Szemere végrendelete
Szemere végrendelete
Szemere Miklós korában divatoznak a szép levélpapirosok, valamint a meglepő névjegyek… Ám Szemere úr levelezéseit többnyire annak a fogadónak a levélpapirosán végezte, amely fogadóban abban az időben lakott, mert némely dolgokban nem hallgat vala a divat szavára a különc uraság. Még csak amolyan címeres pecsétnyomója sincs, amilyent a múlt században minden úriember használt, hogy a hitelesség kedvéért a papirosba üsse a családi címerét. Elegendő neki a „Pannónia” fogadó feliratos levélpapirosa, hogy sorainak kellő hitelessége legyen. És levelei alá, amelyek néha jelentőségesek, se ír többet az aláírásban, mint az Sz. M. betűket, amely betűknek a jellegzetességéről feltette, hogy elegendőek a levélírónak igazolására. Írt a bécsi Jockey Club levélpapirosán a bécsi Rothschildnak, ha betéteiből akart felvenni nagyobb összeget. Írt a Hotel Sacher levélpapirosán, ha fontosabb ügyeiben intézkedett. Gyűrűtlen kezéről sohasem vont le pecsétgyűrűt még pénzeslevelek elküldéséhez sem.
Nem csoda, hogy végrendelkezését nagy jelentőségű vagyonáról ugyancsak egy levélpapirosra írta, három sorban, mint valamely rövid intézkedését, amelyet lóidomárjának küld Tatára. Még csak tanúkat se vett a végrendeletéhez. Személyesen átnyújtotta azt Politzer Gézának, akit az úri társaságból ismert – magas, sovány, elegáns úriember volt a közjegyző, aki szabad óráit az Országos Kaszinóban töltötte (ugyanennek a kaszinónak a környékén, a Kossuth Lajos utca sarkán következett be később a közjegyző halála egy baleset révén). Politzer Géza átvette az egyszerű levelet, rányomta közjegyzői pecsétjét, és ezzel a legendás Szemere-milliárdoknak sorsa el volt intézve.415
Ő a maga használatára egy kétágú, kopott bőrbugyellárist viselt a kabátja zsebében, amelyet gumiszalaggal kellett egyben tartani, hogy a hanyagul elhelyezett bankók helyükön maradjanak, de jóemberei részére mindig volt bugyellárisajándéka, amely bugyellárisokat tucatszámra rendelt a Váci utcai kereskedőnél. Aranysárga és ezüst színű bőrből készültek ezek a bugyellárisok, színükkel jelentvén Sz. M. úr lóversenyszíneit, amely színekben lovasai (Cleminson, Varga) annyi győzelmet arattak paripáival. (Hogy harsogott néha a lóversenytér, mikor az aranysárga, ezüstfehér dressz győztesként robbant el a célkarika előtt. Akkoriban még Pest ütőere együtt érez, együtt ver a Gyep szívével.) És az ajándék bugyellárisok, a Szemerék fejedelmi címerével ilyenkor megtelnek ropogós bankókkal, mint akárcsak abban az időben, amikor Sz. M. úr megajándékozta őket. Mert nem követte el azt a tréfát, hogy üres bugyellárist adjon ajándékba. Hoztak-e valóban valakinek szerencsét ezek a babonás bugyellárisok, amely célból Szemere úr osztogatta őket? Ki tudná, ki tudhatná. Szemere úr környezetében nem volt szokása senkinek dicsekedni a szerencséjével – abban a házban, ahol éppen a szerencse dédelgetett fia lakott.
A névjegyére csak a neve volt rányomtatva olyan betűkkel, amelyet a nyomdászok makartnak mondanak. Sok vizitkártyát nyomnak ilyen betűvel, mégis a Szemere úr névjegye ajtókat nyitott ki, amely ajtók különben zárva maradtak volna, fiókokat pattantott fel, amely fiókok hozzáférhetetleneknek látszottak, komoly, szigorú ajánlatokra vonult nyájas mosoly a névjegy láttára, mert a monarchiában mindenfelé ismerik vala a vizitkártya tulajdonosát.
