6 A szabad polgár éjszakája
6
A szabad polgár éjszakája
A szabad polgár éjszakája
A régi pesti Belváros az utolsó húsz esztendőben annyira megváltozott – új utcák, házak, terek jelentkeztek a régiek helyén –, hogy az öreg pesti polgár, aki gyermek- és ifjúkorát a Belvárosban töltötte, sőt, onnan el sem mozdult öregségére, ha véletlenül néhány évig távol volt születési helyétől, nem tudna eligazodni a legközelebbi utcasaroknál. Húsz-harminc esztendő alatt akkorát változott a város, hogy a belvárosi Rip van Winkle ijedten menekülne vissza a hegyek közé, ha régi otthonát, régi kapuját keresné. A százhúsz év előtti régi Pestről pedig legfeljebb a levéltáros ládák beszélnek. Olyan ember manapság már nincs az élők között, aki az árvíz előtti Pestből megismerné a téglákat.
Százhúsz esztendő előtt a Belváros dísze volt az a Kalap utcai palota, amely kettős, francia fedelével, vidéki kastélyra emlékeztető donjonaival és széles, vaskosaras ablakaival már messziről elárulta, hogy főrangú lakója van a háznak.
(Manapság viskónak se illenék be a régi tündérpalota a házsorok közé.)
Valóban egy öreg kegyelmes úr lakott e palotában, aki nemrégiben házasodott másodszor, és fiatal feleségét az őszi idők bekövetkeztével Pestre hozta, hogy a falusi élet unalma után a nagyváros mulatságaiban találjon szórakozást. A német színészek játékán kívül igen jól el lehetett szórakozni Pesten a medve- és bikahecceknél, amelyet párizsi mintára akkoriban honosított meg egy élelmes szabómester. A kakasviadalok mellett azonban nem sokáig mulathatott a nép. Kétezer hadifoglyot őriztek a Nájgebájdéban. A hatóság franciás tendenciát látott a kakasmulatságban, és egy szép napon konfiskáltatta Barkó generális a szabómester kakasait.
Általában a mulatságokat erősen korlátok közé szorította az akkori pesti katonai parancsnok. Barkó generális nem kedvelte, ha a polgárok összejöveteleket tartottak. A polgárok aludjanak és dolgozzanak! – vélte a generális, és a „Török császár”-ból minden este az őrjárat tisztította ki a politizáló vendégeket. A békés polgárok csendesen hazaballagtak, legfeljebb Laczkovics úr, az obsit nélküli Gréven-huszárkapitány káromkodott nagyokat. De ezt már megszokták a hatóság emberei. A mogorva kapitány keserves káromkodása kilenc órakor elhangzott a Fehérhajó utca52 irányába, ez volt a polgári élet utolsó megnyilvánulása esténkint Pest városában, azután már csak az őrjárat csizmáinak a kopogása hallatszott.
Estély, névnap, bál tilos volt ebben az időben. Nem lehetett tudni, hogy a francia hadifoglyok melyik percben kísérlik meg a kitörést a Nájgebájdéból!
Csupán egyetlen emberrel tett kivételt Barkó generális. És ez a kegyelmes úr volt, akinek estélyein ő maga is meg szokott mindig jelenni.
A kegyelmes úr, nevénél és rendjeleinél, valamint egykori hivatalánál fogva, felül állott azon a gyanún, hogy konspirációba bocsátkozik a francia foglyokkal. A kegyelmes úr általában már nem csinált egyebet, mint reggeltől estig beziguet-et játszott az uradalmi fiskussal. A kegyelmes úr, bár tömérdek pénz felett rendelkezett, bonokkal egyenlítette ki a mindennapi kártyaveszteségét. A prókátor csendesen eltette a tréfából írott bont a tárcájába, hazaérve pedig a vasszekrényébe zárta. Másnap újra felkerekedett már korán reggel, hogy a bezigue-et folytassa a kegyelmes úrral. Senkinek sem tűnt fel a dolog. Ártatlan mulatság az egész, hiszen a kegyelmes úr nem játszik pénzben. (Vajon ki látott volna a jövőbe, hogy micsoda óriási per kerekedik egykor a kegyelmes úr tréfás bonjaiból?)
