Beszéd a láthatatlan emberhez
Beszéd a láthatatlan emberhez
A rádióban
A rádióban
Aki a rádiónál ül: énekel, szaval, szónokol vagy fölolvas: úgy ül ott, mintha az Északi-sarkon ülne, egymagában, körülötte egy vaksötét világban, jeges emberrengetegben, amelyből egyetlen szó sem hallatszik el hozzá.
Egymagában danol, deklamál, mesét mond vagy tréfálkozik, bukfencet vet vagy sírdogál; más szóval: az Északi-sarkon ül egy ember, egy szódombon, és onnan beszél az egész világhoz.
Bármit mond: választ nem kaphat a szavaira.
Dalolhat a legőrjítőbb szerelemről, amelyet versében érez, mint akár a világ legjobb költője, Petőfi Sándor. Agitálhat, mint Kossuth Lajos a ceglédi piacon. Rettenthetetlenül mesélhet, mint Shakespeare. És intézkedik, mint a régi spanyol király, akinek birtokai a napfölkeltétől a nap lenyugvásáig terjednek. – Választ sehonnan se kap, mintha jéggé, köddé, kővé vagy levegővé válottak volna körülötte az emberek, akik hallgatják szavát, de elnémultak.
Mintha a legtávolibb csillagok lakóihoz beszélne, aki a rádiókészülék elé ül, és elméje, érzése és hangja érzeteivel akarná meghódítani a láthatatlan embereket. (Mert hiszen minden előadásnak ez a célja.)
A rádiónál ülni és fölolvasni egy villamoslámpának a magános szobában (mint egy mécsvilágnak a régi költők), gondolkozóba ejti azt az embert, aki először próbálja.
Körülbelül azt gondolja magában, amikor meghallja a saját hangját a némaságban, hogy most érkezett el élete legkritikusabb percéhez. Száz- és százezer hallgató előtt vizsgázik, hogy ismeri a betűket, nincs haragban a rö betűvel, nem füttyent, amikor az ef betűt kell kimondani, és tudja, hogy a vesszőnél, pontosvesszőnél és pontnál miféle szünetet kell tartani.
Egymagában ül egy szobában, a tenyérnyi fényt vető lámpással – himbálódzhatna a széken, fütyörészhetne, dörmöghetne, föl-fölsóhajthatna,532 mint a mai emberek szokták, ha egyedül vannak. Tán még magánbeszélgetést is folytathatna, mint mostanában mind gyakrabban látjuk az utcai járókelők magaviseletében. A magános szoba mindezekre a tennivalókra alkalmas volna…
De nem lehet megmoccanni sem, mert százezer láthatatlan ember hallgatódzik valamerre a sötétségben. (A többi letette a fülkagylót, miután nem kedvenc dalosa szólalt meg.)
Ott ülnek az emberek a magános, párnás ajtóval, jól elzárt ablakkal ellátott szoba sötétjében, mindenfelé, elöl és hátul, jobbra és balra, beláthatatlan távolságokra és a szomszéd szobában.
Mintha egy csillagtestről szónokolna az ember a ködbe borult világnak, amely alatta és fölötte terül, és a hangja nagy messzeségre elhallatszik, oda is, ahol már azt hinné, hogy nem is laknak emberek.
Talán Jézus Krisztus kezdte így szavait, amikor még senki se értette, amikor a láthatatlan embereknek beszélt.
(1932)533
