IX. FEJEZET • Kincsásók éjszakája
IX. FEJEZET • Kincsásók éjszakája
Laktak ebben az időben Szent Margit szigetén olyan emberek is, akiket nem lehetett látni nappal, csupán éjszaka hallatszott a lépésük. Amint feljött a nap, elbújtak a romok közé, rejtett pincékbe, sűrűségekbe. A budai őrjárat fehér kabátos katonái hében-korban átkeltek a Dunán fekete-sárgára festett csónakjukon, de még a füstjüket sem látták a sziget bujdosóinak. Olyan emberek voltak ezek, akiket minden országból kivertek. Csempészek, hamis pénzverők, vándorcigányok és mindenféle nem tiszta lelkiismeretű emberek jelentek meg néhanapján a szigeten. Senki sem tudta, mikor jöttek, senki se látta, hova és merre mentek. A Dunán nem hagyott nyomot az a csónak, amely elvitte őket a sötét éjszakán.
A sziget felső csúcsán állt egy cigányputri – azon a helyen, ahol valamikor az esztergomi érsek vára büszkélkedett –, abban lakott Jóska cigány vajda, akinek magától József nádorispántól volt írása, pecsétes engedélye arra, hogy a szigeten megtelepedjen.
Jóska cigányvajda éppen olyan nagy úr volt a maga nemzetségében, mint akár József nádor az országban. A nádori família mindig nagy kedvelője és pártfogója72 volt a magyarországi cigányságnak. Még a nyelvüket is tudták. (A nádor fia, a későbbi József főherceg írt is egy cigányszótárt.)
Jóskának tehát a palatínustól volt pecsétes írása, hogy Szent Margit szigetén megtelepedjen, és üstfoltozással és egyéb munkával foglalkozzon. Ennek a kunyhónak a kéménye egész nap füstölgött, csengett benne a kalapács a rézüstön, ahány foltozni való kondér akadt Pest-Budán, annak mind Jóska, a cigánykovács volt a mestere. Mit kerestek volna az őrjárat katonái a szelíd foglalkozású férfiúnál? Bizony békében hagyták. Ünnepnapokon aztán felvette a cigánykovács ezüstgombbal sűrűn kivert mentéjét, fejére nyomta bársonysüvegét, kezébe vette ezüstgombos vajdabotját, és a háznépével együtt csónakra ült, hogy szent misét hallgasson a tabáni katolikus templomban. Lobogó hajával, sötét szakállával, villogó tekintetével végigballagott a vajda a budai utcákon, és a népség összesúgott a háta mögött:
– Ott megy a cigánypalatínus!
Valóban az volt őkegyelme.
A Vaskaputól Komárom magaslatáig Jóska vajda volt legfőbb bírája, parancsolója mindenféle rendű és rangú cigánynépségnek. Ő tett igazságot a kereskedők között, az ő ítélete döntött azokban a vitás ügyekben, melyek ezen a nagy tájékon előfordulnak a cigányság között. A falu végén vályogvető cigányság, a téli farkas járta országutakon dideregve siető muzsikus cigányság éppen úgy tudott Jóska vajda létezéséről, mint azok a félig vad vándor cigánytörzsek, amelyek lobogó73 hajjal nyargalnak zörgő szekereken egyik vármegyéből a másikba.
Olyan nagy volt Jóska vajda tekintélye, hogy későbben nemcsak a cigányság fogadta az ő bírájának, hanem azok a vízi népek is, akiknek nehéz lett volna városi bíróság elé járulni, hogy igazukat megkeressék.
Ezért látogatta éjszakánkint a szigetet az a sok csempész, hajós, dugárus, akinek nem volt tanácsos nappal mutatkozni.
A vajda kunyhója előtt a legsötétebb éjszakán is tűzrakás lobogott. Ez mutatta az éjféli sötétségben a sziget csúcsát mindenféle hajónak, amely Komárom felől úszott lefelé az árral. A nagy gabonás hajók, amikor üresen, emeletnyi magasságba kiemelkedve a Dunából, lefelé járták útjukat a délvidék felé, hogy onnan őszre megrakodva a vízszínéig, vontassanak majd felfelé, könnyen nekivágódhattak volna a szigetnek, ha egy kicsit áradt a Duna, ami nála tavaszi és őszi időben gyakori, a víz oly könnyedén elbánt a legnagyobb hajókkal is, mint a dióhéjjal.
Azonkívül mindenféle zátonyok, homokhátak rejtőzködtek a Duna mélyében a szigetcsúcs irányában. A tudósok szerint Szent Margit szigetének testvérei voltak, amelyek ott húzódtak meg, amerre manapság az óbudai hajógyár szigete fekszik. Ezeket a szigeteket elmosta ugyan a Duna az emberi szem elől, de a szigetek mégis láthatók voltak minden gyakorlott hajós előtt. A Duna mélyében húzódtak meg a szigetek maradványai. Kész veszedelem volt a nagy hajónak ilyen szigetmaradványra kerülni. Ott rostokolhatott a legközelebbi árvízig.74
Ezért volt megbízatása Jóskának, a cigánykovácsnak, hogy éjszakánkint világítson a hajóknak – habár éjjeli időben becsületes hajósok rendszerint békésen alusznak az Úrban, miután hajójukat alkalmas helyen kikötötték.
Az éjféli tűz volt útmutatója tehát azoknak az embereknek, akik félnek az éjszakától.
A budai kaszárnyákban már régen elfújták a takarodót, a legutolsó őrjárat is aludni ment, miután a gránittal kövezett utcákon nem hallotta, csak a saját lépteinek visszhangját, a rácvárosi korcsmákból is hazazavarták a polgárokat és egyéb zenészeket, akik azon ürügy alatt szoktak a korcsmában tanyázni, hogy a szívük fáj.
