4 A „Jámbor utazó”-hoz
4
A „Jámbor utazó”-hoz
A „Jámbor utazó”-hoz
Éjszaka van 1793-ban, és Bécsben a város nagyobbik részében már eloltották az olajlámpásokat, amelyek a házak fölött kifeszített kötélen lógtak. Három-négy lámpás ég csupán Bécs egész területén, amely már akkor is hatalmas város volt. Kőfalai napi járóföldnyi hosszúságban futottak a város körül, míg egyik kapujától a másikig négy óra alatt sem lehetett eljutni. A külváros, amely a tulajdonképpeni Bécset a sáncokon és falakon kívül övezte, a földrajzi tudósok előtt számíthatott ugyan Bécshez, de maga Bécs, a bécsi polgár sohasem akarta elismerni, hogy a számos előváros közül bármelyik is közelebbi atyafiságban volna az anyavárossal. A külvárosok lakossága valóban nem olyan emberekből tellett ki, akiknek rokonságára bárki is büszke lehetett volna. Sehonnai csavargók, tolvajok, orgazdák, feslett nők, vándorcigányok, komédiások és mindenféle rabló söpredék lakta a félig földbe ásott házakat, ahol gyakori jelenség volt a tűzvész és a kolera. A pusztító tüzet bizonyos megelégedettséggel nézte a bécsi polgár a város tornyaiból. Ha egy-egy jelentősebb tűzesetet jelentett a Szent István-torony őre az elővárosban, a bécsi polgár feleségével és gyermekeivel amolyan kirándulásfélét rendezett a sáncokhoz, amely kirándulásból sohasem hiányzott az elemózsiás kosár, sem a borosüveg. Ott falatoztak a polgárok a sáncok alatt, ha megunták nézni a nagyszerű tüzet, amely sorban fölégette a nyomorult viskókat, a szemétdombokat és nemritkán a szerencsétlen lakosokat is. A külváros lakói az évről évre megismétlődő tűzvészt maguk sem tekintették már egyébnek, mint mulatságnak, amelyről a véletlen gondoskodott számukra. A császár eltiltotta a medve- és kutyahecceket, a söpredéknép még farsangban is csak akkor mulathatott, ha „saját maga rendezte mulatságait, felgyújtván nyomorult tanyáit”.
A legnagyobb tűzvészek után sem tűnt el azonban egyetlen elővárosa sem Bécsnek. Mint eső után a gomba, úgy termett meg egyik viskó a másik után. Az ottani lakosok szerfölött ragaszkodtak szemétdombjaikhoz,33 a piszkos csatornákhoz és föld alatti barlangjaikhoz. Alig fordult egyet az esztendő, már újra fölépült a leégett külváros, és most már csak idő kérdése volt, mikor rendeznek odakünn újra egy szép, nagy tüzet a gyújtogatók.
Csak a tavaszi kolera volt az, amelynek nem örvendezett a bécsi polgárság. Ilyenkor becsukták a kapukat, és a belváros utcáiról kikergették a koldulókat, a cigányokat és a kutya- és madárárusokat. Az üstáruló cigányok, valamint a vak zenészek, akik más alkalommal szívesen látott vendégei voltak a bécsi házudvaroknak, nyomtalanul eltűntek. A bécsiek csak hallomásból tudták, hogy odakünn az elővárosban beszentelés nélkül, néha még félig elevenen temetik közös gödrökbe a nyavalyásokat. A bécsi polgár gyakran hordott füstölőt a kezében ezekben az időkben, és jó keresete volt a csodadoktoroknak, bűbájosoknak. Az ablakokat hónapszámra nem nyitották föl, és még azzal sem törődtek, hogy a külvárosi emberek ilyenkor feltörték a városi pincéket, és a bor és pálinka patakokban folyt a rongyos viskók között. Egyetlen rendőrnek sem jutott eszébe ezen megbotránkozni.
Ha a tűz a kolerával egy időben látogatta meg a külvárost, akkor kerekedett csak pokolbeli borzalom odakünn. Talán még a császár sem tudott aludni a nyomorultak ordításától. Mondják, hogy egyszer a városi fizikus tanácsára égették föl a gyújtogatók a kolerás külvárost.
