Elveszett Miatyánk
Elveszett Miatyánk
A zugligeti régi katonai temetőben a sisakos fejfa alatt azt mondja magában a major: „Már nem szeret…” A kerepesi sírkertben a családi kriptában hiába várja az egykori belvárosi polgár pazarló unokáját, hogy meghúzogassa a fülét. Az édesanyák, a drága jó apák, a játékaik mellől istenke kertjébe tévedt kisgyermekek egyedül maradnak azon az estén, amelyre pedig már régen számítottak (mint az élők az ő karácsonyukra), midőn boldog családi körben peregnek le az órák. A sokat szenvedett jó hitvesek elhalványodott, bús arcát, gondba borult szívvel megvált apák homlokát, karjainkban utolsót sóhajtó kedveseink emlékét nem világíthatják meg a kis lámpások, gyertyácskák. Az este éppen olyan bús a temetőn, mint közönségesen.
A szenvedők, a gyászolók, a vesztesek: – mindnyájan, akik Magyarországon átéltük a szörnyűséges éveket – ennek az estének komor sötétségével is részletet fizetnek a megmérhetetlen adóból, amelyet a végzet a magyarságra rótt. Már alig emlékezünk a régi halotti estékre, amelyek oly szeretetteljesen bandukoltak be az őszi naptár lapjain, mint a vigasztaló, jólelkű barátok gyengéd szavai szívünk gyásszal bevont hajlékába… Már alig emlékszünk a temetőben töltött novemberi estékre, midőn az avart, az ősz-piros fákat és a nyugodalmas sírhantokat a lámpácskák, mécsesek százai világították.
A gyászmenet, amely a temetői feszületig vonult, ahol a karinges pap vezérletével mindnyájan elmondtuk Miatyánkunkat, többé nem közeleg a nedves, bús estében, mint az élők könyörgő küldöttsége a holtak boldog nyugalmáért. A világosság, amely a nagyvárosi temetők kőfalai mögött bőségesen omlott, mint egy nagyszabású ünnepély fénye, az ifjak tisztelgése az ország nagy férfiainak hamvainál, a megsokasodott temetőlátogatók meghatott mendegélése, az élők vetélkedése kedveseik sírjainak megvilágításával, de még a kis falusi117 temetők barátkozó, integető gyertyafényei is, midőn vonatunk a ködös tájon áthaladt: mindez a felséges múlt iránti tisztelet nyilvánítása volt.
Az élők megbecsülték halottaikban azt az életet, amelyet ők annak idején éltek, és természetesen: boldogabban élték, mint mi a magunkét. S elmondjuk értük ez estén Miatyánkunkat, mert ők már átléptek azon a sötét kapun, amelytől mi borzadozva húzódozunk. Bármi legyen is e kapun túl, mi segítségére voltunk halottainknak ez estén a Miatyánkkal. Bármilyen sors várt rájuk a másvilágon: mi eljöttünk hozzájuk az örök siralomházba, hogy megújítsuk a gyönyörű múlt időket, amelyek az ő életüket körülragyogták, körülandalogták, lágyan hintáztatták, mielőtt a siralmak házába jutottak. S ha megállottunk egy-egy sírkő előtt, amelyre a kőfaragó vésője a múlt század számjegyeit rótta fel, halkan felsóhajtottunk: milyen boldog korszakban éltek ők…
A felséges múlt, bár nem világítunk neki, megtalálja az utat a temetőből a városba. Ezen az estén beszállingóznak otthonaikba a boldogtalanok, akik a nemrégen elmúlt esztendők céltalanságában és elmezavarodottságában ifjan, kínosan, erőszakosan lelték halálukat (halovány arcuk bús szemrehányás, szomorú emlékezetük keserű vád ellenünk, élve maradottak ellen, mintha valamennyien részesei volnánk ifjú halottaink meggyilkolásának), de eljönnek ez estén a boldog halottak is a napról napra tündéribbnek látszó tizenkilencedik századból, akik békében s megerőltetés nélkül, energiájukat, agyvelőjüket, munkakedvüket takarékosan beosztva éltek csöndes életet. Megláttuk azokat az öreg embereket, akik télpiros arccal, izmosan, az élettől késő vénségükre sem megerőltetve, rugalmas lélekkel és lábbal mentek a kuglizóba, a budai korcsmába, a nyugdíjasok tisztára kefélt cipőjében és kabátjában, mintha csak akkor kezdtek volna igazában az élet örömeihez, midőn hivatali szolgálati évük betelt, hajuk kihullott vagy megfehéredett.
