Nagybotos csatája Angyalkával
Nagybotos csatája Angyalkával
A legtáncosabb életben is előfordulnak esztendők, hónapok, midőn a szív és a kedv elcsendesedik, hogy az óra ketyegését hallani a mellényzsebben.
Az ajtó még félig betéve, a farsangi éjbe kihallatszik a dévaj muzsika, a nagybőgő helyeslőleg mormog, mint egy romlott öregember, a háztetőkön a hó úgy világít, mint az alsószoknyák fodra, pirosat lehelnek a félrevonult párok az erkély fagyos ablakára – de a báli vendég már beburkolózik egérszagú, nagy bundájába a szánon, mint a végrehajtó, midőn falusi körútra indul, a szív alig hallhatólag dobog, és a magasságból hideg, téli halálra emlékeztető csókok hullanak az arcra kósza hópelyhek alakjában, mint megöregedett, régi szeretők távolból küldött üzenetei. Nagybotos, e kis beszély hőse, elfáradtan, fásultan utazott falura a nagyvárosból. (Fiatalabb éveiben ily hangulat hatása alatt fogadta meg az öngyilkosságot – másnap reggel, a borotválkozó tükör előtt –, ekkor jutott csak eszébe, hogy a legszebb nők meleg vassal göndörítik andalító hajfürteiket a fül és a nyak tájékán, csupán ilyenkor gondolt arra, félig megfagyottan, mint egy őszi veréb a fán, gunnyasztott ablakok alatt, amelyek mögött nők csókolóztak. Öregebb lévén, most már csak annyi energiája volt, hogy egy bizonyos hídra gondolt, amelyet útközben valahol elér, s a híd leszakadhat, ha éppen úgy akarja.)
A francia cipősarkok még tovább lejtenek a tánczene ütemeire, a nők arca sokat ígérően pirul, és hajuk leng, mint az árvalányhaj, valaki erre jöhet, hogy leszakítsa: Nagybotos már falura vonult, elsőnek, hogy utolsó ne legyen a társaságban, akit a kék kötényes legények legurítanak a lépcsőn. Falun angyalokkal ismerkedett meg. Angyalkával és a mamájával. Egy régi urasági házban – Le comte de Turgenyev regényeiből volt ez kimetszve – kettecskén éltek, mint az őzike lépked a tehén mellett az erdőn. Nagybotos – tél volt – mindenféle kártyakunsztokra511 tanította őket, kemény papirosból figurákat vágtak ki, és Miklós napján bábszínházat játszottak, elszavalta a „Kakasülőn” című monológot, és míg Angyalka a zongorához ült, a mamának a legújabb tánclépéseket megmutatta, amelyeket a télikertben egy négertől tanult. Majd szánkázni mentek, és a falun túl Angyalka átvette a kocsistól a gyeplőt, és a téli tájon csengetve repült a szán, mintha víg karácsonyi estére igyekeznének egy barátságos házhoz. Újév táján Nagybotos segédkezett a gazdasági számadásoknál – valahol egy csontkeretes pápaszemet talált a háznál, és midőn ezt homlokára tolta, öreg ispán, Mártonfalvi bácsi úgy megijedt, mintha a harminc év előtt elkövetett postarablásról faggatná Nagybotos. A jó szagú és kedves befőtteket a pákosztos cselédek miatt egy könyvbe írta, és esténkint arról beszélt a hölgyeknek, hogy amint kitavaszodik, egy széltől hajtott vízmerítő szerkezetet kell felállítani a vetemények között. Ezenközben özvegy Majornokiné született Fehér Krisztina és leánya, Angyalka, oly alaposan beleszerettek Nagybotosba, hogy a csöndes lelkű férfiú, aki pedig már csupán a jó cselekedeteknek kívánt élni, és beteg parasztokat gyógyítani, ijedten járkált a befagyott folyó partján… „Ahová még betettem a lábam, ott bajt csináltam. Milyen szerencsétlen vagyok!” – gondolta magában. És a tájat kémlelte, mintha azt számítgatná, hogy merre fog elmenekülni. A faluban egy csárdásné volt. Göndör hajú és piros arcú, mint a megelevenedett népdal. Piros hárászkendőjéből néha fürkészve nézte Nagybotost, amint az úton elhaladt. Egyszer – falusi honoráciorokkal serezett Nagybotos a fogadóban – hátulról megérintette a nyakát.
– Mint a vadkacsa farka – mondta a hajára.
Nagybotosnak néha eszébe jutott ez a megjegyzés. Midőn a hölgyek már külön imádságot fogalmaztak, amelyet esténkint elmondtak Nagybotosért, és Mártonfalvi bácsi sem merészelte hangosan szidni a zsidókat az udvar közepén (hátha van egy rokona Nagybotosnak, aki ezért megharagudna), az asszonycselédek kezet csókoltak, és dédelgetve megsimogatták a csizma szárát – Nagybotos elhatározta, hogy elkezdi az új életet. Néhányszor hirtelen felnézett a fogadó ablakára, midőn a kocsmárosné ott magában dúdolgatott, majd egy estve, midőn a kutyák a vastagon omló havat összetévesztették a vándorlegénnyel, Nagybotos hátulról a csárdába került, cigányokért küldött, akik egymás hátán jöttek a mély hóban, a csárdásnét maga mellé ültette:
– Nagyon hasonlít valakihez, akit egyetlenszer, igazán szerettem – kezdte falusi gavallér módjára a széptevést.512
A csárdásné szórakozottan ingatta szőkésbarna fejét.