Voltak kék és vörös plajbászai, amelyekkel annyi mindent feljegyezgetett, ami az életében fontos volt. A világ valamennyi sportlapját, lóversenyprogramját járatta, és rövid megjegyzéseit, jelzéseit, felkiáltójeleit, hieroglifjeit e szaklapok margójára írta. Mert otthonos volt Európa minden lóversenyében. Angliából is jelentették neki zsokék, lókereskedők, ügynökök és sportférfiak, ha valamely különös jó paripával találkoztak a csodálatosan zöldellő angliai versenypályákon. De ugyancsak a lóversenyújságok margójára írogatta fel sajátságos ötleteit is, amelyek napközben eszébe jutottak, miközben egy nagy utazóládán üldögélt szobájában, vagy pedig katonás, párnátlan fekhelyén heverészett. Ezek a színes plajbászok közvetítették hirtelen elhatározásait, mert babonásan bízott szerencsés ötleteiben. Csak váratlan416 sugallatoknak engedelmeskedett. Némely dolgokban hónapokig nem határozott, szinte kerülte a róluk való beszélgetést, mert nem akarta fárasztani magát. „Rávenni” vagy „meggyőzni”, avagy megnyerni aligha lehetett őt olyan eszmék vagy dolgok szolgálatára, amelyek nem tetszettek neki nyomban az első percben. A pillanatok lovagja volt. A szerencsés pillanatban bízott, amikor nagy összegű versenyfogadásait elhelyezte, pillanat alatt határozott szentlőrinci és felső-magyarországi birtoka megvásárlásáról, ugyancsak pillanatok alatt alakultak meg benyomásai emberekről, dolgokról, eszmékről, amelyek életében foglalkoztatták. Egy lóversenyújság szélére írta fel először ama Széchenyi-pohárköszöntőjének mottóját, amely köszöntőről aztán évekig emlegették. „Nem boldog a magyar!” – mondá, miután kék irónjával feljegyezte ezt a lóversenyújság margójára. Ilyen pillanatnyi elhatározás alatt született végrendelkezése is, amelyben Szemere Istvánt, a Ferenc József intézet kis egyenruhás növendékét tette meg általános örökösévé.
A gyermeket csak egyszer látta életében, milyen különös véletlenje a sorsnak, hogy az egyenruhás fiúcska meglátogatta őt „Pannónia” szállodabeli magányában egy vasárnapi reggelen, amikor a különc Sz. M.-nek valamely különös álma lehetett éjszaka! Feljött a fiúcska kis katonatisztes sapkájában, apródkardocskájával az oldalán, gyermeteg, szelíd tekintettel és az intézetben nevelkedett fiúgyermekek illedelmességével a fogadó első emeletére – ha még ott ült volna a nyitott ajtójú titkári szobában a piros orrú, fehér hajú Erdélyi Gyula, bizonyára kezet csókolt volna a szekretáriusnak.
Az egyenruhás kis diákot az édesatyja, az a bizonyos Szemere Gazsi kísérte, aki élete végéig zsinóros magyar ruhában járt, mintha Zemplénben sohase felejtenék el Kossuthot és korát. (Habár ez a Szemere nem volt Kossuth-párti, ha Kossuthról volt szó a titkári, az „elfogadó” szobában: Gazsi úr a maga nyugodt, komposszesszor hangján, varjúbajsza alatt mindig csendesen megjegyezte: „Jól van no, de ne feledkezzünk meg Szemere Bertalanról se, aki legalábbis annyit szenvedett a hazáért, mint Kossuth. Hogy Görgey Artúrról ne is beszéljünk.” – A magyar szabadságharc felejthetetlen alakjairól már régen nem volt szó Magyarországon a diskurzusokban, de itt, a Sz. M. fogadószobájában majdnem mindennap felvetődtek a históriai kérdések, amíg a „fejedelemre” várakozni kellett. Erdélyi Gyula, a titkár felfogása szerint Kossuth és Görgey, valamint Szemere Bertalan óta417 voltaképpen nem történt semmi, mint a budavári Hentzi-szobor felrobbantásának kísérlete, de még az sem sikerült, tehát nem nagyon érdemes a dologról beszélni.)
Szemere Gáspár atyafiságos kötelességének tartotta, hogy fiát (Istvánt, a mostani Szemere-örököst), midőn az a Ferenc József intézet növendéke lett: bemutassa „Miklósnak”.
