2 Hogyan házasodnak a királyok?
2
Hogyan házasodnak a királyok?
Hogyan házasodnak a királyok?
Az innsbrucki zárdában éppen olyan csendesen múlnak a napok, mint azelőtt. Elmúlik az ősz messzire világító sárga erdőségeivel a kolostori bástyák környékéről; megérkezik a tél még fénylőbb havaival, a hegyek a távolban oly fenségesen állonganak fehér köpenyegükben, mint a régi királyok. Középkori kegyetlenséggel fúj a szél; az alulra és felülre vezető kürtők, amelyekkel telve van az ilyen régi kolostor, dörmögő férfihangok ijesztgetik az apácákat, pedig nagyon jól tudjuk, hogy csak a kályhafűtő legény motoszkál odakünn a folyosón, amint nagy hasábokban hordja fel a hátán a tüzelőfát a kívülről fűthető kályhák részére. Ámde egyszer valódi férfidörmögés is felhangzott a zárda tágas udvarán, karcos, téli, rezes hangok…
– Talán vadászok érkeztek a kolostorba? – lobbant fel Anna hercegnő, akit minden csekélység érdekelt a külvilági életből.
– Nem vadászok jöttek, hanem a te esküvői tanúid, hercegnő – monda Trautmannsdorf grófnő, a zárda fejedelemasszonya, amint a gondjaira bízott hercegnőkhöz belépett.
Anna elfehéredett, mint már ilyenkor a leányok szokták. Nem, nem álmodott semmit sem az éjszaka, sem az előtte valón, amely álom tudomására hozta volna neki, hogy életének mily rendkívüli eseménye előtt áll.
Mária hercegnő, aki az ablaknál eddig azzal töltötte az idejét, hogy hártyapapirosra levelet írt császári nagyapjának, most felemelte fejét:
– Hol van a bátyám, Károly vagy Ferdinánd, hogy nem jönnek az üdvözlésemre? – kérdezte elkomolyodott hangon.18
A grófnő-fejedelemasszony bókolva fordult a császári unoka felé:
– A főherceg urak közül egyik sem érkezett meg, mert a házasságkötés a királykisasszonnyal az ő távollétükben fog megtörténni. Prokurátorházasságnak mondják az ilyent, királyok engedhetik meg maguknak.
– De hát melyik bátyám veszi el Annát? – kérdezte türelmetlenül Mária hercegnő. – Ferdinánd vagy Károly?
– A császár őfelsége úgy intézkedett, hogy Ferdinánd legyen Anna királykisasszony férje, miután Károly főherceg úrnak eljegyzését a francia király leányával a pápa Őszentsége nem bontotta fel.
– Ferdinánd! – rebegte Anna. – Még sohasem láttam őt, csak a nagyapját!
– Majd megismered őt, hercegnő, a húsvét utáni első vasárnapon, amikor a valódi házasságkötés megtörténik Linzben – felelé a mindentudó grófnő-fejedelemasszony, aki láthatólag örvendezett, hogy e rendkívüli zárdanövendékek, a királyi arák végre elmennek a kolostorból. Nagy felelősség királykisasszonyokra vigyázni.
– Ferdinánd! – mondta most Mária. – Ő a szelídebbik bátyám, korántsem olyan erőszakos, mint Károly, aki gyermekkorában mindig a Karolingok történetét szerette hallgatni. Ferdinándban kasztíliai vér van, szereti a harangokat hallgatni. Nos, és kit küldött Ferdinánd maga helyett követségbe?
– Szolgálatára, hercegnő – bókolt megint a fejedelemasszony. – Mollenburgi báró Rogendorf Vilmos karján megy az oltár elé a magyar királykisasszony. A báró kíséretében vannak Dietrichstein Zsigmond és Speranzi brixeni prépost.
– Ezek az urak a nagyapám udvarából valók, kérem, fejedelemasszony, adja át nekik üdvözletemet. Remélem, most már Lajos királynak is eszébe jut velem házasságra lépni!
– A magyar követeket holnapra várjuk, mert megkéstek a nagy hófúvás miatt – kegyeskedett a fejedelemasszony. – A két esküvő együtt fog megtartatni a kolostor templomában.
– A magyarok mindig késnek – csattant fel hirtelen Mária hercegnő. Anna hercegnő még mindig azon a kolostori széken ült, ahová első meglepetésében letelepedett, és mindig csak azt ismételgette magában:
– Ferdinánd! Sohasem láttam életemben. Ó, ha az anyám tudná!
Mária hercegnő fel és alá sietett a boltíves teremben, amelynek padlókockáit egytől egyig ismerte:19
– Mért nem indultak előbb a magyarok a jövendőbeli királynéjukért? Mért késlekednek örökös tanácskozásaikkal, még örökösebb mulatságaikkal? Bizonyosan valamely vénembereket küldött a király követségbe, akik azzal kezdik, hogy a szakállukból reám szórják a havat.
Anna csendesen sírdogált a kemény faszékre borulva, míg Mária olyan léptekkel szaladgált a szobában, mint egy haragos görög istennő.
– Csak egyszer Budára kerüljek, majd összekötöm én a sarkukat azoknak a vénembereknek, akiket Ludovicus a nyakamra szokott küldözgetni. Én nem tudok ezekkel a veresborképű férfiakkal beszélgetni, akik már régen elfelejtették a vitézséget, a baj vívást, a tornát! Én magamhoz illő fiatal lovagokkal akarok lenni, akik tudnak élni, de tudnak habozás nélkül meghalni is, ha arra kerül a sor. Férfi legyen a férfi, mint gyermekkoromban Logus Tamás, a humanista.
Anna hercegnő könnyei között megszólalt:
– Ugyan, hagyjál már fel azzal a Tamással, akit bizonyosan régen agyonvertek valahol.