– Tán azt is Jucinak hívták? Az uraság is úgy hazudik mint a többi férfiember.
(De többé ezt már nem mondotta ezen az éjszakán. Nagybotos derekasan kitett magáért. Éjfél felé az asszony beleegyezett, hogy megszöknek, és elmondta, hogy a Sajó-parton – ahol született – mindig kisgyermekeket látott a vízben leánykorában. És most nincsen gyermeke. Nagybotos is kijelentette, hogy többé nem jár az elhalt menyasszonya sírjához, legfeljebb egyszer Jucival együtt látogatják meg a halottat.)
Másnap, midőn az ünnepnapi ebédre ballagott Nagybotos Angyalkáékhoz (Juci sápadtan, kisírt szemmel állott az ablaknál: megvert az uram – sóhajtotta), az ebédlőben Angyalkát találta. Karcsú, hosszú lábszárú, barna lány volt Angyalka. Azt remélte, hogy Nagybotos majd megtanítja lovagolni. És együtt ügetnek a nyárfasorban, mint ez a Tavaszi hullámok-ban olvasható. Sötét szeme komoly szemrehányással tekintett a férfiúra.
– Ugyebár, tudod, hogy a világon csak téged szeretlek egyedül? – kérdezte, és a férfi vállára helyezte a tenyerét.
– Gyermek vagy még…
– Maholnap tizennyolc éves vagyok. Komoly nő voltam mindig. És most is komolyan akarok veled beszélni. Tudod, hogy az anyám egész éjjel nem hunyta le a szemét, kétségbeesetten sírt?…
– Szegényke.
– Ha még egyszer beteszed a lábad ahhoz a némberhez, ahol az éjjel voltál, velem gyűlik meg a bajod.
Az özvegy ágyban maradt, és csak a félig nyitott ajtón át vett részt a vidám, hangos társalgásban, amely az asztal felett keletkezett. (Nagybotos bankócsináló prést keresett Mártonfalvi úron, és az öreg ispán makacsul védekezett.) Ebéd után Nagybotos hosszú ideig szótlanul üldögélt a beteg mellett, míg Angyalka az ispánnal kártyázott, és hangosan csapkodta a kártyákat. Alkonyattal a folyópartra ment, és azon gondolkozott, hogyan juthatna el a legközelebbi vasútállomásra. Gyors, könnyű léptek hangzottak fel a fagyos havon. Hosszú bundában, muszka sapkában, mint egy regényhősnő, a ház felől Angyalka sietett.
– Tudom, hogy azt tervezted most magadban, hogy elhagysz minket.513 Az anyám a temetőbe kerülne. Magamról nem beszélek, fiatal és erős vagyok. Te nem fogsz elmenni.
– Gyermekem.
– Elhatároztuk, hogy néhány hetet Budapesten töltünk. Az anyám ugyanis azt gondolja, hogy itt hiányzik neked a fővárosi élet lármája, zajgása. Majd színházba megyünk veled. Ha akarod, bálba is járok a kedvedért. De otthon is maradhatunk a szállodában.
Nagybotos a falu végén lakott egy régi, kerti házban, és az ablakából varjakat szokott lövöldözni. Ezen az estén valaki háromszor is megzörgette az ablakot. Majd egy forró, gömbölyded asszonytenyér oly sokáig nyugodott az ablaküvegen, hogy bévül leolvadt a zúzmara. Nagybotos a sötétben hallgatva üldögélt. Midőn később az ablakhoz ment, már csak egy asszonyláb nyomai látszottak a kerti úton, a havon.
„Arra ment el a szabadságom” – gondolta magában.
A holdfényben messzire látszottak a lábnyomok. Mintha a végtelenségbe mentek volna… Túl a dombokon és határokon… Valaki elment erre, aki ide akart jönni, meleg szívet, puha tenyeret és ábrándos kis játékot hozott a képzetében, amelyben, mint egy kis színházban, Nagybotos jeladására már játszani kezdett a zenekar. A kárpit azonban nem ment fel. Valaki egy falusi háztető alatt, ködmönszagú télben narancsfákkal álmodott, és kinyújtotta kezét a drága gyümölcs után.
Nagybotos meghatottan nézte az eltávolodott lábnyomokat. Egy falusi női cipő – nyomai magos sarokkal ellátva, mint a nagyravágyás, és gombocskákkal, mint a cifra élet utáni kívánság – mendegélt át a kerten.
„Bizonyosan rózsa van a harisnyakötőjén” – gondolta magában Nagybotos.
Jucit reggel a vízmerítő léknél kifogták. Csak húszéves volt – mondták a falusiak.
Angyalka megcsókolta Nagybotos homlokát.
– Derék ember vagy. Jól viselted magad. Most már akár megtakaríthatjuk a pesti utazást.
(1915)514
