Középkor
Középkor
A gyóki kastélyt a híres Bosnyiczky Boldizsár, a nevezetes kassai építőmester építette.
Miért volt híres Bosnyiczky? Nem azért, mert építőmester volt, habár az épületei, amelyek az ő kezétől lettek, mind furfangos és sajátszerű építmények voltak. Sohasem épített valami meglevő terv szerint. Az ő házai másformák voltak, mint a többi házak. Ha rajta múlott volna, pádimentumot épített volna a tető helyébe. A zsarkói földesúrnak csinált egy kastélyt, amely kastélynak csupán egyetlen kéménye volt. Pedig volt a kastélyban száztizenhat szoba. Bosnyiczky csettintett a nyelvével, amikor az egykéményes kastély elkészült.
A Louvre cigányputri e kastélyhoz mérve. Annak háromszáz kéménye van.
Máskor valamelyik Dessewffy gróf iskolát építtetett vele a pusztáján.
– Hm, iskolát? – mormogta Bosnyiczky. – Nehéz feladata a reformernek, de majd megbirkózunk vele.
Épített aztán iskolát, amelynek egyetlen nagy ablaka volt. A világosság ne rontsa a gyerekek szemét.
A gróf nevetett… Általában mindenki csak nevette Bosnyiczkyt. Ha nem lett volna olyan kedves, jóravaló fiú – állandó vendég minden névnapon, koma, vőfély, tanú és kezes – akkor tán egy pár csizmát se tudott volna varratni. De hát nagyon kedves ember volt. Még azt a bolondságát is elnézték, hogy jókedvében a barátai házánál éjjel befalazott ajtókat, és ajtókat nyitott ott, ahol azt saját érzéke kívánta. Csak nevették. Az a huncut Bosnyiczky megint kieszelt valamit. Az ő saját kassai háza valóságos építészeti csoda volt. Tele föld alatti folyosókkal, csarnokokkal. A háztetőn tornyok, kertek, erkélyek. Csak egy baja volt az egész háznak. Nem volt benne egyetlen kényelmes szoba sem, nem volt benne egyetlen kályha sem. A kéményt végleg elfelejtette itt Bosnyiczky.377
Ha véletlenül vendége akadt téli időben, a kályhacsövet az ablakon dugta ki, és az ott füstölt.
Hát ez a férfiú építette a grófi kastélynak azt a részét, amely középkori vár volt. Nagy ambícióval feküdt neki a dolgának. Felkutatott levéltárakat, múzeumokat régi várak miatt.
– Legyen bevehetetlen, mint az ön szíve, legyen takaros és csinos, mint az úrnője, legyen titokzatos és bűvös, mint a legenda…
Így szólt a bárónéhoz, és rendkívül nagy fejével minden mondáshoz taktust ütött. Fürge, rövid lábaival addig szaladgált, amíg összeállította a terveket. Kémények voltak bőségesen a tetőn, de a föld alá és a falak közé talán még egyszer annyi folyosót és rejtekhelyet épített, mint amennyi volt. Minden szobának megvolt a maga titkos kijárása. A padozat alatt rejtett üregek, míg lenn a vár alatt egy nagy táncterem, amelyen a Tiszát akarta keresztülvezetni Bosnyiczky, de ettől a tervétől végül elállott. Amikor a bárónét először vezette végig a titkos ajtókon, folyosókon, a szép asszony így szólt hozzá:
– Most pedig adja ide, Bosnyiczky, a főbejárat kulcsát, mert nem akarom, hogy minden éjjel felköltsön álmomból.
A nagy fejű ember mélyen sóhajtott:
– Pedig csak ezt az egy kulcsot akartam megtartani.
Ebben a titokzatos várban, ahol még az ódonság is ügyesen volt hamisítva a falakon és bútorokon, lakott Gaál Mátyás, aki a báróné meghívására ide érkezett. Az a különös jelenet, amely az első este felrázta álmodozásából – a báróné hófehér ruhában suhant végig a rejtett folyosón – sehogy se ment ki a fejéből. (No hiszen más se igen tudta volna hamar elfelejteni azt a kívánatos fehér szoknyát!) Minél többet gondolkozott rajta, annál világosabbnak tetszett előtte, hogy a báróné, midőn a rejtekajtón a szobába jött, őt nézte sokáig – talán szerelmesen nézte – s eltűnt a titkos folyosón, midőn Gaál felocsúdott álmából.