…Az osztrák urak odalent a kolostor ebédlőjében ezalatt ugyancsak türelmetlenek voltak a magyar urak késlekedése miatt, mert hiszen hosszadalmas tanácskozások előzték meg a prokurácionális házasságkötés dátumának, 1520. december 11-ének megállapítását. Értesíteni kellett erről az előzetes házasságkötésről a római pápát, akinek a beleegyezése nélkül a fejedelmek házasságot nem köthettek, hacsak elkárhozni nem akartak. Az íródeákok szép hosszú leveleket írtak Zsigmond lengyel királynak, aki távoli országából is mindig érdeklődött a kis Ulászló-fi viselt dolgai iránt. A királyok is érzékeny emberek, éppen úgy megorrolnak, mint a mindennapi emberek, amikor nem értesítik őket a családi eseményekről. Levelet vitt a követ a francia királynak, mert ez a király is az atyafisághoz tartozott azon a réven, hogy XII. Lajos leányát éppen Mária hercegnő testvére, Károly jegyezte el. És a magyar urak még mindig késnek az előzetes házasság ceremóniájáról. Talán csak nem történt Magyarországon valami meglepetés a királlyal?
Az osztrák urak ellenben itt voltak, és vaddisznópecsenyét ettek, mert Rogendorf báró, aki Ferdinándot helyettesíti az esküvőnél: ezt kedvelte. A vőlegény akarata döntő. Őkörülötte forog az egész ház az esküvő napján. Speranzinak, a brixeni prépostnak, bár nagyon tekintélyes ember volt, csak annyi jogosultsága volt, hogy az első ebédnél elmondja az asztali áldást, amelyet a királyi arák és a kolostor apácái is20 végighallgattak. Aztán, mielőtt az ételek az asztalra kerültek volna, eltávoztak.
A brixeni prépost megforgatta az ékköves pásztorgyűrűt az ujján, és úgy kondult fel szava, mint az esztendő utolsó éjszakáján a nagyharangé.
– Mindnyájan tudjuk, hogy milyen nevezetes históriai alkalomból jöttünk össze… Mert ez a házasságkötés nemcsak két birodalomleány és nemcsak két birodalomifjú egybekelését jelenti, hanem örök időre dokumentálja a két birodalom, az osztrák és a magyar egyesülését is. A leghatalmasabb császár úr, I. Miksa urunk két unokája, Károly és Ferdinánd mellett harmadik fiául fogadta II. Lajos magyar királyt is, mert a hármas számban rejlik a tökély. Ez a szent házasság, amelynek ebben az ősi kolostorban meg kell történnie, jelenti, hogy Európa veszedelme, a pogány szultán örökre eltakarodik lófarkos hadaival a horizontról, mert nincsen többé a szultánnak annyi ereje, hogy megbírhasson a házasság által egyesített két birodalommal. Jelenti ez a szent házasságkötés, hogy a két birodalomcsaládnak többé nem kell aggódni azon, hogy valaha is magja veszhet, mert ha gyermektelen maradna az egyik frigy, akkor a másik család fiai öröklendik a kettős koronát. Szapolyai uram és a többi elégedetlen magyarok e szent házasság megkötése után hiába reménykednek abban, hogy egyszer csak kihúzhatják a trónust a magyar király alól: nem érnek vele semmit, mert ha el is üldöznék a kevés számú Jagellókat – quod Deus avertat –, a fiakban bővelkedő ausztriai házzal találnák magukat szemközt…
A brixeni prépost nagyon okos ember, de ő is csak pap volt; ha letette a garast, nem egykönnyen hagyta abba a beszédet. Kár, hogy a magyar urak, akiknek ez a beszéd szánva volt, valahol az erdőségekben késlekedtek a hófúvásban. Rogendorf báró eddig csak amolyan álvőlegény volt. Amint majd elvégzi a dolgát az oltár előtt: mehet haza a várába, senki se kérdi többet tőle, hogy mi a véleménye a török szultánról, a féktelen magyar Szapolyairól vagy általában az egész házassági szerződésről.
Csak Anna, a magyar királyleány zokogott fel a meghatottságtól a prépost szavainak befejeztével.
– Mondd, miért sírtál, mi közöd van neked a szerződésekhez, amelyeket királyok kötnek egymás között? – kérdezte Mária hercegnő, aki fölényesen hallgatta végig a papi orációt.
– Nekem csak megint az jutott eszembe, hogy a leghatalmasabb császárral,21 Miksával jegyeztek el, Károly hercegnek voltam a menyasszonya, most pedig, végezetül, Rogendorfhoz megyek férjhez – rebegte Ulászló leánya, aki Budán, a vár ablakából másformának látta a templomok előtt lejátszódó lakodalmakat.
A hercegnők szobáikba vonultak, mire Rogendorf báró ünnepélyesen bevágta a madárpecsenyékkel, fűszerekkel, fácánnal töltött vadkanfőt. Egy ilyen vadkanfő élvezete mellett még a birodalomszerződésekkel bíbelődő prépostnak is el kell felejteni tudományát. A két hercegnő pedig a maga lakosztályában odaállott a toronyablakokhoz, és nézték a menyasszonyi ruhába öltözködött országutat, amelyen a magyaroknak kell vala megérkezni.
Délutánra meg is érkeztek a magyarok, és egy nagy, szürke farkas holttetemét húzták maguk után a hóban. Olyan nagyságú farkas volt ez, amilyent még ezen a vidéken nem láttak. Igaz, hogy a Bakonyból néha feljövögettek a farkasok Ausztria felé, mert nagyon tolakodó állatok, különösen ha éhesek, de Innsbruckig még nem merészkedtek.
– Egy kis bajunk volt az erdőben őkelmével – monda az egyik zúzmarás bajszú, szakállas magyar, amikor a kolostor kapuja előtt a lóról leszállott. – Elhoztuk a fejedelemasszonynak, csináltasson magának bundát belőle.
Hát farkasvadászat miatt késtek a magyarok a királyné esküvőjéről.
– Most már kezdem őket ismerni – mormogta Mária, amikor a forró leheletével mindenféle karikákat olvasztott a zúzmarás ablakra. – Egy vadászatra kerülő farkas fontosabb nekik, mint a királyuk.
