelte Irma.
Vajon azóta még mindig Bacsó kertész mellett virrasztanak a kis kerti házban?
Aztán a folyócska susogott a lábánál, és törpe, kövér, zömök gyermekekhez hasonló füzek álldogáltak a közelben, a távolban. A folyócska titokzatosan surrant tova a kertek alatt, mint egy nesztelen járású éjjeli vándor, aki senkit sem akár fölébreszteni a városban, amely mellett elvonul bujdosó útjában. A folyón túl, nagyon messzire egy téglagyár kéménye emelkedett a sötétségben, még távolabb, a töltésen lassan, meggondoltan, egyhangú zörgéssel gurult a tehervonat, piros lámpása mint egy bolygó lidércfény a messziségben.
A hidacska, mint a gyermekek lóverseny-játékában az akadály, kicsiny árnyékával csöndesen feküdt az éjben, majd rácsok következtek és a rácsok mögött ribizke- és pöszméte-bokrok. Végre Irma vállára vetett nagy puha kendőben és fehér alsószoknyában…
De most nem állott Irma a kerti kapunál, pedig Szindbádnak nem kevésbé dobogott a szíve, mint húsz esztendő előtt.
Ott volt tehát Szindbád azon a helyen, ahol életének egyik legkedvesebb kalandja történt, és próbált visszavarázsolni valamit a múlt képeiből, érzéseiből, hangjaiból. Nehezen ment az emlékezés, mert egy nagy csók a leány húsos, tapadó, forró, nedves ajkairól útjába állott mindenféle más emléknek. Még a selymes felső ajakra emlékezett, remegő kezekre és a kendő puha kelméjére. És még arra, hogy nagyon sokáig, szinte órákig tartott, amíg kellő ereje és40 bátorsága támadt ahhoz, hogy a leányt a karjába vegye… És akkor és gyakran eszébe jutott a halott kertész ott a távoli kerti lakban, amint mozdulatlanul és hidegen fekszik az ágyon.
Boldog volt-e? Büszke volt-e?
Semmire sem tudott visszaemlékezni másra, mint csupán arra, hogy sietve menekült a kertek alatt.
– Szindbád! – kiáltotta utána a leány, és kendőt hátravetve, kibomlott hajjal, gyűrött fehér ruhában, bágyadtan állott a reggeli szürkületben a kerti, ajtónál. Szinte ijesztő volt gyötrődött arca, feketekarikás, fájdalmas szeme.
Szindbád hosszú lépésekkel menekült a vasúti állomás felé.
Hónapok múlva levelet kapott. Irma írta, hogy halálát érzi közeledni, de még a másvilágon sem felejti el Szindbádot és szerelmét. Későbben pedig hallotta, hogy Irmát csakugyan kivitték a hegyoldali temetőbe. Bizonyos szégyenérzésből megmérgezte magát.
Néhány napig akkor rosszul érezte magát…
…Újra hajnalodott, és az öreg Szindbád csöndesen ballagott a vasúti állomás felé. Félszemmel a dombra pillantott, ahonnan az akácfák mögül fekete fejfák nézegettek reá. Itt-ott egy fehér márványkő… Egy percig arra gondolt, hogy megkeresi a temetőben Irma sírját. Majd úgy érezte, hogy még mindig nem élt ahhoz eleget, hogy azzal a sírkővel, azzal a sírhalommal szembe tudna nézni.
A hajnali vonattal tehát elutazott.
– Így is, eddig is nagyot áldoztam az emlékének – dörmögte a vasúti kocsiban.
[1911]41