Ahol a sáncok kezdődnek, és a külváros végződik, de már a kapun belül, ebben az időben egy régi vendégfogadó állott a lilientháli úton, amely fogadó a „Jámbor utazó”-hoz volt címezve.
A fogadók ebben az időben csaknem egyforma mintára épültek egész Európában, mint akár manapság a világhotelek. A német városok fogadói cseppet sem különböztek a francia vagy a magyar felvidéki fogadótól. A nagy kontinentális út, amely kezdődött Lengyelországban, és a lengyel királyok bőkezűségéből a magyar határt érintve Bécsig vezetett, hogy Bécstől német földön át egész Madridig nyúljon, meg volt rakva bőségesen fogadókkal.
Mindig voltak emberek, akik szerettek utazni, akik nem féltek a fáradalmaktól, az utazás veszedelmeitől. A nagy utazókocsik éppen úgy eljutottak Bécsből Madridba, mint manapság a gyorsvonat. Igaz, hogy akkor hónapokig tartott az utazás. A tágas udvarú, vastag falú fogadók az út mentén napokig látták vendégül az utazókat, amíg kedvük támadt az utazás folytatására. A magyarok, akik Bécset látogatták, az „Arany Oroszlán”-ban szállottak34 meg rendesen. Évszázadok múltán is emlékezett a Bécsbe érkező magyar, hogy apái meséltek az „Arany Oroszlán” ablak nagyságú tüköreiről, a kanyargó csigalépcsőről és a homályos ebédelőteremről, ahol esténkint naftalámpások ragyogtak. Az „Arany Oroszlán”-ban éppen úgy mulattak a magyarok, mint akár odahaza vagy Pesten, a „Hét Választó”-ban. A bécsi policáj, amely élénk figyelemmel kísérte a Bécsben mulatgató magyarok viselt dolgait, sohasem haragudott meg azért, ha az „Arany Oroszlán”-ból éjszaka is cigánymuzsikusok zenéje hangzott ki, amely mulatozás pedig szigorúan tilos volt. A bécsi policájnak volt esze. Azt mondta, hogy inkább csak mulassanak a magyarok, mint politizáljanak.
De hagyjuk az „Arany Oroszlán”-t sárga falaival és sötét udvarával, mely a kétszáz esztendő előtti magyarnak a császári Bécs pompáját és fényűzését jelentette. (Hiszen gyakran az „Arany Oroszlán”-nál nem is jutott tovább a magyar. Félt az ismeretlen városban az eltévedéstől.)
A „Jámbor utazó” másféle fogadó volt. Olyan embereknek volt a megszálló helye, akik nem szerették, ha kíváncsi szemek tekintetének vannak kitéve. Ebben az időben Európa tele volt mindenféle titkos társaságokkal. A legtöbb titkos társaság csupán azért alakult, mert az emberek kedvüket lelték a titokzatosságban, rejtélyeskedésben. Mintha a középkor régen elmúlott hangulata tért volna vissza az elmosódott zene módjára az emberi elmékbe. Titkos társaságok alakultak mindenféle célokra, de a legfőbb cél volt mindig a tagoknak egymáshoz való kapcsolása a titokzatosság révén. Három fogadó volt Európában, amely a Jámbor utazóhoz volt címezve. Düsseldorfban, Bécsben és Lembergben voltak e fogadók, ahol a titkos társaságok tagjai megszállni szoktak.
A bécsi „Jámbor utazó”-nak egy francia származású ember, bizonyos M. Pilleau volt a gazdája. Ha hinni lehet a följegyzéseknek, M. Pilleau ártatlan tagja volt a legtöbb titkos társaságnak, és igen jó üzleteket csinált fogadójával. Másrészt igen jó összeköttetése volt a políciával is, úgyhogy a nála megszállott utazók, bármelyik titkos társaságnak voltak is tagjai, teljes biztonságban lehettek.