Talán az utat akarta nekem megmutatni, amely út az ő szobájába visz – gondolta Mátyás, és felmelegedett.
Csakhogy a báróné mindjárt másnap reggel elutazott a várból. Szokása szerint senkinek se mondta meg, hová, merre megy. Talán maga sem tudta. Elég volt neki egy álmatlan éjszaka ahhoz, hogy reggelre útra keljen. Trinkóczy Mihály, a várnagy, mindig olyan szomorúan huzattá fel utána a felvonóhidat, mintha örökre elment volna.
– Meglássátok – fordult a cselédséghez –, a mi áldott úrnőnk egyszer úgy elmegy, hogy sohasem jön vissza. Nincs nála rendben valami.378
Elgondolkozott, és nagy sóhajtással tette hozzá:
– Talán éppen a szíve.
De hát azért nem volt csöndes a kastély. Még az úrnő távollétében sem. A vendégek jöttek-mentek. Trinkóczy uram ismert mindenkit. Tudta mindenkinek a kedves ételét, szokását, tán még a gondolatát is.
A báróné távollétében éppen úgy főztek, ettek, ittak, mulattak a várban, mintha a báróné otthon volna.
– Tudja, várnagy – mondta néha melankolikusan a báróné –, ha én meghalok, azt úgysem fogja megtudni senki. Az én temetésemet nem látja senki. Azt akarom, hogy még legalább tíz esztendeig, miután meghaltam, éljenek, mulassanak a várban, mintha mindjárt hazajönnék, mintha csak Szomatára mentem volna aratásba, vagy Párizsba korhelykedésbe… És meglehet, hogy még akkor is visszajövök, amikor mindenki azt fogja hinni, hogy sohasem jövök már vissza…
Trinkóczynak megborzongott a háta:
– Csak nem akar kísértet lenni, méltóságos asszony?
A báróné vállat vont:
– Miért ne? Úgy sincs még kísértete ennek a várnak. Hallott kend már olyan várról, amelynek nem volt kísértete?
A várnagy elgondolkozott:
– Nem, legalábbis nem emlékszem – szólt Trinkóczy, és mert igen érzelmes ember volt különben, néma, holdas éjjeleken a bizalmasabb vendégeknek a fülébe súgta:
– Ott a folyosón fog sétálni a báróné egyszer, és az erkélyen megáll hófehér ruhában.
Gaál Mátyás unatkozva járt-kelt a várban vagy két hétig. Véletlenül éppen egy kártyázó kompánia ütötte fel tanyáját a várban. Egy lengyel gróf adta a baccaratbankot, és a vendég urak még vadászni, mulatni is elfelejtettek e színes kabátos figurák miatt. A földalatti kártyázóteremből csak akkor kerültek a levegőre, ha egyiknek-másiknak elfogyott a pénze. Trinkóczy az urak kívánságára pamlagokat, pokrócokat rakatott a föld alatti terembe. Aki elálmosodott, az aludt. A lengyel sohasem aludt. Még akkor se, ha a jókedvű Trinkóczy a báróné intenciói szerint cselekedve, hegyaljai borral telt hordókat guríttatott a föld alá. Berendelte a cigányokat és a falusi menyecskéket. A bor és a cigány egy darabig feledtette az urakkal a kártyát, és nekiültek az ivásnak; ilyenkor az ügyes Trinkóczy középkori ruhába öltözött apródokkal szolgáltatta az urakat.379
(Hátha a báróné valahonnan nézi az itthon történteket! – gondolta magában.)
Az urak is középkori ruhába öltöztek. Bátran tehette mindegyik. Nem kellett volna elpirulnia, ha véletlenül az ősapjával találkozik valamely föld alatti folyosón.
A vár fegyverterméből nehéz kardok, buzogányok kerültek a föld alá, és mikor Sámueli Pál, prinyi földesúr bortól felhevültén megsértette a lengyel grófot, nehéz középkori kardokkal vívtak párbajt a tágas csarnokban. A földesúr bezúzott koponyával terült el a kőkockákon. Az apródok felkapták, és a szobájába vitték. A jószívű Trinkóczy szomorúan kullogott mellette, és így vigasztalta a káromkodó földesurat:
– Hagyja el, tekintetességed. Legalább kialussza magát.