– Hátha az életüket kellett megmenteni a farkastól? – vetette ellen Anna hercegnő. De Mária csak búsan intett.
A magyar urak ezalatt az ebédlőben összeismerkedtek az osztrákokkal. Könnyen megy az ilyesmi fehér asztal mellett, tartott még a vaddisznóból és töltelékéből.
– Habár ezek a németek még az anyjuknál sem ettek olyan tölteléket, amilyennel nálunk otthon, Szálában töltik a kolbászt meg a hurkát – monda a szomszédjának az egyik násznagy külsejű magyar úr, miután jó darabot lehasított a vaddisznósajtból.
Ez a szabadszájú magyar úr volt láthatólag a küldöttség vezére, bazsarózsa arcú, varjú járta homlokú, csüngős ősz bajszú és rövidre nyírt szakállú férfiú, akit táncos, kerekded, daliás külsejénél fogva az Úristen is násznagynak teremtett. Nem lehetett utolsó ember, akit a magyar22 király küld a maga nevében esküvőre: Sárkány Ambrus uram volt ő, a szalai főispán.
A magyar urak, mikor már kellően összebarátkoztak a hosszú bajszú Rogendorffal, kupát koccintottak Dietrichsteinnel, és a maguk rossz németségével – félig latinul – elmondanak valamely vaskos tréfát a brixeni prépostnak, amelynek hallatára nem tudta a tudós pap, hogy haragudjon-e, vagy nevessen – megtörölték a bajuszukat, leverték a szakállukról a morzsákat, és összeszedelőzködtek.
– Mielőtt még a vaddisznót megemésztenénk, amelyhez még a magyar gyomornak is legalább hat órára van szüksége, ha bőven öntözzük, menjünk bemutatkozni jövendőbeli királynénknak – indítványozta a násznagy.
A kísérő íjászokon, vadászokon, alabárdosokon kívül Sárkány uram papokat is hozott magával, sohasem lehet tudni, mily istentelen tartományba verődik az ember.
Itt volt mindjárt Balbi Ferenc uram, a pozsonyi prépost, aki ugyan származására nézve olasz volt, nem nagyon szerette a női társaságot, inkább leveleket írt Rómába, ahonnan a kis magyar király nevelésére küldték, és csintalan dalokat szeretett énekelni fiatal papnövendékekkel. Keletlen kenyér külsejű, furcsán elhízott ember volt őkegyelme – de a tudományáról nagyon sokat tartottak.
A másik pap, akit Sárkány uram magával hozott, bizonyos erdélyi származású Corner János esztergomi pap volt, de emellett apostoli és császári jegyző, akinek majd írásba kell foglalni és hitelesíteni a különös esküvő megtörténését. Ez a vikárius Sárkány uram szempontjából inkább használható ember volt, mert a tintával foglalkozó emberek szeretik az egyéb folyadékokat is.
A király vitézei közül itt voltak még Móré László, Batthyány Ferenc és Rétházi Lukács, akiknek a gondjaira volt bízva a királyi pecsét, amellyel majd az esküvői okiratot megerősítik.
– Mindjárt láthatsz igazi magyarokat – súgta Anna királykisasszony Mária fülébe, amikor a kolostor kőkockás folyosóin a magyar urak sarkantyúpengése felhangzott.
Rogendorfnak a bajusza állásán látszott az irigység és bosszúság, amikor a csengő daliákat Mária hercegnőnek kénytelen volt bemutatni mindenáron a potrohos olasz papot, mint a legelső magyar embert tologatta előre, hogy emígy is elvegye a kedvét a hercegnőnek a magyaroktól, de Ambrosio Sarkan (Sárkány Ambrus) a latin nyelvű bemutatás23 után nyomban a magyarok élére állott, és harangszó hangon üdvözölte az ifjú hercegnőt:
– Magyarország királyának üdvözletét hozzuk. Magyarország királya azt üzeni I. Miksa császár unokájának, hogy ne aggodalmaskodjon a tiroli parasztság lázongásai miatt, amelyek itt, Innsbruck környékén már abban is megmutatkoztak, hogy a Habsburgok kastélyait is gyújtogatják. Magyarország királya kipróbált őrséget hagy a kolostorban, megvédelmezésére, azonkívül hadakat küld a parasztok megfékezésére, ha Miksa császár nem bírna el a félrevezetett pórokkal. Eb ura fakó!
A magyar főispán latinul elmondott szavai után sötétpirossá válott Rogendorf arca – utóvégre az ő császárát emlegette ez a szittya, aki valahonnan Ázsiából pottyant ide, az innsbrucki kolostorba.
– Ti sohasem mondtátok, hogy a környéken lázadozik a paraszt – szólalt meg most Mária hercegnő, és a felügyeletet ellátó grófnő-fejedelemasszony felé fordította a tekintetét.
– A parasztnak mindig van valami gilisztája. Ha nem a belében, akkor a fejében – felelt a fejedelemasszony.
– Magyarország királya azt üzeni a hercegnőnek, hogy tárt karokkal várja Budán! – hangzott a főispán csengő hangja.
Most Rogendorf szólott közbe, mintha megunta volna a magyar követ vitézkedését.
– Az én császárom, Miksa cézár rendelkezéséből az elhálási esküvő napja a jövő húsvét utáni első vasárnapra van kitűzve, amely után Anna hercegnő átadatik Ferdinánd hercegnek, Mária hercegnő pedig Lajos királynak.
– Még karácsony előtt vagyunk – rebbent fel Mária.
Miután a kihallgatásnak vége volt, a két hercegnő a megszokott szobájában maradt, és a fehér éjben, miután a kályhán át hallgatózó fűtő is aludni ment, sok mindenfélét beszéltek a magyar urakról.
– Milyen furcsa ember lehet a magyar király! – rebegte Mária hercegnő, amikor a fejét letette a császári koronával hímzett párnákra. – Akinek ilyen követei vannak, akik mintha egy másik világrészből jönnének: holt farkast hoznak ajándékba a menyasszonynak!…
– Már javában vigadnak odalent az ebédlőben – felelt a másik ágyból Anna hercegnő, amint az üreges zárdafalnak szorította a fülét.