Köpcös, kis termetű férfiú volt Pilleau úr, aki állandóan hófehér vászonsapkát viselt fején, és harisnyás, félcipős lába olyan fürge volt, mint a nyúlé. Ha senki sem látta, akkor nagyon jámbor, szinte ostoba kifejezése volt simára beretvált arcának. Órákig állott mozdulatlanul a söntésben, és üres tekintettel bámult a levegőbe, vagy szórakozottan csörgette aprópénzét. Csak akkor rázkódott meg, ha kocsigördülés hangzott35 fel a mély kapualjból. Sötét, szinte aggasztó kifejezést öltött az arca. A homlokát összeráncolta, és fontoskodva tette hátra kezeit. Vastag orra szimatolva hallgatta a kerékzörgést, és olyanformán mérte végig a vendéget, mint egy szigorú vizsgálóbíró.
A „Jámbor utazó” vendégei rendesen estefelé szoktak megérkezni, hogy reggel tovább utazzanak.
Pilleau úr nem szerette azokat az utazókat, akik nem takarták el arcukat köpenyegük szárnyával, amikor lámpásával arcukba világított. Nem sokra becsülte az olyan utast sem, aki elmondta, hogy honnan jön, és merre megy. Még ha közölte vele az utazó a titkos társaság jelét, amelyhez tartozott, akkor sem melegedett fel Pilleau úr irányában, ha az utas a söntésben vagy éppen az ebédelőszobában foglalt helyet. Ilyenkor aggodalmaskodva szokta megjegyezni, hogy a kapu még nyitva van, és nem tudhatni, hogy nem érkeznek-e újabb vendégek.
Ha az utazó erre sem mutatott semmi ijedelmet, hanem nyugodtan falatozott tovább az ebédlő képei alatt (amelyek megfordítva voltak a helyükre akasztva, hogy első pillanatra ne lássék jelentőségük), Pilleau úr nem törődött tovább vendégével. Hideg, közömbös arccal állott helyén, és tudomást sem vett az utazóról, aki rendesen felszólítás nélkül szokott beszélni utazásáról, kalandjairól, terveiről. A legtitokzatosabb küldetések, utazások nem érintették ilyenkor Pilleau úr kíváncsiságát. Unatkozó arca azt látszott mondani, hogy neki ugyan beszélhetnek, nem hisz a hazugságokban.
Azon az estén, amely késő őszi napon borult rá Bécs városára ebben az esztendőben, M. Pilleau végre olyan vendéget fogadhatott a „Jámbor utazó”-ban, amilyenhez régen nem volt szerencséje.
Egy kisebb fajtájú utazókocsi hozta a vendéget, és a postakocsis a legmogorvább fickók közül való volt, akik valaha a „Jámbor utazó”-ban megfordultak.
A hintóból egy sovány, hajlott vállú férfiú ugrott ki, akinek széles kalapja mélyen a szemére volt húzva, míg bő, fekete köpenyét arcához emelte. Két tüzes szemet világított meg csupán a M. Pilleau lámpása, valamint gombos lábszárvédőkbe bújtatott sovány lábszárakat.
A jövevény ideges nyugtalansággal nézett körül a sötét udvaron, és Pilleau úr füléhez hajolva, halkan mormogta francia nyelven:
– Szobát akarok, ahol teljes biztonságban lehetek. Van olyan szobája?
A fogadós boldog arckifejezéssel bólintott.
– Tehát: előre – mondta röviden az idegen.36
Pilleau úr még egyszer tetőtől talpig megnézte vendégét, és határozottan tetszett neki, hogy milyen türelmetlen, ideges a férfiú, aki nyugtalankodva nézett a nyitott kapu felé:
– Majd bezáratom a kaput! – ajánlkozott a vendéglős.
A vendég bólintott, míg jobb kezével erőteljesen megfogta Pilleau úr karját.
– Ne fecsegjen annyit, hanem vezessen a szobámba – szólt, és úgy megszorította a fogadós karját, hogy bárki más felkiáltott volna a fájdalomtól. Pilleau úr azonban mosolygott csupán, és gyönyörködve mormogta:
– Az ördögbe! Ez már aztán komoly dolognak látszik.
