A nők és a költők
A nők és a költők
Pest, pünkösd hava
Mikor én pünkösdi kirándulásokat szerveztem, nemcsak a csacsihasú polgároknak dicsértem az erdei földbe ásott borospalack hűvös jóságát, nemcsak polgárok szép feleségeivel ettem hideg kacsacombot a zöld mezőn, hanem magammal vittem egy-két költőt is a „Disznó-fő”-höz vagy a „Szép Juhászné”-hoz. Fiatal voltam, és éppen úgy örültem a polgárok önfeledkező jókedvének, mint a költők pünkösdi verseinek.
Barátom, a boldogult B. A. tanított meg egykor az erdei kirándulások hasznosságára. Ő minden pünkösdkor kijárt a budai hegyek közé, levett kalappal mondta el költeményeit az erdei gyalogúton, hölgye lábaihoz heveredett a tisztáson, öregségére olyan botszéket vitt a kezében, amilyennel a német turisták járnak… Ezért legyen az első szó az övé.
Említettem már neked az oroszlánsörényű, nagy, szőke szakállú, germán isten termetű, szürke selyem napernyős poétát: Benedek Aladárt (igazi nevén: Náray Ivánt), aki jó darab ideig arról is nevezetes volt Pesten, hogy minden egyes városnegyedben barátságos, asszonyhangos hajlék várta őt, ha útközben érte az áprilisi zápor vagy a déli harangszó. Benedek Aladár (egykor csaknem olyan híres költő, mint Petőfi) látszólag sokkal többet törődött ősz fejére helyezett szürke kalapjával, mint azokkal a hölgyekkel, akik ebéddel és vacsorával és csókkal traktálták őt még hatvanesztendős korában is; verseit se irányította a József utcai korcsmának, ahol egyszerre volt belé szerelmes a korcsmáros két hajadon leánya, se a vízivárosi özvegy számtisztnének, aki pedig pár igen rendes budai kérőt kikosarazott már a kedvéért, se a kőbányai sertéshízlalónénak, aki (leányával együtt) vasárnaponként azt leste, mikor jön Benedek Aladár (a nőgyűlölő Gáspár Imre és a jó rostélyosért mérföldes utakat bejáró Balázsovics ügyvéd úr társaságában) sörözni a Kaszinó kuglizójába… Nem, ezekkel a nőkkel annyit se törődött Aladár, mint a fehér, kék babos nyakkendőjével, amelyet oly regényesen tudott megkötni, mint egy vidéki színész vagy egy pesti divatlapszerkesztő; ezek a nők szerelmesek voltak belé egyszerűen azért, mert száznyolcvankilenc102 centiméter volt a testmagassága, szakálla a késői korban is inkább szőke volt, mint deres.
B. A. minden rossz szokása mellett: idealista volt öregségében (amikor szerencsés lehettem őt megismerni a Sándor téren egy pálinkásboltban, ahol éjszakai kóborlásaiból hazafelé ballagva, hajnalban stációt tartott, és olyan szavakat mondott a kócos, félig még alvó zsidó leánynak, hogy annak kerekre nyílt fel sötét szeme). Örökzöldek című utolsó verseskönyve is az ideális szerelemnek volt szentelve, hogy bármely menyasszony vagy zárdanövendék épülhetett belőle; és valamennyi könyve, amit életében írt, mind az eszményi, isteni lánghoz hordta a tüzelőt, amely lángot az emberek szent szerelemnek neveznek. Az irodalomtörténet nem sokat tart B. A. költői működéséről, de hát vajon törődtek az irodalomtörténészekkel azok az égi lények, akikhez a költő verseit írta? Gondoltak valaha is az izzadt tenyerű kritikusra az éberlaszting cipős, fehér harisnyás vidéki dámák, akik Benedek Aladár lapjainak előfizetői, költészetének rajongói voltak? Nyomott tán valamit a latban a szende szüzek lelkivilágában (B. A. ideáljai mindig megközelíthetetlen, legfeljebb ablakból, erkélyről látott úrhölgyek voltak) az a körülmény, hogy a költő egy fatális véletlen folytán bankóhamisítás gyanúja alatt rövidebb időt töltött a Fortunában? Ó, nem hinném, hisz éppen a legelső magyar asszony, Erzsébet gyönyörű királynénk volt a megrendelője a rab poéta verseskönyvének, amelyre a börtönből előfizetési felhívást bocsátott ki; és éppen ez a kegyelmes rendelkezés (Ferenczi udvarhölgy útján) segítette ismét a költőt szabadságához, segítette, hogy élete végéig némi hópénzt kapjon a pesti titkosrendőrség kasszájából, és tovább arathassa az életkörülményeket is megkönnyítő, szerelmi sikereket szőke szakállával Pesten és Budán (amíg odabenn a szív egy elérhetetlenért eped).
