2 A holt király panasza
2
A holt király panasza
A holt király panasza
– Nini, Hufnágel, a borbély is itt van, aki a mohácsi csatatéren kiemelte gazdája, Móré, pécsi püspök derékövéből a száz darab Mátyás-aranyat, amelynek terhével a főtisztelendő úr nem tudott menekülni; úgy látszik, igaza van a fámának, a vajdának legelőször a rablók és tolvajok csaptak309 fel – dörmögte a lutheránus a maga mély hangján, amikor a székesfejérvári Boldogasszony templomának hajójába bepillantott azon a négyszegletes nyíláson át, amely a prépostsági épület padlásáról észrevétlenül mutatta a templom belsejét, a hívőkkel és az oltárral együtt.
Mária, aki különös lovagja mellett ágaskodott a poros padláson, már megszokta ennek az embernek a rejtélyes mindentudását. Nem csodálkozott tehát azon sem, hogy mindenféle vad, alig járható erdőségeket átbódorogva, egy éjszakán a fejérvári prépostság épületébe érkeztek, és titokzatos lovagjának árnyékában az apródkülsejű Mária királyné is észrevétlenül végigmehetett azokon a visszhangos, fehérre meszelt folyosókon, ahol már javában takarították, fűtötték, szellőztették azokat a szobákat, amelyekben a másnap érkezendő vajda lakni fog a koronázás idején. A királyné hét szobát olvasott meg, amelyet állandóan fűtöttek tárva-nyitva levő ablakok és ajtók mellett. Minden kályha mellett állott egy fűtő, aki kormos tekintetét a tűzre meresztette. Míg rongyos, alig felismerhető nőszemélyek súroltak és takarítottak mindenfelé a pazarlott melegségben. ,,Legalább egy nagy szekér fát eltüzelnek itt naponta!” – mormogta maga elé Magyarország királynéja, amikor a „püspök” az ódon kolostor labirintusában végre egy ajtóhoz ért, amelynek zárját egy meggörbített szeggel felnyitotta. Poros, sötét lépcső vezetett a magasba.
– Itt tanultam valaha a Kánonjogot – mondta egykedvűen a „püspök”, és visszanézett a prépostsági épület bolthajtásos folyosójára, amelyet kályhák lángja világított, mint másvilági látományt, és a seprők, súrolók hangja úgy hallatszott idáig, mintha bűnös lelkeket tisztogatnának.
A rejtekablakból most Mária is kihajolt, hogy szemügyre vehesse, mi történik éjszakának idején Boldogasszony templomában. A „püspök” a királyné háta mögé került, és vasmarkával megfogta a Mária derekát, mint egy kíváncsi gyermekét szokás.
Mária tekintete a templom boltozatából nyíló ablakocskából, a sokölnyi mélységben, természetesen a kivilágított főoltárt vette észre – mit bánta ő Hufnágelt, a tolvaj borbélyt, akinek jelenléte felett útitársa még mindig elégedetlenül csóválta a fejét a háttérben. Ennél az oltárnál koronázták magyar királynévá alig néhány esztendő előtt, és könnyei elborították szemét, amikor kiszámította magában azt a helyet az oltár lépcsőjén, ahol térdepelve, fehér menyasszonyi fátyolban, szinte mennybéli boldogsággal, soha vissza nem emlékezhető fohászkodások szívringatásai közepette várta, hogy a veszprémi püspök mikor érinti meg vállát a koronával. Úgy emlékezett most, hogy akkor volt a legszebb életében…310 Veres, feketeségre hajlamos hajából aranyszikrák röpködtek. A barna nők kis galambpihéi, amelyek nőiessége első évétől már az innsbrucki apácakolostorban mutatkoztak, szinte eltűntek, vagy pedig napsugarakká váltak. Bizonyára nagyon igézetteljes volt, hiszen még a barnult, szinte a háttérbe húzódott régi szentképek is előbbre jöttek rámáik között, hogy az új magyar királynét megcsodálják és megáldják. Különösen egy régi szentkép, amelyet még II. András király hozott Jeruzsálemből, és akasztott a templom falára, hajolt előre, és megelégedés látszott a szent mindig szomorú arcán, hogy végre ilyen szép királynéjuk van a magyaroknak.