– Milyen bátrak, milyen követelők, milyen önérzetesek! Mint a sólymok! – folytatta Mária. – Mintha nem is a római császár unokájáért24 jönnének, hanem valami várgrófkisasszonyért. Vajon Magyarországon mind ilyen bátor emberek az urak?
– Most kezdenek táncolni odalent az ebédlőben – válaszolt Anna a másik ágyból. – A magyar urak nem szeretik azokat az illedelmes fáklyatáncokat, bókolásokat, hajladozásokat, ahogyan minket tanítottak táncolni, ők derékon kapják egymást, és az a legfőbb igyekezetük, hogy a lábukkal minél nagyobb zajt üssenek. Már hallottam Budán olyan magyar úrról is, aki tánc közben eltörte a lábát. Azt mondják, a tatároktól tanulták ezt a táncot.
– Láttad a párducbőr bundáját? – folytatta ábrándozó hangon Mária. – Legalább három párducot meg kellett ölni, hogy ez a bunda kiteljen. Mi Németalföldön értünk az állatbőrökhöz is, mert azzal is kereskedünk.
– Az én apámnak, Ulászlónak bizony foltos volt a csizmája, de csak azért, mert nem akart vetélkedni a cifra magyar urakkal. Corvin Mátyás urasága után a magyar urak azt vették a fejükbe, hogy ezentúl majd ők parancsolnak a királynak. Az apám nem is bánta, hogy rongyos a csizmája, csak legalább békében hagyják.
Mária hercegnő darab ideig a fal felé fordulva hallgatott, mintha erősen gondolkozna valamin. Félálomban szólalt meg:
– Majd másképpen lesz minden húsvét első vasárnapja után. Ne félj, Anna, nem lesznek ilyen hányavetiek a magyar urak, ha egyszer én leszek a királynéjuk! Ne félj, Anna, majd én is kiteszem Pesten az ablakba a kesztyűmet és a papucsomat, hogy a polgárok vasárnaponként megcsókolhassák, mint a nagyanyám kirakta Kasztíliában.
– Te még nem ismered a magyar urakat – sóhajtott a másik ágyban Anna. – Az én apámnak csak azért hoztak bort, hogy aztán boros fejjel gorombáskodhassanak vele.
Mária azonban erre már nem is felelt. Álmában ama húsvét után következő vasárnap harsonáit hallotta, amelyek az égből hangzottak alá… Reggelre, mikor még az ablakokon nem is kopogtattak a hercegnők madarai, amelyek a kenyérmorzsák kedvéért szívesen eljárogattak vala a kolostor erkélyére: valóban megszólaltak a harsonások, akiket a pompakedvelő magyar urak hoztak magukkal. Lelket kell verni a bortól elázott németekbe, mondogatták a trombitások, és teli tüdőből fújták a zárda udvarán.
– Itt van az esküvő napja! – serkent fel álmából Mária hercegnő.
– Vajon józanok lesznek-e a magyar urak? – sóhajtotta Ulászló magyar25 király leánya, Anna, amint kipillantott az ablakon, és ott az udvari havat alaposan összetaposva látta, mintha legalábbis lovagjátékot rendeztek volna ott az éjszaka a magyarok.
Most már nemsokára készülődni kellett az esküvőre is, mert karcos reggelre megérkezett Lénárt, a wittaui premontrei apát is lóhátas szerzeteseivel, aki majd az esküvői ceremóniákat elvégzendi.
A hercegnők előző napon fürödtek, így nem sok gondjuk volt a mosakodással. Mária hercegnő egyébként is csak a hazájából való szappanokat kedvelte, amelyek nem voltak feltalálhatók az innsbrucki kolostorban. Csupán kezét fehérítette, amelyet a magyar király követének kezébe kell majd elhelyeznie. Liliom alakú volt ez a kéz. Milyen jelek voltak tenyerében? Nem lehetett tudni, hiszen a kolostorba tenyérjósokat nem engedtek be.
Mikor kellő fehérségű lett a menyasszony keze, Anna hercegnő rajongva megcsókolta:
– Nincs ennél szebb kéz Magyarországon. Lajos testvérem bírja a legszebb kezet országában.
Ezután a ruhásszekrény nyílott fel, amely műveletnél már Trautmannsdorf grófnő, a fejedelemasszony is segédkezett.
Mária hercegnő és Anna hercegnő ruhái külön szekrényekbe voltak elrakva. Miután a fejedelemasszony maga is pompakedvelő volt, előbb a Mária hercegnő vasalt, boltozatig érő szekrényét nyitotta fel azzal a kolostori kulccsal, amelyet a régi zárak mintájára, hol előre, hol hátra kellett forgatni, hogy végre felnyissák a szekrényt.
Voltak ebben a szekrényben felhalmozva türkizkék ruhák, amelyek a nyaknál szögletesen voltak kivágva, fekete és aranyhímzéssel voltak díszítve. Voltak fűzöld ruhák, ugyanolyan színű prémes felöltőkkel. Voltak brokátruhák, magasan álló gallérokkal, hasított ruhaujjakkal, a vállon ráncokba rakott és lecsomózott szövettekercsekkel. Majd szétálló szoknyák és hermelin felöltők. Zárt alsóruhák, amelyek nyakig érők voltak, és hol recézett, vöröses csipkéből készültek, hol meg brokátból. A finom, ráncokba hajtott ingek keskeny fodrozataikkal ugyancsak a nyakig értek, és széles nyakszakaszban végződtek, amely nyakszakaszok ezüsttel és arannyal voltak kihímezve. Voltak négyszögletesen kivágott fekete ruhák és bő ujjú ruhák, amelyek alá ráncba szedett, galléros patyolating dukált.