Szemere Miklós éppen az utazóládáján üldögélt, amikor Gazsi rokona és kisfia bekopogtatott hozzá.
– Ejnye, be nagy fiad van, Gazsi – mond Sz. M., és egyetlen pillantással tetőtől talpig végigmérte a kis növendéket.
Hogy ebben a szempillantásban mi történt: azt emberi képzelem nem tudja kitalálni. Másnap Politzer Géza budapesti királyi közjegyző kezei között volt Szemere Miklós végrendelete.
A pillanatok szerencsés hőse, Sz. M. talán azért valósította meg habozás és haladék nélkül pompásnak tetsző ötletét, mert voltaképpen sohase reménykedett a hosszúéletűségben. Mindjárt érezte – persze, sohase beszélt róla –, hogy valami baj van odabent, ahol a szívnek kellene elvégezni a maga dolgát. A szívbajosok változékony kedélyhangulataival: élvezte néha jó napjaiban az élet örömeit, majd rossz napokban félelmetesen komor volt, némelyek attól tartottak, hogy életuntságában önkezével vet véget életének. Verejtékes zsebkendők hevertek körülötte, tekintete megtört, már a csukott kocsi se volt neki elegendő, hogy elrejtse rosszkedvét, hanyatló egészségi állapotát a pesti utca járókelői előtt, forró nyári időben is felhajtotta a felöltője gallérját, amikor a lóversenytérre kocsikázott. Hanyag, lassú, szinte imbolygó léptei, de hirtelen káromkodásai vagy fátyolozott felkacagásai is: mind egy beteg, maga bajával gyötrődő, belső félelmeinek, komor révületeinek élő ember élte nyilvánulásai voltak. Talán azért áldozott annyit a sportra, mert ő maga nem sportolhatott, éppen a szíve miatt. (Mind ritkábbak azok az idők, amikor ebéd előtti időben olyan kedve kerekedik, hogy Santellivel, a vívómesterével mérje össze kardját a „Pannónia” gondosan lezárt szobájában, vagy olykor kivédhetetlen cselvágásokra tanítgasson engem, amikor néhány röpke párbajt kellett elintéznem itt-ott az életben.)
Fantasztikus vagyona, még fantasztikusabb szerencséje mellett Szemere Miklós, az utolsó „magyar nábob”: voltaképpen egy boldogtalan,418 keserves melankóliára hajlamos úriember volt, akinek aligha tudott valaki vagy valami örömet okozni életében. Igaz, hogy aranyból volt az árnyéka, de mégiscsak árnyék volt az, amely árnyék mindinkább elmenekedett a magányba az emberek érdeklődése elől. Nem kedvelte Károlyi Mihályt, bár segéde volt annál a párbajnál, amelyet Tisza Istvánnal vívott; nem keresett már kaszinói látogatásai idejében sem mást, mint egy kényelmes karosszéket, ahol letelepedhetett lóversenyújságjai közé, és végül elbóbiskolt felettük. Még a játékszenvedély is elröppent belőle, mert megunta a nyerést is. Bizonyos vagyok benne, élete utolsó éveiben csak kézlegyintéssel vette tudomásul, hogy a karikatúrarajzolók még mindig kártyakirálynak rajzolgatják. Majd (a céllövölde felállítása idejében) Tell Vilmosnak, a makk felsőnek rajzolják őt. Néhány fotográfián kívül nem maradt utána arckép, mert annyira hiú volt, hogy még lefesteni sem engedte magát, de a lovai lefestegetésére tartogatott házánál egy lengyel származású festőművészt, aki egész életében nem tett egyebet, mint Szemere-lovakat festegetett.
…A bécsi lóversenytéren, ahol a Jockey Club tagjai részére fenntartott emelvényen hirtelen rosszul lett, ahonnan félholtan vitték szanatóriumba: bizonyára eszébe jutott a végrendelete is. „Minden vagyonomat hagyom Szemere Gáspár fiának, Istvánnak” – mond a rövid rendelkezés. – Mostanában van nyolcadik évfordulója a halálának. Mintha száz esztendő múlott volna el azóta.
(1927)419