Fürge lábai gyorsan vitték előre, míg a lámpással az utat mutatta. A „Jámbor utazó” sem nélkülözte a titkos lépcsőt, mint ebben az időben a legtöbb ház. A fogadós a titkos lépcsőn vezette a házba vendégét, és jókedvűen nyitogatta fel a poros szobákat, míg végre egynél megállapodott. A szobának nem volt ablaka; ajtaja pedig olyan furfangosan volt elhelyezve, hogy észre sem lehetett venni a falban. A lámpást az asztal közepére helyezte, és széles gesztussal fordult körül a szobában.
– Itt lakott Kosciuszko, mikor Bécsben járt. De lakott itt más nevezetesség is.
Az idegen a keskeny ágyra telepedett, és a köpenyeget kissé leengedte arcáról. Fiatal, sovány, borotvált arc vált láthatóvá, amelyet széles pofaszakáll határolt, míg a kalap alól költői rendezetlenségű fürtök bukkantak elő. Mozdulatlanul ült a helyén, és ajkait összeszorította.
– Parancsol valami vacsorát? – kérdezte a legnagyobb tiszteletteljességgel a fogadós.
Az idegen legyintett kezével.
M. Pilleau szinte reszketett már a kíváncsiságtól.
– Messziről jött?
Erre sem kapott választ.
– Miben lehetek szolgálatára? – kérdezte földig hajolva.
Az idegen az ajtó felé mutatott.
– Megyek – dörmögte a fogadós, és alázatosan hajlongva hátrált az ajtó felé. – Egy zsinór van az ágy felett. Ha azt meghúzza, nyomban szolgálatára állok. Jó éjszakát!
Nehezen találta meg a kilincset, és sóhajtva nyitotta ki az ajtót. Fejcsóválva, de büszkén lépkedett lefelé a lépcsőkön, és többször hátranézett, hogy nem gondolta-e meg a dolgot az idegen.37
– Komoly ember! – dünnyögte magában, és titokzatosan foglalt helyet a söntésben.
A sarokban, alig észrevehető helyen egy nyelv nélküli harang függött le a mennyezetről. Erre a harangra fordította most minden figyelmét, mert a harang összeköttetésben volt a titkos szobával.
Ült csendben, szinte leskelődve a helyén, amint a harang egyszerre csendesen megmozdult, és néhányszor megingott a levegőben. Pilleau úr szinte magánkívül ugrott talpra, és szélsebességgel vágtatott vissza a titkos szobába. Két kezét a szívére szorította, és az izgalomtól remegő hangon kérdezte:
– Parancsolni tetszett velem?
Az idegen egy darabig még fel és alá járt a szobában, aztán hideg, erős hangon így szólott:
– M. Pilleau, mi önt ismerjük.
– Megbízható ember vagyok – rebegte a fogadós.
– Ne szóljon mindig közbe! Ma, október 27-ikén éjjel tizenkét órakor tűz keletkezik a külvárosban, amely a fogadón túl elterül. Nagy zavar, tolongás, lárma támad a Lilienthal utcában, a polgárok mennek a tüzet nézni. A tumultusban háromszor fognak kopogtatni a „Jámbor utazó” kapuján. Ön felnyitja a kaput, és bevezeti ide hozzám azokat a férfiakat, akik a kapu alatt állanak, miután a jelszót egyenkint megmondták. A jelszó: „La revolution fera le tour du monde…” Ezt parancsolja önnek a párizsi jakobinuspáholy, amelynek a kezei hosszúak.
– Engedelmeskedni fogok – felelt M. Pilleau.
Az idegen újra az ajtóra mutatott, és mielőtt a fogadós még bezárta volna maga mögött az ajtót, az ágyra vetette magát, és láthatólag nyomban elaludt.
A „Jámbor utazó”-ban már régen kialudt minden világosság, amikor a Szent István toronyban éjfélkor megkondult a vészharang, és piros lángok világították meg az éjszakát a külváros felől. Zivataros, szeles éjszaka volt, és a tűzvész percek alatt teljes erejében lobogott fel a falakon kívül.