– Azt gondolnám, hogy a mai jelképes esküvőhöz fekete ruhát vegyen fel a hercegnő – szólt a fejedelemasszony a ruhásszekrény tartalma felett26 szemlét tartva. – Sajnos, a férfiak nem értenek az ilyen dolgokhoz, és Rogendorf elfelejtett magával az öltözködésre nézve utasítást hozni a császári udvartól.
– Olyan ruhát szeretnék felvenni, amelynek hírét elvinnék a magyarok hazájukba – felelt Mária hercegnő.
– Hát vegyük akkor ezt a bíbornokpiros brokátot, amelyet végtől végig gyöngyök ékesítenek – indítványozta a fejedelemasszony, és a szekrényből kiemelt egy olyan ruhát, amire még Máriának szíve is dobogni kezdett.
– Ezt a ruhámat még Lőwenben kaptam, kisgyermek koromban, a derék lőweni kereskedőktől, akik már gyermekkoromban gondoskodtak az esküvői ruháimról. Ah, ha még egyszer a Lőwenstein kastély lakója lehetnék! Ott még nem éreztem árvaságomat, mert a falakról a brabanti hercegek vigyáztak reám, míg a jobb kezemet Margit főhercegasszony, a németalföldi kormányzónő, a balt pedig Beaumont Anna, a nevelőnőm fogta. És a lőweni polgárok esküvői ruhával kedveskedtek – szólt sóhajtó hangon Mária.
– Hát próbáljuk meg akkor a ruhát – sürgetett a fejedelemasszony. Mária hercegnőnek olyan termete volt, hogy mindenféle ruha illett reá. Nyúlánk és karcsú volt. A bölcs lőweni kereskedők előre kiszámították, hogy milyen termetű lesz Mária tizenhat esztendős korában.
– Pedig többet álltam gyermekkoromban a könyvszekrény előtt, mint a tükör előtt – monda meghatott hangon Mária, amikor a ruhában megnézte magát, és némileg enyhült borús lelkiállapota.
Most aztán az esküvői kalap kiválasztására került a sor.
Ebben a korban – a reneszánszban – a női nemen lévők éppen úgy kalapban jártak, mint a férfiak, azzal a különbséggel, hogy a kalap alatt fejkötőt is viseltek.
Hát volt bőven kalapja is Mária hercegnőnek. Volt magas karimájú kalapja, volt lapos kalapja, reneszánsz kalapja, aranyhímzésű, fekete barettje, és mindegyik kalap drága gyöngyökkel volt kirakva. Ékkövekből betűk voltak a kalap oldalára varrva, amely betűk Mária hercegnőt jelentették.
A menyasszony egy narancssárga, ezüsttel hímzett barettot választott ki a sok közül, amelynek nyakfedőjén gyémántokkal kirakott p h t betűk fénylenek, a betűk alján pedig igazgyöngyök himbálóznak.
Mária sóhajtva forgatta a barettot:
– Ezt is még gyermekkoromban kaptam ajándékba a Lőwenstein27 kastélyban. Küldi pedig ezt nekem esküvői kalapul Medici bíbornok Rómából, amikor nevelőm, Adorján mester, a lőweni egyetem akkori tanárja jelentette a bíbornok úrnak, hogy vizsgáimat kitűnő eredménnyel letettem. Vajon tudják-e a magyar urak, hogy ki az a Medici bíbornok, aki az én tanulásomra felügyelt?
Ezután az esküvői ékszereket válogatta össze a zárda fejedelemasszonya abból a vasládikából, amelyet a falból, rejtekhelyből elővont. Nyakba való aranyláncok, amelyeken medálionok és gyöngyök himbálóztak -fülönfüggők, amelyek csodálatos ékkövekkel voltak díszítve –, derékra való aranyövek kerültek elő a ládikából.
– Az ékszereim közül csak azokat veszem magamra a mai napra, amelyeket gazdag nagyapámtól, a császártól kaptam – monda Mária, miközben a kincsek között vájkált.
A folyosón eközben már krákogtak, prüszköltek, köhögtek az esküvői követek. Valamelyik hosszadalmasán fújta az orrát, mert bizonyosan szónoklatra készülődött. A fejedelemasszony kiszólott, hogy még várniok kell a szertartással, mert csak most kerül a sor Anna hercegnő öltöztetésére.
II. Ulászló király leányának, Anna hercegnőnek az öltözködése nem vett igénybe annyi időt, mint Máriáé.
A fejedelemasszony kulcsait megzörgette a karikán, és odalépett ahhoz a szekrényhez, amelyen a Jagellók nagy kalapos címere ékeskedett, a farkát emelő oroszlánnal, a vadkacsával, a sárkánnyal és a kétcsillagos félholddal. A zár pattant a szekrényen, és az ajtók kinyíltak. Itt bizony nem volt annyi választék az esküvői ruhákban, mint a másik szekrényben. A fejedelemasszony nyomban megtalálta azt a türkizkék ruhát, amelyet Anna hercegnőnek az esküvőn viselnie kell. Ezt a ruhát egy Fugger nevű kereskedő hozta Budáról, amikor Innsbruckon átutazott nagy, vasalt szekereivel. Erről a Fuggerről azt tudták, hogy pénzt visz egyik országból a másikba – de íme, ruhát is hozott a menyasszonynak, pedig csúf, szakállas, varázsló külsejű ember volt. Anna hercegnő nem is nagyon ellenkezett, amikor a Fugger ruháját próbálgatta rajta a fejedelemasszony. Az ékszerek közül egy aranyláncocska került a nyakára. A kalapok közül egy magas tetejű Orleans-kalap, némi ékszerrel díszítve.
– Ebben esküdött anyád, Foix Anna, atyáddal! – monda a fejedelemasszony, amikor a kalapot Anna hercegnő fejére illesztette. – És most menj, leányom, a szomszéd szobába, mert a pozsonyi prépost úrnak sürgős beszélnivalója van Magyarország jövendőbeli királynéjával.28
Anna hercegnő apácanövendék módjára kezet csókolt a fejedelemasszonynak, megcsókolta Máriát, jobbról-balról.