Gaál Mátyás se nem kártyázott, se nem ivott.
De hát hol is tanulta volna? Ő már a Gaáloknak azon fajtájából származott, amely nem kártyázott, s nem ivott. Nem mintha szabadok lettek volna ezen átkos szenvedélyektől, hanem mert módjuk nem volt hozzá… De meg annyira elfoglalták Gaált a gondolatai, hogy tulajdonképpen álomnak képzelt mindent, ami körülötte történik. Felébred a szomorú álomból, és a szekere döcögve viszi a gyóki országúton. A gyönyörű várnak még a tornyait is eltakarják előle a jegenyefák.
A vár homlokzatán volt az erkély – szédítő magasságban –, ahol a báróné szokott üldögélni holdas éjszakákon. Talán ez a körülmény, talán még valami vonzzák Gaált erre a helyre. Amint az alkonyat leszállott, innen látja leszállni a napot erdős hegyhátak mögé. Zaj, lárma nem hatott ide, még a szél is csak néha suhogott a tornyok körül. De az ábrándok, álmok ide találtak, és nem tértek ki ijedt szárnysuhogással a szivarozó férfiú fejétől, mint a baglyok, denevérek. Szépen megtalálták itt a helyüket azok a láthatatlan madarak. Letelepedtek az erkélyre Gaál Mátyás körül, és suttogtak, daloltak, sikongtak a fülébe. Valahol a messzi pusztaságon lidércek táncoltak – vagy pásztorok tüzeltek? Ki tudná? Mind a kettő jó ahhoz, hogy elaltassák a lélek köznapi gondolatait. Valahol furulyázott is valaki. Nagyon halkan, nagyon csendesen – talán csak azért, hogy Gaál Mátyás hallja?…
A második héten egyszerre elhallgatott a furulya. A lidércek eltűntek alap mélyein, és a csendes madarak szárnycsattogtatva repültek tova a denevérekkel. A valóság jött az álmok helyébe. A báróné ott ült egyszerre Gaál mellett, és Gaál nem tudta, hogyan került oda.
– Mikor jött, báróné?380
– Nem is voltam oda. Mindig itthon voltam.
Gaál csudálkozva nézett az asszony arcába. Szomorú, bánatos volt a báróné hangja. A hold éppen akkor bukkant fel a pusztaság szélén. A báróné arca halotthalvány volt.
– Valami baja van? Ön szenved, báróné?
Az asszony némán bólintott, majd így szólott:
– Kérem, ne beszéljen hozzám. Engedje meg, hogy csendesen ülhessek itt maga mellett.
Gaál fel akart kelni, de az asszony megfogta a kezét. Sokáig tartotta kezében, és merőn nézett a holdba. A szeme csodálatosan nagy lett, és keze reszketni kezdett:
– Vajon – kezdte – élnek-e a holdban emberek? És ha élnek, akad-e közöttük olyan bolond teremtés, amilyen én vagyok?
Gaál nem felelt. Az asszony mindig erősebben szorította a kezét.
– Csókoljon meg, Gaál – mondta nyugodt, parancsoló hangon.
Gaál megcsókolta a homlokát.
– A szájamat.
Gaál ezt is megtette.
– Most pedig jöjjön velem – mondta az asszony. Sietve ment előre. Gaált a kezénél fogva vitte maga után. A folyosók, rejtekajtók tömegéből egyszerre az udvarra értek, a várnagy lakása elé. A báróné megzörgette az ablakot.
– Várnagy, nyergeltessen két lovat. Nekem és a vőlegényemnek.
A hold szelíd fénye megpihent a mély várudvar kövezetén. Gaál az udvar közepén levő kút kávájára hajtotta lüktető homlokát. A hold éppen a mély kútba világított, és a kút fenekéről egy asszonyarc nézett Gaálra. A báróné.
Trinkóczy elővezette a fölnyergeit paripákat. Letérdepelt, és szomorúan megcsókolta a báróné uszályát, midőn az nyeregbe ült. Halkan füttyentett. A kapusok leeresztették a hidat, és a paripák dobogva vágtattak ki a szabadba…
Azóta nem látta senki a gazdag bárónét, de Gaált sem.
(1906)381