A fiatal kegyelmes asszony pedig ezalatt tervezhette egész nap, hogy ugyan miféle estéllyel is kellene meglepni önmagát és a világot. Micsoda ruhában kellene megjelenni, és miféle virágokkal kellene feldíszíteni a palotát.
Nos, erről az oldalról ugyan nem kellett konspirációtól tartania Barkó generálisnak.
A kegyelmes asszony adott „mágnásestélyt”, ahol a legősibb arisztokrata családok tagjai adtak egymásnak találkozót. Barkó generális, az estélyek állandó meghívottja megelégedéssel tapasztalta, hogy ezen az estélyen a legérdekesebb téma annak a bizonyos angol lordnak az esete volt, aki azért lőtte magát főbe, mert unatkozott. A kegyelmes asszonyon olyan ékszerek voltak ezen alkalommal, hogy a mágnásasszonyok elsápadtak.
A „mágnásestély” után a polgári és katonai estély következett. Az előkelő pesti polgárok és a helyőrség tisztjei töltötték meg a Kalap utcai palota termeit, és a kegyelmes asszony elragadó volt egyszerű, ízléses ruhácskájában, amelyet a polgári hölgyek nem győztek eleget bámulni. Mert egyszerűsége miatt ők nem vették volna magukra a ruhát estélyi alkalomból. Barkó generális akárhogyan hegyezte a füleit, egyébről nem hallott beszélni, mint a legutóbbi gellérthegyi búcsúról, amikor léggömböt eresztett a levegőbe egy angol utazó.53
A legnevezetesebb estély a farsangi bolondestély volt, amely a kegyelmes úr palotáját megtöltötte vendégekkel. Háromszor annyi meghívó ment széjjel, mint egyébkor, és a katonai parancsnokság bélyegzőjével volt ellátva minden meghívókártya. Ez arra volt jó, hogy az álarcosok könnyen igazolhassák magukat az őrjárat előtt. A farsangi bolondestélyen aztán megjelentek a társadalom minden rétegéből való emberek. Színészek és írók, professzorok és hivatalnokok. Változatos jelmezekben jöttek a férfiak és a nők. Fekete selyemálarc takarta el az arcukat. Az ember nem különböztethette meg a grófot a komédiástól. Báró Barkó tölcsért csinált a két tenyeréből, és úgy hallgatózott a körülötte elhangzó beszédekre.
És nem hallott másról beszélni, mint a francia forradalomról.
Mintha csak gúnyolódtak volna vele az álarcosok, mintha mindenki felismerte volna a taláros angol bíró öltözetében megjelent félelmetes generálist – körülvették, és titkos szavakat sugdostak a fülébe:
„A francia hadsereg átlépte a Rajnát!”
„Párizsban sokat gondolnak Magyarországra.”
„Konstantinápoly felől érdekes híreket hozott a konvent futárja.”
„Pesten minden második ember tagja már az összeesküvésnek.”
„Éljen az egyenlőség, szabadság és testvériség!”
No, ezt már nem ereszthette el szárazon Barkó generális. Hirtelen karon fogta a tréfás Harlequint, és bár az erősen ellenkezett, egy szomszéd szobába vezette. A generális levette az álarcát:
– Ismer engem, ugye? Nos, parancsolom, hogy nyomban vegye le az álarcot!
– De generális úr, hogy tudja elrontani a mulatságot! – mondta egy panaszos hang, és az álarca alól az öreg kegyelmes úr, a házigazda arca tűnt elő.
„Barkó generális szégyenkezve mormogta:
– Bocsánat!… Elfelejtettem, hogy farsang van.
Attól kezdve mozdulatlanul tűrte, akármit sugdostak a fülébe. Még arra sem rendült meg, hogy a hadifoglyok kitörnek a Nájgebájdéból.