– Szeretnék a helyedben, a szomszéd szobában lenni – sóhajtotta Mária, amikor a karosszékben elhelyezkedett, hogy királyné módjára fogadja a pozsonyi prépostot.
Balbi Jeromos úr, ez a különös férfiú, aki nem hízott egyenletesen testi külsejében, hanem termetének megteltebb részei úgy emelkedtek ki reverendája alól, mint a tengerből a szigetek – kevés vártatva, látható türelmetlenséggel a szobába lépett, a fejedelemasszony egy fal mellé állított hegyes székecskén foglalt helyet, ahonnan hegyes tekintettel nézegette a fújó prépostot.
– Legfelségesebb királyném – kezdte a prépost a kezében lévő irattekercset széjjelteregetve –, Habsburgok, Burgundok, Aragóniák, Luxemburgok, Anjouk és Jagellók aranylilioma, fogadd tőlem Magyarország királyának üdvözletét és mélységes hódolatát. Nem megvetendő ez a hódolat még az olyan hölgy lábainál sem, akit Jó Fülöp, Vakmerő Károly, Burgundi Károly és a leghatalmasabb Miksa császár maradékának tisztelünk…
– Az én anyámat őrült Johannának nevezik Németalföldön, és sohasem szabad őt látnom – szólott közbe a prépost beszédébe Mária hercegnő, hogy a sarokban ülő fejedelemasszony csaknem lefordult ijedtében a székről, de Balbi Jeromos uramnak is darab időre torkán akadt a szava.
– Nem megvetendő Magyarország királyának hódolata már csak azért sem, mert ő is dicső ősökre tekinthet vissza, ősei között vannak Candali angol grófok, aragóniai királyok, navarrai királynék, bretagne-i hercegek és francia királyok. Keresztatyja a velencei köztársaság, nevét pedig ama francia királytól nyerte, akit Szent Lajos néven emleget a történelem. Már kétesztendős korában lóra ültette őt a nádorispán, hogy Székesfejérvárra vigye, ahol az esztergomi prímás Magyarország királyává koronázta. Hároméves korában Csehország és Morvaország királyává koronázta Thurzó püspök úr.
– És mi az igazság abból, hogy frissen leölt sertések meleg bendőjében nevelték a királyt, hogy életben maradhasson? – hangzott megint Mária szava a karosszékből, hogy a fejedelemasszonynak elakadt a lélegzete, a szónokló prépost pedig másodpercekig kutatott az irattekercsekben a textus után.
– Bár árva gyermek Magyarország királya, miután a sors kiszámíthatatlan akarata már születésekor elszólította mellőle édesanyját, néhány év29 előtt pedig királyi atyját, II. Ulászlót, még sincsen magára hagyatva trónusán – folytatta a pozsonyi prépost, és olyan magasra emelte a hangját, hogy Mária hercegnőnek eszébe ne jusson megjegyzést vetni az orációba. – A leghatalmasabb Miksa császár, a mai szent napon esküvő királyném nagyapja, fiává fogadta őt. Atyai védőnk X. Leó pápa, aki a rhegiai érseket küldte a király mellé. Másik védelmezőnk Zsigmond lengyel király…
– Felesleges őket bemutatni. Táncoltam velük az eljegyzésemen – szólalt meg most még váratlanabbul Mária hercegnő.
– Zsigmond király a lengyelországi prímást és queseni érseket, valamint Schydtowiecz kancellárt küldte királyunk védelmére – folytatta még emeltebb hangon a pozsonyi prépost, akinek örömöt okozott, ha minél több előkelőséget sorakoztat fel itt, a jövendőbeli királyné előtt. – Gyámjaink se megvetendő emberek. Bakócz Tamás, az esztergomi érsek, berzencei Bornemissza János és György brandenburgi őrgróf a tisztelet és becsülés minden jelvényével fel vannak ruházva…
– Azt hallom, hogy a királyt megtanították a borivásra, de majd én leszoktatom róla – felelt Mária hercegnő, felemelkedett júnói termetével karosszékéből, és még egyszer megnézegetvén magát a tükörben, elindult az ajtó felé, amely fölött márványlap volt a falba illesztve Miksa császár címerével és monogramjával.
A pozsonyi prépost és az innsbrucki kolostor fejedelemasszonya nem tehettek egyebet, mint szótlanul követték Magyarország jövendőbeli királynéját.
Ámde a kolostor folyosóján még meg kellett állni, mert ott várakozott a tulipánarculatú szalai főispán, Sárkány Ambrus uram, aki magyar szokás szerint ugyancsak nem akart elmaradni a maga orációjával az olasz származású pap mögött:
– Királyném! – kezdte a főispán olyan hangon, hogy a csendes zárda álmatag boltozatai belecsendültek. – A Poéta elegáns et venustus után, amint hazánkban a pozsonyi prépost urat nevezik, hadd szóljak egy szót én is, az egyszerű magyar nemesember, Magyarország királyának nevében, akinek örök hűséget fogadni indul. A mi királyunk, II. Lajos király, a legszentebb és legnemesebb ifjú egész Európában, aki valaha koronát viselt a fején. Ékes minden lelki erényességben, ékes eszélyességben, amit a velencei követek is elismertek felőle. Kedélye nem üres, nem sivár, mert a humanista törekvéseknek a legnagyobb pártfogója. A minap is udvarába fogadott VII. Kelemen pápának ajánlatára egy ifjú humanistát,30 bizonyos Logus Tamást, aki a királyi udvarokba hordja szét a szellem kincseit…
Mária hercegnő, aki idáig megfelelő szigorúsággal, tartózkodással és komolysággal hallgatta a főispán szavait, most alig észrevehetőleg megrezzent.
– Logus Tamás, a humanista író és tudós, Budán van? – kérdezte.
A főispán, gyakorlott szónok volt, mert otthon, Szalában, szavaival elég gyakran kellett fejbe verdesnie az elégedetlenkedő nemesurakat – nem jött ki tehát a flegmájából a hercegnő közbeszólására.