A „Jámbor utazó” érdemes tulajdonosa, aki az egész éjszakát ébren töltötte, a söntés bezárt fatámlái mögött dobogó szívvel hallgatta a vészharang zúgását és az eleinte szórványosan, majd sűrűbben kopogó lépéseket, amelyek a Lilienthal utca régi kövezetén felhangzottak.
Majd egyetlen tompa dübörgésbe folyt össze a tűz felé rohanó polgárság lépéseinek kopogása. Hangos kiáltozás, morajló lárma verte fel az38 éjszakát. Az éjszakai tűzvész szenzációja még az asszonyokat és gyerekeket is kicsalta az ágyakból. A módosabb polgárok gyorsan befogattak, és kocsin igyekeztek a tűz színhelyére. Majd egy szakasz lovasság vágtatott végig a városrészen, amelyet csupán a közeli tűz vérpirossága világított. Lipót császár eltörölte a népies mulatságokat, Ferencnek még nem volt érkezése a nép szórakoztatásáról gondoskodni, hiába írták meg a flórenci titkos szekrénykékbe csempészett levelek a bécsi császárnak, hogy a népet mulattatni kell, mert különben maga gondoskodik mulatságáról: gyújtogat vagy összeesküszik.
Az éjszakai tűzveszedelem csaknem egész Bécset az utcára csalogatta. A tapasztaltabbak azon vitáztak, hogy vajon hány ember fog beleégni a házakba.
A lovasság galoppja már messzire dübörgött, amikor a „Jámbor utazó” kapuját háromszor megkopogtatták.
M. Pilleau örvendezve dörzsölte össze a kezét, és míg a kapuhoz sietett, büszkén gondolt arra, hogy a franciák mégis jobban értik az összeesküvés módját, hiszen tanácskozásra jobb időt nem is választhattak a tűzveszedelmes éjszakánál.
Csöndesen fölnyílott a kapu, és egymás után rövid időközökben hat sötét köpönyeges, eltakart arcú férfiú surrant be a kapu alá. Suttogva, dörmögve adták le a jelszót, Mirabeau szavait:
– A forradalom körülutazza a világot!
Midőn mindnyájan együtt voltak, M. Pilleau némán fölvezette a hallgató embereket a titkos folyosóra. Megvárta, amíg az utolsó is belépett az idegen utazó szobájába, aztán, amint rövid lábai csak bírták, a padlásra iramodott, ahonnan a mennyezet hasadékán keresztül mindent láthatott és hallhatott, ami a szobában történik.
Mire a fogadós a padlásra érkezett, az éjszakai emberek már levetették köpönyegeiket, és a sötét, nagy kalapokat a sarokba vetették.
A francia utazó ült az asztalfőn, és hárman ültek jobbról, hárman balról. Titokzatosan világította meg az olajlámpás a halovány arcokat és az asztal lapjára helyezett fehér kezeket. A francia egy papírlapról valamit fölolvasott, aztán intett a mellette ülő férfiúnak. M. Pilleau a mennyezet hasadékán át csakhamar felismerte a szólásra emelkedő férfiúban Hebenstreit főhadnagyot, a bécsi költőt, aki az „eipeldaui” című dühös forradalmi dalnak volt szerzője. Piros orrú, kopasz homlokú, mosolygós szemű ember volt a főhadnagy, aki ebben az órában inkább illett volna egy sörház kedélyes asztalához, mint erre a helyre.39
– Verseket írtam királyok, papok és nemesek ellen – kezdte a költő. – A hexametert éppen úgy felhasználtam verseimhez, mint a bécsi szójárást!
– A Club tudja ezt és méltányolja! – szólt közbe az idegen.
– A forradalmi eszméket mindenütt terjesztem. Akár Hackel boltjában üldögélek délutánonként, akár Anissnál, csak a forradalomról beszélgetünk mindig. Arról a forradalomról, amely feltartóztathatatlanul közeledik Bécs felé is, hogy végigvonuljon az egész világon.
– Más előterjesztenivalód nincs ezenkívül, polgártárs? – kérdé az idegen.