A királyné könnyeit és lélekzsibbasztó emlékeit most kopácsolás, lárma, kövek görgetése zavarta meg. Mésztől, portól, egykedvűségtől egyforma kőmívesek estek neki a templom falának csákányaikkal, és a borbély útmutatása szerint kezdték bontani Boldogasszony templomának falát, mintha hirtelen mindazt lerombolni akarnák, amit odafent a magasban, az angyalok helyén a királyné álmodozva épített. Porzott, omlott, rengett Boldogasszony templomának fala a kőmívesek csákányütései alatt, a messzi toronyban felébredtek az ott fészkelő vércsék, csókák és más madarak, amelyek ijedt, vészjósló vijjogással röpködték körül a templomot, mintha tűz ütött volna ki a városban. Denevérek árnya mutatta a megháborított lelkek útját a templom fehér falán. A kőmívesek azt a boltozatot bontották, amelybe a magyar királyokat temették. Itt feküdt II. Lajos koporsója is, egyelőre tölgyfából, atyja, II. Ulászló oldalán. Szomszédjában Szent Imre herceggel. A márványtömböt, amelyből a király végleges nyugvóhelye készül, még odakint faragták az olasz kőmetszők a székesegyház udvarán.
De Mária királyné még mindig rendület és ijedelem nélkül nézte az eseményeket magos ablakából. Sőt megfigyelte, hogy a templom boltozata alatt egy kőpárkány futamodik végig a templom egész kerületén, korlát nélküli, alig egy-két lépésnyi párkány, amelyen bizonyára csak a kísértetek tudtak volt végigsétálni, vagy pedig azok a nem mindennapi halálnemre kijelölt emberek, akik a tornyok tetőit szokták befesteni, vagy pedig meszelővel járnak tízöles magasságokban. A párkányzaton legalább lábnyi magas por feküdt, amiből Mária most utólag megállapította, hogy még az ő koronázása alkalmából sem seperték ki teljes alapossággal a székesegyházat. „Úgy látszik, már akkor se szerettek a magyarok!” – gondolta magában.
Máriának nagy kedve lett volna a padlásablakból kikúszva, erre a311 keskeny párkányra ereszkedni, és körbejárni a magasságban a templom hajóját, hogy a magasból mindent jól szemügyre vehessen. De a „püspök” a hátán fogta a köntösét, nem sok reménye lehetett arra nézve, hogy a vasmarokból kiszabadulhat.
Az agyvelőt és szívet rázó dörömbölés odalent most elhallgatott, miután a bolt nyitva volt, és négy liszteszsák külsejű férfi vállra emelve, a templom hajójába hozta a király koporsóját a mélyből.
– Ezt csak nekem lett volna jogom parancsolni, engem pedig nem kérdezett senki – szólott kísérőjéhez Mária hirtelen áttüzesedett arccal. – Ha már elvették tőlem II. Ludovicus életét a magyarok, halottaiban visszaadhatnák.
– Most csak figyelmezzünk, felség, hogy mindent jól észrevehessünk – dörmögött a „püspök”, mintha olyan látványosságot sikerülne meglepni, amelynek későbbi időben akarja hasznát veendeni. Ki tudna eligazodni egy ilyen lutheránus eszén?
Ezalatt odalent a mélyben különböző emberi alakok bukkantak elő a gyertyáktól és fáklyáktól gyéren világított félhomályból. Minden templomsarok, minden kis oltár háta mögé, sőt még a gyóntatószékek sötét kalitkája is útra bocsátott homályából egy-egy emberi alakot, aki ott teendőjére várt, s addig, amíg a sor nem került rá, nem akart mutatkozni.
A kőmívesek és más alpári népek, fecsegő szolgák és más szájtátók a sekrestye irányába kitakarodtak a templomból. A novemberi hideg egy darabig halálos fuvalommal érintgette az eddig izzón égő gyertyaszárakat, valamint a tűzpiros fáklyákat. Majd dörrent odakünn a sekrestye ajtaja, a templom belsejében csak azok maradtak, akiknek itt titkos teendőjük volt.
– Amint látom, Tatay Miklós, a népszerű budai káplán is itt van – dörmögte a lutheránus, amint sasszemével a homályba nézegetett. – Amott meg Dávid János, Szapolyai legbizalmasabb káplánja. Hej, de az áruló Szerémy uram sem hiányozhatik. No, megállj!
Ezalatt egy sarkairól leakasztott, szélesebb fajta ajtót emeltek le némelyek a kórus bejáratáról, amely ajtót a borbély vezetése mellett a főoltár elé cipeltek, és ott a koporsó mellé, a pádimentumra fektették. Sohasem látott emberek térdepeltek a tölgykoporsó körül, és a harapófogókkal csavarokat, szegeket tépdestek le a koporsóról. A csavarok már berozsdásodva nyikorogtak, hogy sírással telt meg a templom csendessége. A kirántott szegek akkorákat puffantak, mint az edénybe fulladt dugók.312 Már félrecsúszott a koporsófedél egyik vége, és a félhomályban látható volt két lesoványodott lábszár, mint két zöld nádszál a Csele-patak mocsarából. A királyné borzongott – a király megint erőtlen gyermekké lett holtaiban, mint valaha mondták felőle.