– Sőt más humanisták is megígérték leveleikben Budára való jövetelüket. A mi királyunk azt akarja, hogy budai udvartartása ismét olyan legyen, mint Corvin Mátyás idejében volt, ne pedig olyan, mint atyjáé, II. Ulászlóé, aki nyíratlan hajával, gondozatlan, gubancos szakállával évekig járta kísértetként a budai palota folyosóit, és csak akkor mutatkozék alvó szemében némi élénkség, amikor Fortunátus uram téli szánkói a boroshordókkal megállnak vala a palota udvarán. Mi az új kort éljük. A mi házi humanistánk Piso – akit, igaz, hogy csak Medgyesinek vagy Borsodi Jakabnak nevezgetünk otthon, de a humanisták őt maguk között Poeta praeclarissimus, Orator et Poeta excellens néven emlegetik. A velencei Suriano, valamint Burgio, a pápai nuncius a megmondhatói, hogy miként éljük új életünket Magyarországon.
Mária hosszúkás szemei ráerőszakolt közömbösségükből mindinkább felnyiladoztak, amint a főispán pattogó szavait hallgatta, amely szavak úgy toporzékoltak a latin szavak enyhe tengerében, mint pusztai táncosok vad táncolása.
– Tehát humanisták is vannak Budán? Én erről sohasem hallottam.
– De van lovagkor is, amelytől édesdeden ámulnak a női szívek – folytatta a szálai főispán jobb lábát a bal mögé húzva. – A mi királyunk valóságos király, aki nem akar árnyékkirály lenni, amint ezt már Bakócz uramnak meg is mondta tízesztendős korában. Szeret ágaskodó paripákon nyargalni, és nagyvadra, szarvasra, vaddisznóra vadászni a budai erdőségekben. Lovagjáték nem múlhatik el nála nélkül. Íjazásban, lándzsavetésben, kardforgatásban bárkivel felveheti a versenyt országaiban, mert e tudományokban Brandenburgi György a mestere. A tökéletes lovagnak minden kelléke megvan benne. És ha lakomázásra kerül a sor, akkor is helyén van Magyarország királya, mert a mi asztalunkról sohasem hiányzik semmi, ami a bőséges étkezéshez szükséges. Pisztráng,31 lazac, fácán, osztriga, pávapástétom, füge, datolya, narancs – malvai, porter és cipruszi bor mindig bőven van asztalunkon.
– Alig várom, hogy Budára menjek – mondá hirtelen Mária hercegnő, aki fiatal nők szokása szerint váratlanul olyan éhséget érzett, hogy szinte belesápadt.
– És minden napkeletkor felségeddel álmodik a király! – fejezte be szavait Sárkány Ambrus, mire most már semmi akadálya nem volt annak, hogy a lakodalmasok a kolostor templomába vonuljanak, ahol türelmetlenül várta őket a sekrestyében Lénárt apát, génuai bársonyból való esketési ruhájában. A sekrestyések lóbálták a tömjénfüstölőket, és koppantgatták a gyertyákat, amelyek csaknem negyedrésznyire elégtek.
A templom bejárata előtt Mária hercegnő Sárkány Ambrus uram karjába kapaszkodott, míg Anna hercegnő ama hosszú bajszát rágcsáló Rogendorf báró karjához érintette a kezét. A téli napból itt, a templom boltozatai alatt mit sem lehetett látni, pedig bizonyosan ragyogott az valahol a keletről eső tiroli hegyek felett a hómezőkön. A toronymagasságú oltárképről még mindig nem távolította el a lusta egyházfi a pókhálókat – régen volt esküvő ebben a templomban –, a kolostor lakói pedig inkább a kápolnát használták a mindennapi imádkozáshoz. A szenteltvíznek tavalyi kakukkfűillata volt. A termetes kőkockák alatt, amerre a menet a főoltár felé közelgett, ugyancsak olyan emberek feküdtek, akik valamikor erre mentek az esküvőjükre.
A premontrei apát a sekrestyében jól meghallotta a templom belsejében közelgő lépteket, mert még ma, besötétedés előtt vissza akart menni Wittauba. Istenhez fohászkodott, hogy a képletes esküvő a hercegkisasszonyokkal minden fennakadás nélkül menjen véghez. (Hiszen majd követi ezt az esküvőt egy másik is, amikor valódi férjükkel kelnek egybe a valódi asszonyok, és valódi áhítattól mélyülnek el a lelkek!)
Az osztrákok küldöttségéből kiválott Speranzi prépost, és a sekrestye felé vette lépteit, míg Sárkány főispán uram sarkantyús csizmái mögül elmaradt Balbi prépost úr, aki ugyancsak a sekrestye felé sietett. Az ablakokra festett apostolok, szentek, királyok képei az öröklét nyugodalmasságával néztek az elcsoszogó papok után, de nem így a lakodalmasok, akik e mindentudó papok nélkül nem tudták tovább az esküvői rendet. Hová kell állani a magyar király menyasszonyának, és hová Ferdinánd arájának? Utóvégre templomban voltak, még a magyar urak is respektálták ezt a helyet, nem akarták a németeket testi erejük fensőbbségénél fogva az oltár elől elszorongatni. Nem maradt más megoldás hátra,32 mint amit az erdélyi Corner, az apostoli és császári jegyző javasolt suttogó hangon a magyar és német uraknak. A sorsra kell bízni, hogy a menyasszonyok az oltár mely oldalára kerüljenek. Csendült a levegőbe dobott és jól megpörgetett aranypénz: – Mária hercegnő a szálai főispán úr karján az oltár bal oldalára került, míg Anna hercegnő Rogendorffal a jobb oldalra. Most már jöhetett a premontrei apát, a sekrestyés csengetése után, a miseruhába öltözött prépostokkal, hogy a képletes házasságot megáldja…
– Istenem, milyen fáradt vagyok! – rebegett egy hang a kolostor általunk már jól ismert szobájában, amikor a két menyasszonyi ruhába öltözött hercegnő a képletes esküvő után szemközt ült egymással, és szokás szerint megbeszélte a mindennapi eseményeket.