Arra a híradásra pedig – amelyet egy pajkos nápolyi signoretta dörmögött a fülébe –, hogy ez az estély nem egyéb, mint a pesti jakobinusok titkos találkozása, amelyet a kegyelmes asszony azért rendezett, mert túlságosan érdeklődik a jakobinus vezér iránt – erre már csak mosolyogni tudott a generális az álarca alatt.54
– Engem bizony nem fogtok soká bolondítani! – dörmögte, és belevette magát az étterembe.
Ott kikereste azt az álarcost, aki előtt a legtöbb kiürített üveg állott, azután leült ahhoz, és ivott a borából. Ha már bolondokat kell hallgatnia, legalább bölcs bolondságokat halljon, amilyent a részeg ember szokott mondani.
Az álarcos pedig, aki jakobinussapkát viselt a fején, és a testét a Mirabeau ruhái után mintázott öltözet fedte, odakoccintotta a poharát a generáliséhoz:
– Igyál, Bolingbroke! Mert nagy éjszaka van ma!
– Miféle éjszaka?
– Ma van a szabad polgár éjszakája! – felelt az ál-Mirabeau, és körömpróbáig kihajtotta a poharát.
A generális fanyarul élcelődött:
– Nem bánom, hát ma éljen a szabad polgár! – szólt és ivott.
A jakobinus erre úgy elkezdett nevetni, hogy Barkó generális azt hitte, hogy megbolondult. Azután tántorogva fölemelkedett helyéről, és kedélyesen a generális vállára csapott:
– Igyál tovább, öreg Bolingbroke! Én már eleget ittam mára. Megyek.
A generális aztán a pohár mellett csöndesen eltűnődött azon, hogy vannak olyan éjszakák, amikor mindenki bolond vagy részeg. És nem ment a jakobinus után.
Pedig sok érdekes dolgot megtudhatott volna, ha titokban követi a tántorgó álarcost. Talán még arra is rájött volna a legfőbb pesti rendőr, hogy nem mindenki részeg, aki annak látszik.
A jakobinus keresztülment az álarcosokkal teli termeken. A kegyelmes asszony nagyon kitett magáért ezen az estén. Legalább ezer meghívót küldött szét Pesten. Még elgondolni is sok! Honnan vett abban az időben Pesten ezer olyan urat és hölgyet, aki méltó lehet a bálra? A kegyelmes asszony nagy mester volt abban, amit egyszer a fejébe vett. Az ezer vendég sorban megérkezett, a portás egyenként számította őket. Amikor az ezredik is átlépte a küszöböt, a palota kapui bezárultak. És nem nyílt fel többé semmiféle csengetésre. A titkosrendőrök, akik a portás páholyából figyelték a vendégek érkezését, hogy az esetleg gyanúsakat kiválasszák a nyájból, a kívülről hangzó zörgetésre hirtelen felkerekedtek, és az utcára rontottak. Kérdezősködés nélkül a polícia fogházába vitték az ezren felül jelentkező meghívós vendégeket. Reggelig ott tartották a tarka ruhás foglyokat. Volt bezzeg álmélkodás, amikor a jelmezek alól egy-egy ismert55 arisztokrata, bankár vagy katonatiszt arcmása bontakozott ki! Végre is abban állapodott meg a rendőrség, hogy sokan hamis meghívójeggyel léptek a palotába, innen ered a tévedés. Miután a kegyelmes asszony egyetlen ezüstkanál eltűnését sem jelentette be a rendőrségnek: az egész ügy csendesen elaludt, csak báró Barkó dörmögött annyit a pofaszakálla mögött:
– Farsangi bolondestély se lesz többet Pesten, amíg én vagyok a generális.
De ne vágjunk az események elé.
Az ezer vendég együtt volt a palotában, és a tarka tömeg zsúfolásig megtöltötte a termeket a földszinttől a második emeletig.
A meghívó arra kötelezett, hogy éjfél után egy órakor mindenki leveti álarcát, és ilyen állapotban búcsúzik a háziasszonytól.