Csend borult Budára és Pestre.
A déli szél idáig hozta a toronyóra ütését a pesti belvárosi templomról, akinek kedve volt hozzá, megszámlálhatta, hogy tizenkettőt vert az óra, amikor a szigetcsúcs előtt a messziségben a nagy Dunán csendes tülökhang búgott fel.
Ki járatos a hajók jelzőhangjaiban, megállapíthatta, hogy a tülök nem gabonahajó közeledését jelenti, azoknak olyan erős tülkük van, hogy áthatol a legsűrűbb ködön is.
A tülökhangra a cigányvajda kilépett a kunyhójából – mindig fél szemmel aludt, mint a nyúl –, és egy karnyi száraz rőzsét vetett a tűzre, melytől az fellobogott.
Aztán türelmesen várakozott Jóska vajda, amíg az evezőcsapások közeledtek a Dunán.
Néhány perc múlott el. Aztán halk, sűrű lépések közeledtek a magas part felől.75
– Mi járatban vagytok? – kérdezte a vajda a sötétségbe meredve szemével.
Egy hallkított hang felelt neki:
– Mi vagyunk azok a névtelen emberek, akik a múlt héten megüzentük, hogy eljövünk hozzád azon az éjszakán, amikor a kígyók felébrednek.
– Valóban, ma van az az éjszaka, ma van nagypéntek – szólt a vajda, és szimatolva emelte fel a fejét a déli szélben. – Mit akartok tehát tőlem?
– Hallgatást! – felelte az előbbi hang. – Régi könyvekben, a kincsásók könyvében, amelyet jámbor életű barátok írtak csendes kolostorokban, találtunk egy helyet, amelyben szó van az egykori margitszigeti papok elásott kincseiről.
– Tehát ezért jöttetek?
– Ezért. A kincsásók könyve a mi tizenhármunk birtokában van jelenleg. Mi hajdanában komáromi hajósgazdák, vízimolnárok és egyéb kishaszonra dolgozó iparosok voltunk. Ámde eladtuk mindenünket, házainkat, borainkat, ökreinket, malmainkat, hajóinkat, amikor egy titokteljes ember bukkant fel a városban, aki a köpönyege alatt rejtegette azt a könyvet, amelyben a Magyarországon elásott kincsek jegyzéke foglaltatik. Nagy ára volt a könyvnek, mert nemcsak a vagyonunkat adtuk érte, hanem nyugalmunkat is. És mind ez ideig nem tudtunk egyetlen kincsnek sem a nyomára jutni, amelyet a kincsásók könyve felsorol.
– Azt elhiszem – felelt nagy bölcsen Jóska, a cigánypalatínus. – Járt itt már más is, ásott itt már más is…76
– Elvitte valaki előlünk a kincset? – kiáltott fel a kincsásók vezére.
A vajda csendesen ingatta a fejét.
– Senki se vitte el, mert senki se talált semmit.
Megkönnyebbülten lélegzettek fel erre a kincskeresők.
– Lássuk munkához! – türelmetlenkedtek a sötét háttérben a láthatatlan emberek.
A vajdának még egy kérdése volt.
– Aztán hogy akartok munkához látni?
– Egyszerűen kimérjük a helyet. A kincsásók könyve világosan megírja, hogy a nagy szilfától, amely a legöregebb fák egyikének mondatik a szigeten, tizennyolc lépést kell mérni napkelet felé. Amikor odaérünk a kúthoz, amelybe egykor a domonkosbarátok elrejtették kincseiket, midőn a török elől menekültek.
– Megmutatom én nektek azt a kutat mérés nélkül is. Régi, bedőlt kút az, legfeljebb gyík meg kígyó terem meg benne. Gyertek velem.
– Részes leszel a kincsben – felelték a sötétben.
A vajda pedig elindult előre a sötétben, némán követték a kincskeresők, legfeljebb az ásójuk, kapájuk zörrent meg.
Mindenféle babonás szavakat mondogattak magukban, mint az már ilyenkor szokás. A vezetőjük, a főkincsásó, olykor megállt, és bűvös köröket vont maga köré.
Mély csend volt a szigeten, csak a tehénistálló környékén ugatott álmában egy kiskutya. De az se a kincskeresők miatt, hanem mert rosszat álmodott.77
– Itt volnánk a kútnál – szólt a vajda, amikor a romfalhoz ért, amely a domonkos barátok kolostorfalának helyén ma egymagában mutatja a múlt időt.
A kincsásók körbeálltak, és fél hangon elmondták az ilyenkor szokásos imádságokat.
Azután munkához láttak…
– Én elmegyek aludni – szólt Jóska, a cigánypalatínus –, aztán, ha találtok valamit, amiből nekem is jutna rész, tegyétek csak oda a kunyhóm elé. Nem viszi el senki.
Reggel, mikor Jóska palatínus kipislantott kunyhójából, egy lyukas, rozsdás kondért talált az ajtó előtt.
Ez volt a rész, ami őt a kincsásók munkájából megillette.
Máriási Ilona, mikor korán reggel kiment a szent forráshoz, hogy ott megmossa arcát, kezét, ugyancsak észrevette azt a nagy lyukat, amely a romfal mellett sok ölnyi mélyre nyúlt a földbe. A lyuk fenekén csendesen szivárgott a források vize, amely források a sziget mélyében lappanganak.
Nevetve újságolta édesanyjának:
– Jó anyám, a sors gondoskodott rólunk, hogy ne kellessen messziről hordanunk a mosáshoz való vizet. Jó emberek kutat ástak a házunk mellett.
Kincsásók azután darab ideig nem jöttek a szigetre. Másnak kell itt a kincset megtalálni. Olyannak, aki megérdemli.78