– De igen! – felelt a helyparancsnoksági főhadnagy, és hirtelen lelkes pír öntötte el az arcát. – A forradalomnak nemcsak versekre és elszánt férfiakra van szüksége, hanem szüksége van fegyverekre is. Hosszas gondolkozás után egy terv fogamzott meg bennem: a tervet, íme, előterjesztem. Hadikocsikat kell építenünk, amelyek megvédelmezik a forradalmi tömeget a lovasság rohama ellen. Eddig, ha csatáról volt szó, a gyalogosok oroszláni bátorsága azon törött meg, hogy nem tudott ellenállani a lovasok mindent elsöprő rohamának. És miután a forradalmi eszmék jelenleg még csak a gyalog járó intelligens emberek között hódítottak, hadikocsim ezeknek védelméről gondoskodik. Megvasalt szekereket kell építenünk, amelyek hegyes lándzsákkal, éles kardokkal és mindenféle szúró-vágó szerszámokkal legyenek ellátva. A kocsi elé fogott paripák fülébe az alkalmas percben tüzes taplót kell elhelyezni, és a megvadult állatokat a szekérrel a lovasság közé bocsátani.
– Előterjesztjük a Clubnak! – mondta csöndesen az idegen, és a költő mellett helyet foglaló idősebb urat szólította föl.
Meghajlott hátú, fehér hajú, pápaszemes öregúr emelkedett föl, aki reszketeg hangon kezdett beszélni, de hangja mindinkább megerősödött:
– Tiszteletre méltó, jámbor utazó, te eddig nem ismertél engem. Én Riedl báró vagyok, aki mostani császárunkat, Ferencet, a matematikára tanítottam ifjú korában. Én szeretett tudományomat, a matézist óhajtanám rendelkezésére bocsátani a forradalomnak. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a matematika az, amely csalhatatlan. Csupán szigorú számvetés útján tudhatjuk meg, hogy hányan vagyunk azok, akiket besorozhatunk az egyenlőségi szövetségbe, amely szövetség végre eltörli az arisztokráciát és a vele járó kiváltságokat a föld színéről. Én tehát úgy terveztem, hogy egy napon végre színt kell vallani minden titkos és nyílt40 forradalmi férfiúnak Bécs városában. November elsején reggel hét órakor jelenjen meg minden ember, aki tagja akar lenni az egyenlőségi szövetségnek, jelvénnyel az utcán. E jelvénynek legalkalmatosabb volna a francia respublika háromszínű szalaga, amelyet a kalapján viselne minden polgár. Az utcán találkozunk valamennyien, és én századokra, ezredekre osztom híveinket. A századok maguk közül centuriókat választanak. A legidősebb centurió leend az elnök.
– Előterjesztjük a Clubnak! – monda halkan az idegen. – Held lelkész polgártársunkat halljuk!
A szikár lutheránus pap gyújtó szavakkal festegette a jövendő képét. Átszellemülve, lángba borulva jelezte az időt, midőn a párizsi konvent parancsol majd Bécsben is. Az emberiség gyönyörű eszméktől volt telve ezen időben. A szikár férfiú méltó papja volt az eszméknek, amelyek az emberek lelkéről leszedegették a bilincseket. A mellette ülő ősz hajú és fekete bajuszú Denkman orvos bólogatott a szavakhoz, míg Troll, a rendőrigazgató szinte átszellemülve hallgatta a pap szavait.
Held lelkész szavai után egy lecsüngő bajuszú, sörtés hajú férfiú mozdult meg a helyén. A zsinóros mentéjéből két sárga papirosba csavart tekercset dobott az asztalra. Gróf Soltyk – mert hiszen ő volt a sörtés hajú – lengyeles akcentussal megszólalt:
– Held olyan szépen beszélt, hogy ezt meg kell hallania a francia konventnek is. Felajánlok kétszáz aranyat azon célra, hogy Held Párizsba utazzon, és a konventnek tudomására hozza, hogy sokan vagyunk Bécsben, akik várjuk a nyugatról jövő jeladást.