Éjféli egy óráig még van elég idő a bolondozásra, tréfára, pajkosságra. Víg zene zengett alá a karzatról, és a táncteremben festői kavarodásban jelentkeztek a különböző jelmezek. A muskétás katonától a spanyol inkvizítorig képviselve volt a középkor minden ruházata. Louis XIV. még nagyon közel volt ahhoz, hogy jelmezzé válhasson az akkori viselet, Mária Terézia anyánk bő szoknyái visszatérőben voltak a divat hullámain. De sok volt a középkori polgár: szürke vagy barna, kevés díszű, bő ujjas kabátban, amely térdig ért, és az állát emelő mellénnyel együtt végződött a bőr- vagy pamutharisnyáknál – amilyen öltözetben a középkori polgár járt az ő kulcsos városaiban, ahol biztonságban szőhette a vásznat, vagy csiszolhatta a drágakövet. A jelmezesek mintegy utánozták a polgár komoly, méltóságteljes járását, és az olasz vagy a spanyol viselet rikító színei közül ünnepélyesen válott ki a polgár barna kabátja.
Ha valaki megfigyelte volna a komoly magatartású polgárokat, egyszerre észre kellett volna vennie, hogy azok éjfél felé eltünedeztek a zenétől, kacagástól visszhangzó termekből. A tántorgó jakobinus is egyszerre kiegyenesedett, amint a néptelen udvari folyosóra ért, amely a házigazda elzárt szobáihoz vezetett. Egy nehéz indiai függöny választotta el a lakosztályt a mulatságra rendelt termektől, és a függöny mögött, kerek széken egy frakkos öregúr üldögélt, aki a Moniteur legutolsó számát olvasgatta. A frakkos öregúrban mindenki felismerte a grófné magántitkárát, aki tudományos férfiú létére e csöndes helyre vonult vissza a báli sokadalomból.
A középkori polgárok egyenkint átlépkedtek a kis folyosón, és az öregúr újságja mögül mindegyikkel kezet fogott. Valami titkos jelnek56 kellett lennie a kézfogásban, mert egy odatévedő „spanyol grand”-ot udvariasan visszatessékelt a kézfogás után:
– Grácia szegény fejemnek! – mondta tréfás udvariassággal az öregúr. – Az út erre a grófné lakószobáiba vezet. Kegyeskedjék a mulatótermeket szerencséltetni magasságodnak!
A „grand” büszkén biccentett fejével, és hosszú pálcájával elkopogott. Utolsónak a széles vállú jakobinus érkezett a kasmírfüggönyhöz. Dörmögő hangon fordult a titkárhoz:
– Együtt vagyunk?
Az öregúr némán bólintott.
Nehéz tölgyfa ajtó zárta el az utat, amelyen a grófi család címere volt kifaragva. A jakobinus kopogtatására az ajtó felnyílott, és láthatóvá lett a polgárok társasága, amely a grófné hálószobájában foglalt helyet. Egy kövéres londoni kereskedő pláne az ágyra ült, és keresztbe vetett füles csizmáiban gyönyörködött. Az apró tabouretteken komolyan üldögéltek az álarcos polgárok, és egy függöny mögül egy tarka szoknyás olasz táncosleány feje kandikált néha elő.
Az egyik középkori polgár magasra emelte a kezét:
– Tudjátok, hogy én ki vagyok?
– Testvérünk vagy. Főnökünk vagy – felelték tompán a polgárok.
– És ti kik vagytok?
– Szabad polgárok vagyunk.
– Mit kerestek?
– A szabadságot és egyenlőséget!
– Hol keresitek?
– Magunkban!