Felém jön néha a múlt időkből ez az álmatag, a nemes, a szép és a jó idealizmusában sohasem megöregedő poéta, amikor a fiatalabb, a jelenkori költői nemzedék könyveit levelezem; vajon kikhez írják verseiket napjainkban a költők?
Milyenek azok a nők mostanában, akik még tartják a régi divatot, és jótékony pártfogásukba veszik a fiatal költőt, hogy megóvják az éjszakázástól, a korcsmától, a rossz némberektől és az élet egyéb103 veszedelmeitől? A költő sorsa e kicsiny országban tragikusabb mindenkinél. Talán nem is kell ezt bővebben magyarázni, mindnyájunkban fekete leplet szőtt a gond az elmúlt hét esztendőért, de a költőt úgy fejbe kólintotta a nemzeti viszontagság, hogy belepusztult. A költőnek ismét csak az lett a sorsa (amit a gyűlölködő cinikusok szerint megérdemel): pártfogás és ajándék nélkül nem tudja tovább pengetni az életét Magyarországon.
Csak rövid időre adatott meg a magyar költőnek, hogy európai ember módjára éljen, jövedelme, megélhetése legyen a munkájából, büszkén állhasson a könyvkereskedő elé első kiadásban már elfogyott könyvével, eszméi növeléséhez szükséges könyvtárat rendezzen be íróasztala felett, napjában háromszor egyen, és esetleg megházasodjon… Ó, ez a korszak alig tartott tovább egy röpke, fantáziás negyedszázadnál, amidőn a magyar költő rózsaszínű illúziófodorral díszített tükörben nézegethette az arcát, mint egy bálrendező, kiegyenesedve járhatott a New York kávéházban, nem volt rongyos a nadrágja a sok üléstől, nem kellett az asztal alá dugdosni lyukas cipőjét, nem viselt zsinegre kötött kaucsukmandzsettát, mint az orfeumban az amerikai bohóc, „asztala” volt a Hatvani-féle vendéglőben, rendes lakása és „kiadója”, önbizalma és valahol, valamerre egy rajongója, akivel levelezgetett, menyasszonya zárdában nevelkedett, nem a Ferenci kávéházban, bútort vehetett részletfizetésre, ideje jöttével könnyű kis potrohot eresztett, amely hitelképességét emelte. Erről a korszakról sokáig csak öregek fognak beszélni.
Most ott áll a magyar költő ismét, ahol a múlt század búskomoly évtizedeiben állott, legkisebb zsámolyán a könyvkereskedésnek vagy hátul, a raktárban, ahol csak ritkaságkedvelők akadnak rá. Ismét folytathatja azt a félvad, regényes és regénykönyvekből kellemesen andalító, de a nélkülözéseiben elviselhetetlen életmódot, amelyet ősei, a tizenkilencedik század szentjei és őrültjei abbahagytak. Kulloghat együtt a szekeresektől elmaradt ebekkel, búsulhat a mindenüket elveszítettekkel, újra barátja lehet a boldogtalan részegeseknek, akik sötét kiskorcsmák pókhálós ablakánál azt várják, hogy valaki a megmentésükre siet, írdogálhat naponta tíz-húsz levelet (mint a szegény Gasparone), amíg a hordár elhozza a vacsorára valót, keresheti, hol nem egészen életveszélyes a Duna (honnan esetleg kihúzhatja egy jólelkű mecénás), mint a boldogtalan Indali Gyula, szerencsétlen Balázs Sándor104 módjára mérget ihat a temetőben annak a sírján, aki őt legjobban szerette.
A magyar sors labirintusában abba az útba tévedt a költő, ahol a szegény elődök sírhalmai sorakoznak, akik hajléktalanul vándoroltak a részvétlen Pesten, sápadt arcukról már a nyoma is tünedezett a csóknak, amelyet egy tiszta lénytől valaha kaptak, kezükben korán megtanult reszketni az írótoll az örökös bánat és aggodalom miatt, szívük megszokta a megalázkodást, mint a koldus helyét a templom küszöbén, a hangszerek közül a búbánatos mélyhegedűt választották, és a jókedvük keserű mámorban ágaskodott.