Fájdalmas sorsa az emberiségnek, hogy évszázadról évszázadra többet kell dolgoznia, hogy helyét megőrizhesse, melegét és élelmét feltalálhassa a kihűlő, mind ridegebbé váló földgolyón. Ők – a múltszázadbeliek felényi terhét sem vitték ennek a magyar életnek, amely napjainkban, a második Mohács után alig elviselhető. Mit tudták ők, akiknek sikerült jó időben születni és meghalni, hogy milyen élete van most a magyarnak! A régi pesti polgár, aki a maga girbegurba118 belvárosában halkan totyogott a keskeny gyalogjárón, és nyolcvanesztendős korában vett búcsút Pestjétől; a vidéki ember, aki a maga házikójában gondtalanul nézett a farkastorkú tél elé (csak a mindenkori lengedező vándorlók és lábujjhegyen didergő vagabundok fütyörésztek a hidegtől, éhségtől) – a múlt századbeli magyar ember jóval szegényebb volt tudományokban, dicsőségekben, emberi jogokban, politikai szabadságokban, de volt mit ennie, volt tűzhelye, volt jó tölgyfakoporsója, amelyben egy másik nemzedék elmúlását is kivárhatta a föld alatt.
A nemzeti élet szelíd majálisa volt az eszméknek, vérben forgó szemmel senki sem járkált a városban éhségtől vagy politikától gyötörtén, egy tündérvilág volt a múlt századbeli magyar életének múldogálása, sírjukba egy megelégedett lefolyású, csöndesen átlapozott, halkan szürcsölgetett, békésen megemésztett életnek az emlékét vitték, és a veteránzenekar megnyugtatóan fújta a halotti marsot, amíg a temetésrendező befejezte körülményes szertartását. Ó, felséges és tekintetes múlt, aki bandaszóval, egy szép élet langyosságából, a feltámadás törhetetlen bizalmával és az el nem felejtés bizonyos hitével szállott sírba, a magyar temetőkbe! Ó, nagyságos múlt, aki jól tudta, hogy a halottak karácsonyán nem feledkezik meg róluk az élő nemzedék, sírjaik megvilágosodnak, hantjaikra érző szívek borulnak, és a Miatyánkok a gyertyák lángjaival együtt szálldosnak az ég felé… Az emlékezet gyöngéden visszahívogatja őket a befutott szobákba, az öreg karosszékeibe, a családi kör szerető lámpafénye mellé, a homokként szitáló álmokba, a tarkabarka elbeszélésekbe.
Mily jó volt a múlt században éldegélni, csak tekintetes úrnak is, és a szörnyű esztendők bibliai bekövetkezése előtt a halotti papucsot felvonni, s benne elosonni… Lehetséges, hogy akkor is voltak boldogtalanok, küzdelmesek, halálosan gyötröttek, de mi volt az ő szenvedésük e korszak kínjaihoz mérten!
Ez a korszak mindenkinek adósa marad. A harcosoknak győzelem pálmájával, a tudósoknak, az íróknak az elismerés jutalmával, az államférfiaknak az építés örömével. Tüzelővel, élelemmel, a gyermekek tejével, a családi élet csendjével, a férfiak munkakedvének kielégítésével. Az általános adósságcsinálásban most adósok lettünk halottjainknak is a nekik járó Miatyánkkal.
(1921)119