– Köszönöm, kedves testvérek. És most hallgassátok meg mai szakmányunkat! – mondá mély, zengő hangon a főnök. – Mai szakmányunk a „Szabadság és Egyenlőség” című titkos társaságunknak megalapításáról fog intézkedni. A társaság célja a nép felvilágosítása, hogyan szerezhesse meg öldöklés és gyilkosság nélkül az emberi kincsek legdrágábbikát: a szabadságot. És mely utakon érhesse el a legésszerűbb és legideálisabb kormányformát: a köztársaságot, amely mindnyájunk számára meghozza az áhított egyenlőséget. A társaság célja felvilágosítani a nemzetet, hogy nemcsak joga, hanem kötelessége is a királyságot eltörölni, mert a királyság nem Istentől veszi eredetét. A társaság célja a butaság okozta sötétséget illuminálni. Mindnyájan ismerjük a Litterae ad imperatorem című munkánkat. Mindnyájan tudjuk, hogy uralkodó császárunk, Ferenc57 trónra lépésekor kiadatott a jelszó: „Vissza a butasághoz!” Ebben az értelemben kormányoz Thugut, és ez a szellem terjed az iskolában és társadalomban. A társaság tagjai tehát lámpásaikkal eloszlatják a sötétséget, hogy a szabad polgár kátéját megérthesse mindenki ebben az országban. És a társadalom minden rétegét előkészítik a nagy forradalomra. Mit munkáltatok eddig, testvéreim?
A széles vállú jakobinus, aki eddig az ajtó mellett állott, gyorsan a szoba közepére lépett, és levette álarcát.
Az álarc alól Laczkovics kapitány zordon, sápadt arca tűnt elő. Heves indulat reszketett dörmögő hangjában:
– Én lefordítottam a szabadpolgár kátéját, és elterjesztettem az országban. Találtam nyomdát, amely kinyomtatta, találtam boltost, aki forgalomba hozta. És a generális bottal ütheti mindkettőnek a nyomát, se a nyomtatót, se a kiadót nem találja meg soha. Somogy vármegye, ahol a generális utóbbi időben kutatott a káté után, büszkén jelentette, hogy az egész vármegye területén nincs se nyomda, se könyvkereskedő!
– Köszönöm, kedves igazgatóm.
– Azonkívül megírtam a „piskóti levelet” – folytatta a haragvó kapitány –, amelyben az aluvó vármegyék fülébe dörögtem, hogy vegyenek példát a lengyel szabadsághősöktől. Alakítsanak egymás között szövetséget az osztrák járom lerázására. Ha a keserves igát most le nem rázzuk a nyakunkról, amikor nyugat felől a dicső francia nemzet nyújtja felénk segítő karjait, soha jobb alkalmat nem találunk.
– És a tagok toborzásával hogyan állunk, Laczkovics igazgatóm? – kérdezte a főnök.
A kapitány vállat vont, aztán komoran maga elé nézett:
– Bevallom, hogy ehhez nem értek!… Az én egyenes, nyílt természetem nem veszi be a ti titkolódzásaitokat. Ha benneteket nem tekintenélek, már régen nyílt sisakkal állottam volna ki a porondra, hogy felvegyem a harcot a sötétség, butaság és rabszolgaság szörnyeivel. Így is tudhatja mindenki, aki akarja Pesten, a „Török Császár”-tól a nádori palotáig, hogy Laczkovics kapitány, akit nyugdíj nélkül eresztettek szélnek a Gréven-huszároktól, az testestől-lelkestől forradalmár, és ha rajta múlna, már régen felállította volna a guillotint a pesti Place de la Révolutionon.
– Óvatosság, igazgatóm! – mondta csöndesen a főnök. – Nemsokára elkövetkezik az az idő, amikor kétszázötvenezer ember sorsa függ elejtett szavaidtól. Bizonyos, hogy a tagok száma annyira szaporodik.
A kapitány vad türelmetlenséggel rázta meg bozontos fejét.58
– Én huszár vagyok! Szeretek nekivágni az ellenségnek!
Dörmögve húzódott a fal mellé, a hálószoba vastag perzsaszőnyegére, amely piciny női papucsok lépését szokta meg eddig. Most egy nyúlánk, tüneményes szépségű ifjú lépett elő, kezében a selyemálarccal. Ábrándos, nagy szemét szinte nőies szempillák árnyékolták, és haja költői csigákban omlott fehér homlokára. Az ifjúság rózsaszínűre festette még arcát, és rajongó tűz csengett szavában. Valóban nagyon csábítónak kellett lennie annak a párizsi, rongyos szoknyájú, véres kezű leányzónak, amely a földi asszonyok és lányok kínálkozó öleléséből annyira magához tudta vonni az ifjút, hogy leghívebb szerelmese lett.