Nemhiába jut nékem eszembe a börtönviselt és minden boldogtalansága mellett is ideáljaihoz hű Benedek Aladár, midőn olykor új magyar verseskönyv kerül a kezembe. B. A. (akit valaha a költészet és bús szerelem mártírkoszorújával láttunk ifjúságunkban) gazdag, független, gondtalan lovag volt szigfridi megjelenésével a mai költőkhöz hasonlítva. A korszak még sok idealizmussal keverte az élet mindennapiságát, a költőnek nem volt szégyene szegénysége, kopott lábtyűje, szerencsétlen szerelme, kezdetleges táplálkozása, városligeti harmattól fázós ébredése az éjszakai nyugalom után, a hölgyek pártfogása, amely megnyilvánulhatott kis varróleányka önfeláldozó szerelmében vagy az előkelő úrnő támogatásában, aki ebédet küldött a költőnek, ha éhezett… A költő még félig-meddig a társadalom elővárosában élő személyiség volt, akinek csaknem annyit megbocsátottak, mint a vándorszínészeknek. Ámde fordult az idő, és erkölcsös tagja lett a társadalomnak, mint akár az ügyvéd vagy az orvos: hol találhatja fel boldog, büszke, szabad, régi rongyait?
Hol találhatja fel azokat a kiskorcsmákat, vendégfogadókat a Józsefvárosban vagy a régi Belvárosban, ahol a szent és őrült elődök felemelt fővel, szinte büszkén hangoztatták az „aufschreibent”, mintha a saját birodalmukban rendelkeznének: a fogadós egész esztendőben március tizenötödiki hangulatban volt, megbecsülte a hazafias lírát; a fogadósné üzletzárás után Kisfaludy regéit olvasgatta; míg a hajadon kisasszony, bár titokban már el volt jegyezve egy ferencvárosi pékkel, meghasadó szívvel leste a konyhaablakon át a bűvös vadász külsejű divatlapszerkesztőt, vagy a karbonári köpenyeges lírikust… Hol lelheti fel azokat a Blaháné-szemű, érettségükben is mindig105 ábrándozó és végtelenül jólelkű úrnőket, akik bár bálkirálynék voltak a dandytársaságban és a drótszigeti majálison: a belvárosi szűk utcácska felé nyúló erkélyükön voltaképpen mindig egy botorkáló poétát vártak a Sebestyén tér felől, vagy a „Buda városá”-hoz címzett vendéglőből; a rajongó honleányokat, akik önfeláldozó buzgalommal gyűjtötték az előfizetési tallérokat a pesti szalonokban és vidéki udvarházakban, soha meg nem jelenő verseskönyvekre; a háztulajdonosnékat, akik évszámra adtak otthont lakástalan íróknak a hőskorban; a Múzeum utcai grófnékat, akik minden verseskönyvet, regényt elfogadtak, amelyeket címükre elküldték, és bőségesen honoráltak, ha a költő nem felejtette el lakáscímét mellékelni; a szép színésznőket, akik kezükbe vették a gyűjtőívet, ha egy költő nyomorba vagy ravatalra jutott… Hol fedezhetné fel napjainkban az elhagyott költő azt az álmodozó, vadgalambhangú régi hölgyvilágot, amely vadregényes őseit nomád életmódjában, támogatásában és pártfogásában részesítette. Elfelejtett sírhantok alatt vagy szótalan kriptákban alusznak már a drága nők, akiknek részük volt a magyar irodalom fejlesztésében.
S ezért gondolok pünkösd havában némi irigységgel a múlt századbeli majálisokon lengedező magyar költőkre – akiket egy évtized előtt is: a legszerencsétlenebb mártíroknak véltünk látni kényelmes életünkből. Ezért jutnak eszembe Benedek Aladár és társai, mikor a fülemilék zengenek a város környékén – holott dicsőséges és pénzcsörgéses, tegnapi irodalmi életünkben még úgy borzongtunk halotti sápadtságuktól, mint a félelmetes kísértetektől. Ezért nézem vágyakozó tekintettel az ő régi útjaikat, őrangyalaikat, rajongóikat – mert a mai magyar költőnek már nincsen őrangyala sem.
