4
4
Most már csak attól nem tudott aludni Szindbád, hogyan folytassa az orgonistanővel való ismeretségét? Nem volt még példája az ilyen nőhöz, aki egymagában jár orgonázni a templomba.515
„Praxisomban nem fordult elő” – mondta magában Szindbád érthetőbben. „Csak a véletlen, a szerelmeseknek ez az örök segítsége tehet valamit az érdekemben, most is, mint már annyiszor” – mondogatta Szindbád magában, miután a plébániai városban senki, de senki nem volt, akivel hasonló titkot közölni lehetett volna.
– Mondja, tisztelt lakó úr, aki annyi poggyásszal költözött hozzám, mint egy fecske, miért nem jön az Angyal orgonázni? – kérdezte a sekrestyés szemrehányó hangon Szindbádot, mert az orgonistanő valóban elmaradt egy darab időre.
Szindbád nem magyarázhatta meg a sekrestyésnek, hogy az orgonistanő csak azt teszi, amit ilyenkor a legtöbb nő szokott tenni. Időt akar nyerni, hogy a szívében felébredt szerelmet lehűtse, vagy végleg kiirtsa magából, hogy az élete nyugalmát ne zavarja. Ezért tartózkodik az orgonázástól… De a sekrestyés ezt úgyse értette volna meg.
Honnan értette volna meg?
Csak Szindbád és a hozzá hasonló férfiak hiszik azt még napjainkban, hogy a nők a távolban folyton ugyanazon a szerelmen gondolkoznak, amely őket közelről gyötri. Ez a szerencséjük a Szindbádhoz hasonló férfiaknak, mert különben könnyen megbolondulnának, ha pontosan megtudnák, hogy a nőik nem törődnek a szerelemmel, ha azt nem látják.
De már egy hét múlott el, amennyi idő alatt még a legritkább orgonistanő szívében is meg kellett érni, ki kellett virágozni a szerelemnek. S Szindbád úgy nyugtalankodott, hogy akkor is fújtatta az orgonát, amikor azon senki se játszott, a világoskék alsószoknyából (amelyet első alkalommal viselt az orgonistanő) egy leheletnyi csíkocska sem látszott, és Szindbád csak gyakorlat kedvéért fújtatott.
Ez már szerelmi kínszenvedésnek volt a jele, annak a kínszenvedésnek, amely minden okossága mellett Szindbádot lepte meg, nem pedig a kiválasztott hölgyet, akit ebből a célból kiszemelt.
– Csak ez hiányzott még az életemből ebben a plébániai városban, ahol megehet a fene, míg egy nő szívére szorított kézzel kihajoljon516 hozzám az ablakon, és ezt mondja: Kapunk a jobbkéz felől esik, és nyitva van! Szenvedhetek itt vigasztalás nélkül.
És már valóban szenvedni is kezdett, amikor a sekrestyés házából, az ódon templom körül keletkezett forgószelecskéket észrevette, amelyek májusban idáig követték a lányokat, hogy nyári szoknyáikat és tavaszi gondolataikat még egyszer megforgassák, miközben azok bemenekülnek a templom hajójába, a szentek védelme alá.
– Csak ő nem jön! – rebegte magában a sekrestyés bánatos lakója.
És már kerülgette a régen nem ismert szívfájás, amikor a helybeli szokásoknak megfelelően, négy fehér ló által vont, koszorús, gumikerekű hintóban, amely máskor a zászlóanyáknak szolgál: megjöttek a fehérruhás menyasszonyok, hogy életük első és utolsó uszályos ruhájában örök hűséget esküdjenek a plébános úr előtt Péternek vagy Pálnak, és a sekrestyés háza előtt utolsót igazítottak a ruhájukon, míg Szindbádot a fene megehette…
„Csak ő nem jön, hogy ruháján igazíthassak!” – gondolta a toronyóra rabja, akinek tudvalevőleg nem volt szabad kimozdulni a bűvkörből, amelyet ellensége miatt vont maga körül.
És akkor is szenvedhetett már Szindbád, amikor fehér csomagokba burkolt gyermekeket hoztak keresztelni, mert a keresztelőnél is mindenkinek megvolt már a maga komája. Akinek történetesen nem volt még keresztapja, arra nézve itt volt Adventi, a sekrestyés, aki itt sem engedte lakóját szóhoz jutni.
– Majd ha megint háború vagy egyéb zavaros idők lesznek! – mondta a sekrestyés, aki borpiros arcával és kegyes életmódjával örökéletűnek látszott úgy a templomi alamizsnagarasok beszedésére nézve, mint egyéb teendőkben, amelyek a plébániai hívek legbensőbb életével összefüggésben vannak.
– Nem irigylem Adventit, csak ő jönne megint, hogy együtt orgonálhatnánk – mormogta Szindbád a toronyórának, aki nagy bajuszánál fogva férfibarátjának számított ebben az időben.
A toronyóra ütött. Ő jönni fog. Az apátúr kinevezte őt a plébániatemplom másodorgonistájává.517
Szindbád örömteljesen üdvözölte az új orgonistanőt, midőn az állását elfoglalta a plébániatemplom karzatán, amelyet csak az egyházi énekkarokhoz tartozóknak volt szabad látogatniuk.
– Remélem, megtart állásomban – rebegte, amikor a fújtatórúd mellett elfoglalta ő is a helyét, és ragyogó szemmel, megifjodva, ünnepélyesen „segédkezett” az új orgonistanőnek.
– Majd adok önnek is igazolványt, mint az énekkar többi tagjainak, mert a rendet meg kell tartani! – szólt az Angyal, akiről íme, kiderült, miért járt esténként orgonázni a plébániatemplomba.
Szindbád nagyon helyeselte, hogy az új orgonistanő rendszabályok bevezetésével kezdi hivatalát.
– Minden megváltozhat a világon, csak a szerelem és az egyház szertartásai nem változnak meg, ezért bűnhődik mindenki, aki ezek ellen a magasztos szertartások ellen véteni merészel – monda Szindbád, amikor az orgonistanő kézírásában engedélyét megkapta arra nézve, hogy a karzatot látogathassa.
Emlékezete szerint, soha, egyetlen szerelmeslevélnek sem örült még ily igen szívből eddigi életében, és az orgonistanő papirosát amulettbe zárta, amelyet a szíve fölött viselt. Az igaz szerelem boldogságát érezte… Mert meg kell adni, nehezen jutott az orgonistanő bizalmába.
– Könnyebb volt az uralkodó hercegnőt elszakítani a maga várából, amely miatt még most is üldöznek ellenségeim, mint engedélyt nyerni az orgonafújtatáshoz – mondta későbbi időben Szindbád, midőn esetére visszaemlékezett. – Bár maradtam volna sekrestyésnek!
[1931]518