– A ruháinkat estvélig nem szabad levetni, mert akkor még jön valami ceremónia – monda Anna hercegnő, immár a távol levő Ferdinánd főherceg felesége. – Pedig én télen nagyon korán szeretek lefeküdni, mindjárt ebéd után, és annak örülök legjobban, ha feljön a Rácvárosból, Budán egy öregasszony, aki a lábomat dörzsölgeti alkonyattal, és csodálatos meséket mond el a régi királyokról, akik a palotában laktak.
Mária hercegnő – az esküvő óta immár II. Lajos, Magyarország királyának felesége – felbiggyesztette az ajkait, amelyek amúgy is kidudorodtak arcából, mintha ismeretlen csókok számára teremtek volna – amely csókok olyan lassan közelednek a téli kolostor felé, mint a tavasz felhői.
– Én másképpen képzeltem ezt az egész dolgot – suttogta, mintha csak magához beszélne. – Az oltárnál lehunytam a szemem ama kipödrött, mézeskalács arcú úriember oldalán, aki olyan mentét lobogtatott a vállain, mintha egész éjszaka fekete birkákat hajtott volna az országúton. Nem, mondtam magamban, ez nem lehet, hogy én, Gazdag Albertnek a maradéka egy ilyen csengő, csilingelő juhásszal esküdjek meg a király helyett. Lecsukott szemmel vártam, hogy hirtelenében ifjonti lépések csendülnek fel a hátam mögött, amilyen hirtelen jön májusban az eső. És lecsukott szemmel elgondoltam, hogy én a brüsszeli Froidmont palotában születtem – az igaz, hogy tizenöt esztendő előtt, és azóta atyám is meghalt hideglázban, Granadában – anyám búskomor –, de mégiscsak osztrák főhercegnő vagyok, nem mehetek férjhez egy Tatárországból idekerült csikósgazdához… Bizonyosan megérkeznek a csengő lépések, Lajos király ott van valahol elrejtve a sekrestyében, és csak tréfát akar velem űzni, vagy pedig kipróbál hűségemről… Egyszerre megjelenik abban az aranyos ministránsruhában, amelyben nagyapám bécsi várában33 láttam őt az eljegyzésünkkor, és elhív megint táncolni a mord tekintetű vitézek és félelmetes komolysága papok közül!
De semmi sem történt, csak az oltár túlsó oldalán Rogendorfnak a bajusza ereszkedett mindig lejjebb, mert bizonyosan nagyon korán reggel pederte már azt ki. A mellettem álló számadó gazda egyik lábáról a másikra nehezedett, mert nagyon szűk volt a csizmája. A hátam mögött álló magyar urak nyilván a késlekedő papokat szidták, mert olyan nyelven beszélgettek egymás között, mintha folytonosan káromkodnának. Az egyik azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a búbosbanka, amely madár Afrikából jön. A másik felelte: rózsaszínű seregély vagyok. – Vajon, általában tudnak-e a magyarok mást, mint káromkodni?
– Én nem tudom – felelt Ferdinándné –, mert az én apám jókedvében és rosszkedvében is azt mondta: Dobzse.
– Hallottam, hogy Dobzse Lászlónak hívták az apósomat Magyarországon. De ha élt volna az öreg király: mégiscsak eljött volna az esküvőmre.
– Eljött volna, mert nem hagyta ki az ünnepélyeket, névnapokat és az emlékezetes évfordulókat életében – felelt meggyőző hangon Anna.
– De nem jött se öreg király, se fiatal király. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy az én kezemet – amelyet homlokommal együtt a leghatalmasabb császár, I. Miksa és Nassaui Engelbert özvegye tartott keresztvíz alá –, az én kezemet megfogja egy apátúr, és egy másik kézbe, egy nyitott tenyérbe helyezi. Felnyitottam boldogtalanul csukott szememet, és körülnéztem, mintha álomból serkentem volna. Ugyanaz a paprikaarcú, juhászbundás, tarkabarka magyar állott mellettem, aki miatt szememet lezártam…
– Sárkány főispán úr.
– Az oltár túlsó oldaláról Rogendorf báró bajszát harapdálva nézegetett felém.
– Azt hiszem, a szegény bárónak nem sok bajsza maradt.
Amíg az asszonnyá lett menyasszonyok régi leányságukból való fülemüle- vagy verébcsiripelő hangjaikon megbeszélték az esküvői ceremónia mindenféle emlékezetes részletét, a kolostorban nagy zajgás keletkezett. A német és magyar urak búcsúztak egymástól az ebédlőben. Korán reggel valamennyien útra kelnek, miután az erdélyi Corner, apostoli és császári jegyző megírta a jegyzőkönyveket a megtörtént esküvőről.
Trautmannsdorf grófné, az innsbrucki kolostor fejedelemasszonya34 a hitükben boldogságot nyert mártírok mosolyával lépett be a hercegnők szobájába:
– Felségtek immár lefekhetnek, mint esküdött asszonyok. Ez az első éjszakája egy hosszú, boldog életnek. Álmodjanak szépeket.
Ezután a fejedelemasszony előkereste azt a karikát, amelyen a mindenféle zárakat nyitó különböző kulcsok függtek – némelyiknek templomkereszt alakja volt –, kinyitotta a szekrényeket, levétette a királynőkkel az esküvői ruhákat, és miután azokat kirázta az ablakon át a téli estébe: éppen olyan gondosan helyükre tette őket, mintha a kisasszonyoknak még többször is kellene életükben esküvőre öltözködni.
Azután pedig elővette azt a nagy, ovális kereszthez hasonlatos kulcsot, amelyet a kereszténység őskorából mintáztak a lakatosok, magasra emelte, és a folyosóra nyíló ajtót kívülről, kétszeres zárforgatással bezárta a királynőkre. A torony ablakán át félhold mutatkozott, a Jagellók kettős csillagával.