– Nos, Szentmarjai igazgatóm? – kérdezte a főnök.
Az ifjú rajongó tisztelettel emelte a szemét a főnökre:
– Parancsaidnak mindenben engedelmeskedtem, dicső Democrite Lamontague. Elmentem és hirdettem a kátét és a közelgő forradalmat. Számos pesti jurátus és jogász óhajt belépni a „Szabadság és egyenlőség” társaságába. Sőt Zemplén megyéből tekintélyes hazafiak jelentkeztek felvételre. A káté terjed, mint a lavina. Hallomásom szerint Szalkai, a nádorispán poétázgató huszárja is olvasója a káténak.
Odakintről hangos zsivaj, nevetés, kiáltozás hallatszott. Az órák egyet ütöttek a kastélyban, elkövetkezett az álarcok levetésének időpontja. A hangos zsivaj a kegyelmes asszony lakosztálya felé közeledett, mert a háziasszonyt eddig nem találták sehol.
Az ezüstfejű titkár sietve lépett be, és titokzatosan mondta: – Uraim, az idő egyre jár! Szíveskedjenek követni a rejtett folyosón. Arra kérem az urakat, egyenkint lépjenek ki a Kéményseprő utcára nyíló ajtócskán.
Ünnepélyes, öreges lépésekkel megindult előre, és a kezében magasra emelte a karos gyertyatartót.
A főnök maradt utolsónak a hálószobában. Álarcát levette, és Martinovics apát lobogó szeme világított a halovány arcból.
A nehéz indiai függöny most megmozdult a hálószoba hátterében, és az olasz táncosnő most már szintén álarc nélkül lépett ki a fali fülkéből.
A fiatal grófné kitüzesedett arccal, lázas szemmel lépett az apáthoz.
– Ah, köszönöm, nagyon köszönöm önnek, Martinovics, hogy megengedte a hallgatózást. Sohasem láttam még ilyesmit, pedig sokat, nagyon sokat hallottam a világ hatalmát kezében tartó titkos társaságokról. Most legalább tudom, hogyan kormányozzák a világot!
– Ígéretemet beváltottam, grófné. Ön látott és hallott mindent. Remélem, tudja, hogy a mi legnagyobb erényünk a titoktartás.59
A grófné lelkesen emelte föl a kezét:
– Testestől-lelkestől az önöké vagyok. Életem legfőbb vágya volt tagja lehetni valamely titkos társaságnak. Bennem bízhatnak.
– Nos, testvér, bízni fogunk benned – felelt az apát.
A háziasszony elkapta az apát kezét, és megcsókolta.
Martinovics magához vonta a grófnét, aztán előbb a homlokát, majd a száját csókolta meg…
Az ajtón kopogtattak:
– Egy óra! – kiáltott valaki kívülről.
– Menj, főnök – rebegte izzó lelkesedéssel a kegyelmes asszony. – Egyek vagyunk, és egyek leszünk a szent, nagy forradalomban.
Az apát eltűnt a hosszú folyosón, amelynek végében még mindég ott állott az ősz titkár a karos gyertyatartóval.
Martinovics kilépett a keskeny sikátorba, és hosszú, megelégedett léptekkel tartott szállása felé. Magában azt gondolta, hogy a dolgok tökéletesen a rendes kerékvágásban mennek ahhoz, hogy Mirabeau mondása valóra váljék: a forradalom körülutazza a világot! – És a nőkre gondolt, akik szinte a lábai elé hullottak valamennyien, amikor a foradalomról beszélt nekik. Pesti mulatozása alatt számos nővel ismerkedett meg barátai révén. A szép Ürményiné már a zenénél és éneklésnél megadta magát, és boldogan lépett a titkos társaságba. Szolarcsik jurátus Abafi házába vezette be, és a házikisasszony rövidesen rabja lett az apátnak és a forradalmi eszméknek. Walter Sámuelné, a belvárosi órásné az órák belsejébe francia forradalmi jelszavakat vésett. Az apát most sem csalatkozott a nőkben.
