A gyalogúton
A gyalogúton
Mit sajnáljak a tegnapi életemből?
Sajnáljam tán az ékszereket, amelyek másoké voltak? Hideg köveket meleg fülekben, fehér fényeket piros húsokon, hold ezüstjét, Urál-hegység havát, afrikai mezők kígyószemét; folyamok halálos medrében, bányák síri, süket csendjében, véres ujjnyomú vasládák vak éjszakájában rejtezkedő, éjjel és loppal, kísértetlépésű, titokzatos országúti aranyat; színesen fénylő, hegyek mélyének szivárványából való kavicsokat, amelyekért néptörzseket pusztítottak el, amiért a pálinkát főzték szegény vadembereknek, régi vallások papjait vándorló hajósok az oltáruknál leölték, királynék és örömlányok csókot osztogattak, fekete vitorla hasította a tengert, kaftános bolygó zsidó menekült villám fényénél, pápa egyházi átkot mondott, ravaszdi alkimista szőke, pisze, rózsaszínű hercegnét vont a műhelyébe, öreg ember reszketett, haldokló aggodalmas kínban fetrengett, rabló kést fent, és fülön fúrt leánygyermek visított?… Mit sajnáljak a tegnap e kincseiből, amelyet bárgyú boltos a kirakatába helyezett, amikor az éhségtől szinte hallhatóan csikorgott az emberek gyomra; bolond asszonyféle az ujjára húzott, hogy a férfiak kézcsókját – az igazgyöngy sápadt nemességével és a rubint szívből cseppentek vérével kiérdemelje; pápa és király a fejére illesztett, hogy különbnek látsszék embertársainál; sanda orgazda a földbe ásott, amíg elszáradnak a hullák az akasztófán, gyep nő a sírokon a temető árkában?… Mit sajnáljak a diadémokon, az aranyláncokon, amelyekért erényt adtak el nők, és amelyeket büszkén viseltek, holott dugdosni kellett volna árukat? A családi szekrényekben őrzött, fakult aranyokon, amelyek miatt a véres ujjú ősök kísértetiesen meglódították éjfélkor a kastély harangját? Csörgő karpereceken, alattomosan hunyorgató zafírokon, kegyetlen szívű gyémántokon, gonosz, öreg ereklyéken, amelyekért662 dühös nőstény kutyákként marakodtak a rokonok a tetszhalott Szent-Mihály lovánál, amelyek miatt bolha csípte a bálkirálynőt, hogy csaknem felkapta uszályát a táncterem közepén…
Sajnáljam tán a palotákat, a kerteket, a kastélyokat, amelyek mellett idegenül elhaladtam, mint utazó az alvó városon át, amelyről az utazási könyvek azt írják, hogy benne a legszebb nők laknak? Ó, nem panaszkodhatom a paloták gőgjére, hisz észre sem vették ők a vándorlegényt. És a vándor se halt meg bánatában, hogy az ablakok mindig zárva vannak a palotákon, mint a megfejthetetlen rejtélyek, a kertek elvarázsoltak, a férfiak és nők, akik odabent laknak, érthetetlenek. Csak annyiban érdekeltek ők, mint a csigák. Vajon mit csinál a csiga, midőn behúzódik házába? Szenved, szeret, unatkozik? A grófnék, a kontesszek, a baronesszek és ők, a többiek, akiket sohasem láttunk a gyalogjárón, akik mint babonás bálványok foglaltak helyet kocsijukban, a lovak zabláját hajadonfővel tartja a nagy szakállú portás, eltanulhatatlan alázattal hajlik az inas dereka, amíg a hintó ajtaját kitárja, meleg parfüm leng alá a palota belsejéből, kacagnak vagy zongoráznak az emeleten, gitár peng, vagy megvert komorna sírdogál, papírvékony talpán, orgona színű selymében, altwieni csészékből lefestett arcával, szórakozott tekintetével, őzlábával és finnyás kis piszéjével hintájába száll a kisasszony… Vajon mit csinálnak egész nap ezekben a kastélyokban? Amikor nem hajtják a tollas labdát, nem lövik a galambot, sarokba teszik a franciakönyvet, végigmustrálják a divatlapot, tél van, havazik és alkonyodik?… Szarkacserregéssel pletyka jön a házhoz, vagy szertelen kedvében csikót vagy kutyát kínoz a grófnő?…
Mit sajnáljak a kastélyokon, amelyekben szegény, mindennapi életünknek előkelő idegenjei laktak, akiknek legfeljebb hideg, lesújtó arcát láthattuk egy másodpercre, de könnyüket vagy mosolyukat soha?
És miért búsulnék az egész elmerült világ után, amelynek fogatairól sár freccsent a kabátomra, páholyaiból elutasítóan fénylett a fülbevaló és a szem, magosan repülő paradicsommadarai legfeljebb a kalapomat szemetezték be; dologtalan gazdagsága, bankár-elbizakodottsága,663 seregély-ostobasága, tétlen parfümje, bágyadt selyme, aluszékony közömbössége, másvilágból való gőgje, cudar gúnyja, bitang nemtörődömsége, ledér rafináltsága és agylágyult röheje: – mindig csak erre a napra, a maira s a következőkre, a megaláztatásra, a proletárpofonra látszott várakozni? Vagy sajnáljam a korszak: kócsag érintetlenségével kérkedő, gyémánt könnycseppekkel hajában megjelenő, tömzsi lábszárán ringó-rengő bankárnéját, bolyhos, elbizakodott kisasszony lányát a Lipótvárosnak, akiről egyformán zengtek a költők és humoristák, a divatszalonok fecsegő látogatóit, fodrásznék, színházi hírhajhászók, ifjú nőorvosok pletykáin rágódó és izgult hölgyeit a hotvolénak? A Sas utcai démonokat, a gyermekarcú kéjelgőket, bankfiúk sóvár szeretőit, makrók etetőit, a regényből és színdarabból tanuló házasságtörőket, saját boldogtalanságuk ürügyével bujálkodókat, öreg, gazdag férfiak, felszarvazott, bivaly módjára húzó családapák nevető megcsalóit, a feketéket, a szőkéket, a vöröseket, akik úgy rikácsoltak, hintáztak, bőrükben nem fértek a pénzt kotló háborús esztendők alatt, mint a hullamadarak a csatatereken? Kit sajnáljak a fénylő és ostoba szeműek közül? Az özönvíz fuldoklói közül melyik kezet érdemes megragadni, hogy kirántsuk őt a partra, ahol az ázott szegények, a nincstelenek, az ékszeresláda és pénzeszsák nélküliek csendesen melegednek a káröröm halk, kis pásztortüzénél? Miért sajnálnám ennek a régi világnak: színházát – amelybe nem tudtam megvetés nélkül belépni: moziját – amely elkeserített a pesti utcán, mint egy ocsmány átok; irodalmát – amely oly közönséges és íztelen volt, hogy lejjebb már nem csúszhatott; korzóját, szalonját, hitvány mulatságát és társaságos életét – amelyben a legordinárébb emberek éltek, mutatkoztak, nyüzsögtek, hivalkodtak, szoknyát és tekintélyt emeltek… Miért sajnálnám a tegnapi Pestet, a zsebmetsző, sajtszagú, ocsmány Pestet, minden érdemes fiához perfid, bűneiben a kivégzésre megérett régi Magyarországot – amikor csak amolyan mostohagyermek voltam itt? (Ha lánynak születtem volna, talán a fülemet is elfelejtik kifúrni.)
(1919)664