– A jeladás már megérkezett! – kiáltotta emelt hangon az idegen. – A párizsi jakobinusklub, az örök világosság páholya, a múlt hetekben tartott ülésében foglalkozott Ausztria–Magyarországgal. Tudnotok kell ugyanis, hogy a leghatalmasabb konvent kegyelmes határozatot mondott ki Párizsban. A konvent elhatározta, hogy valamennyi szegény, leigázott, szolgaságban levő népnek megengedi, hogy a nap sugaraiban, amely francia földön kelt fel, sütkérezhessék. Új életre ébredjenek az elsenyvedt testek, a föld porában féregként fetrengő lelkek megvilágosodjanak a francia nap fényességében. A konvent kinyújtja karjait, amelyeknél erősebb még nem volt a világ fennállása óta, a sötét országokban lakó népek segítségére. Elhoztam nektek a kezet, éljetek vele. A konvent elküldi nektek az emberiség legdrágább kincsét, az örök szabadságot. A halottakat feltámasztjuk, a zsarnokság méhében élő magzatokat kiirtjuk. A francia konvent karja átöleli az egész földkerekséget, és az örök41 testvériség nevében átadja minden kincsek kincsét a föld népeinek: a megváltó forradalmat. A párizsi jakobinusklub, amely egyesítette keblében a világ legnagyobb és legtudósabb elemeit a múlt hetekben tartott ülésében, ahol az öreg Payne Tamás, az Emberi jog szerzője elnökölt és Clootz Anacharsis, az emberiség szónoka, Lux Ádám és az öreg Trenk Frigyes voltak az elölülők, Forster György indítványára elhatározta, hogy Ausztria és Magyarország ellenére képviselőt küld ki. Ezennel vegyetek tudomást ti, és tudassátok mindazokkal, akiket illet, hogy a párizsi jakobinusklub Ausztria–Magyarország főnökévé Democrite Lamontague-t nevezte ki. Ezentúl mindenben tartoztok engedelmességgel neki.
Az összeesküvők meghajtották a fejüket:
– Engedelmeskedni fogunk neki!
– És a többit, a további teendőket ugyancsak a főnök közli veletek.
– Meg fogjuk hallgatni, és úgy cselekedünk, ahogy ő parancsolja! – felelt az öreg Riedl báró.
– Ő rendelkezik életünk felett! – szólt Hebenstreit főhadnagy.
Gróf Soltyk, a lengyel, aki tudatlanabbnak érezte magát társainál, előrehajolt:
– Mondd meg most, jámbor utazó, hogy hívják polgári nevén Democrite Lamontague-t?
A jakobinus gőgösen összeszorította az ajkát, és nem felelt.
– Tudnunk kell, hogy kinek engedelmeskedjünk – vélekedett Hebenstreit is.
– Nos – felelt a jakobinus –, ez ugyan nem tartozik reátok, hiszen Democrite Lamontague előbb-utóbb saját maga tudatja veletek hatalmát és létezését. Ám, hogy a dolgoknak gyorsabb haladást biztosítsunk, a jakobinusklub főnöknek Martinovics Ignácot, a szászvári apátot nevezte ki.
A hat összeesküvő meglepetten nézett egymásra.
– Martinovics a császár kéme! – mormogta Riedl báró.
– Annál jobb – felelt a jakobinus.
– Mindnyájunkat felad! – dörmögte a költő-főhadnagy.
Gróf Soltyk lelkesen csapott az asztalra:
– Azt nem fogja tenni. A Club tudja, hogy mit parancsolt. Nekünk csupán engedelmeskedni kötelességünk.
– Szabadság és egyenlőség! – kiáltotta a jakobinus, és hirtelen búcsút vett a társaságtól.
Mire észrevették volna, már eltűnt a titkos szobából. Hol és merre42 ment ki a „Jámbor utazó”-ból, anélkül, hogy Pilleau úr kaput nyitott volna előtte, nem lehetett megtudni. Csupán egy szeletke papirosra írt üzenetet talált a fogadós a söntésben, azon a helyen, ahol üldögélni szokott. – „Fogadós, ha füleid hosszúak, ajánlom, hogy tégy sót a nyelvedre!”