Már elérte szállását, és a kapukulcsot elővette zsebéből. Szokása szerint körülnézett az utcán, vajon nem követte-e valaki. Csöndesség volt mindenfelé.
Midőn a szobájába lépett, meghökkenve állott meg a küszöbön.
Az asztalon lámpája égett, és egy karosszékben, köpenyegébe burkolózva ült Livinska asszony.
– Hogy kerül ön ide? – kérdezte az apát.
Az asszony szomorúan intett:
– Ön nem tudná, Martinovics, hogy a politikai rendőrség tagjai a legjobb álkulcsokkal és betörő szerszámokkal vannak ellátva?
– Honnan tudta ön, hogy haza fogok jönni, hisz gyakran alszom fogadóban a kémek miatt, akik lakásomat körülveszik?60
– Tudtam – mondta csendesen az asszony –, mert a Kéményseprő utcát ma éjjel nem őrizték a titkos ügynökök.
– A Kéményseprő utcát? – mormogta az apát. – Ön talán tud valamit, Livinska?
– A politikai rendőrséget, fájdalom, már értesítették arról a titokzatos összejövetelről, amely a mai báléj alkalmával a kegyelmes grófné hálószobájában történt. Hogy eddig el nem fogták önöket, azt csak annak köszönhetik, hogy a háziasszonyt is belevonták a komplottba. Szép szeme van a grófnénak! – mormogta elgondolkozva a lengyel asszony, és a földre bámult.
– Tehát kikémleltek ismét! – kiáltott föl nagy felindulással az apát. – Hát nincsenek már megbízható falak, hangfogó szőnyegek, elzárt ajtók? Ki volt az?… Önnek tudnia kell.
– Nem tudom, mert az illető csak rendkívüli alkalmakkor áll a rendőrség szolgálatában. Hanem kérdezek öntől valamit, Martinovics. Nem emlékezik, hogy valaki a tanácskozás alatt elhagyta volna a szobát?
– Nem emlékszem… – mormogta az apát. – Azaz hogy mégis… Mintha Seby, a színész járt volna künn.
– Miféle ember Seby?
– Színész! – dörmögte az apát. – Miféle ember lehet egy színész, egy kóborló komédiás, aki az országutakon, korcsmaszínekben tanulja az életfilozófiát? Sokáig nem akartam fölvenni, de Szolarcsik testvér jótállott érte.
Livinska asszony fölemelkedett:
– A gyorskocsi reggel indul Komáromba, aludnia kell önnek – mondta a lengyel asszony.
– Tehát azt akarja, hogy Bécsbe utazzam? – kérdezte az apát, megértve az asszony célzását.
– Ó, én már régen elfelejtettem akarni, Martinovics – mondta egykedvűen. – Énbennem már csak az tartja a lelket, hogy a francia ágyúk a Rajna mellett dörögnek, és talán eljutnak egyszer hozzánk is. Hazám szabadsága elveszett, a lelkem jobbik fele már meghalt. Csak az az ágyúdörgés hangzana közelebb!
– Elutazom – mondta Martinovics.
– Azt helyesen teszi. Barkó generális ebben a percben nincsen olyan állapotban, hogy beszélni lehessen vele. Többet talált inni a farsangi estélyen a kelleténél. De reggelre kialussza magát, és a jelentést kezébe61 adják. Bécsben nagyobb biztonságban van ön. Én pedig majd nemsokára megmondom önnek, hogy ki az a Seby.
A lengyel asszony kisuhant a szobából, mint egy szomorú árnyék. A léptei kopogása sem hangzott már, Martinovics még mindig bánatosan nézett arra a helyre, ahol állott:
– Drága lélek! Egy angyal szelídsége van szívében, de egy intésemre vérben gázolna…
Eloltotta a lámpát.62