– Felség, menjünk innen darab időre, mert ami most következik, az nem asszonyoknak való néznivaló – mormogta a „püspök”, és a tőle telhető gyengédséggel vonni kezdte Máriát a leslyuktól.
De hiszen beszélhetett a „püspök”! Mária olyan szilárdan állott helyén, mint egy kardpenge, amelyet a szeretet és bosszú egyszerre kap el markolatánál. Márványfehér volt ugyan az arca, de semmiféle indulatot nem mutatott. Csak orrcimpái teltek meg rózsaszínű vérrel, amely jelenség a sírást is szokta jelenteni, míg pittyedt, húsos ajkai mozdulatlanságukkal szinte érzéketlenséget fejeztek ki.
„Hol van ennek a nőnek a szíve!” – gondolta magában kétkedőn a „püspök”, aki már néha olyan okosnak hitte magát, hogy mindent és mindenkit ismer a világon.
A koporsófedélen, azon a tájon, ahol a halott király szívének és fejének volt pihenőhelye, mindenféle sírboltpenészes pecsétek lógtak, amelyeknek nyirkos zsinórjait Szerémy káplán uram most a gyertyakoppantó ollóval kezdte nyiszálgatni. Valaki a háttérből egy éles tőrt kínált a zsinórok elmetszéséhez, de a térdeplő káplán babonásan riadt mozdulatot tett, mintha nem merne a holt király körül gyilkos fegyvert igénybe venni.
– Özvegy Perényiné és a többiek pecsétjeit vagdossa most Szerémy uram, akik II. Lajost, őfelségét, az utolsó Jagellót a Csele partjába elásva megtalálták – mormogta a „püspök” nem minden gonosz indulat nélkül. – Hol volt akkor ez a pap, ez az áruló káplán, amikor a királyát először eltemették? Már Szegeden hajlongott a Zápolya előtt, és annak dicsérte eszét és férfias jellemét.
A gyertyakoppantó olló végre megbirkózott teendőjével, a különböző pecsétek a káplán ruhájának mélységes zsebébe vándoroltak, Szerémy térdepléséből görnyedten fölemelkedett. Csurgott a víz arcán a felindulástól.
– A hullarabló! – mondta odafent a magasban Mária királyné.
A káplán a kimerültségtől alig érthető hangon adott rendelkezést, hogy a király koporsójáról a tetőt emeljék le. Mária érezte, hogy hátulról két kar oly erővel ragadja meg, mintha az életét akarná megmenteni. És behunyta a szemét minden erőfeszítése mellett, mintha az élet legnagyobb313 eredménye, a halál mélysége nyílott volna meg hirtelen a tekintete előtt.
– Menjünk, felség! – szólalt meg most esdeklő, sohasem hallatott hangon az eretnek, mintha elátkozott lelkének könyörögne kegyelmet e pillanatban.
Ez elgyengült, erejét vesztett férfihangra magához tért Mária, mintha valami mélységes kábulatból tért volna vissza.
– Mindent látni akarok, hiszen azért vagyok itt! – felelt az esdeklő kísérőnek, és megint csak kihajolt a biztos magasságból, hogy szemügyre vegye élete pokollátományait, amelyekről előre tudta, hogy élete végéig nem hoznak többé szemére nyugodt álmot. De a szenvedés, az önként keresett szenvedés mégiscsak fél gyógyulásnak látszik azok gondolataiban, akik már nem bírják szívüket sem felemelni az erőtlenségtől.
A templom hajójának kellős közepén, a főoltár előtt, a kórusból leemelt ajtószárnyon feküdt II. Lajos holtteste.
A király holtteteme éppen olyan mezítelen volt, mint Urunk Jézus Krisztusé, amikor a sziklasírból kiemelték vala hű tanítványai, de itt, a holt körül volt-e egyetlen is azok közül a hívséges szívek közül? Talán Tatay Miklósnak, a budai orátornak, aki sohasem lépte át a budai palota küszöbét II. Lajos idejében, mert megvetette az ottani életmódot, volt tán legbecsületesebb arca mindazon arcok között, amelyek most a holt király felé hajoltak, hogy felismerjék őt halottaiban. Szerémy uram valahogyan nem mert közeledni a holttesthez, mintha attól félt volna, hogy a halott megkérdezi tőle, hogy vajon főz-e olyan jól az új gazda szakácsa, mint a régi konyhamester, Bosnyák Mátyás uram a budai palotában, akit a káplán mindig kebelbarátjának nevezett? Kislelkű embereknek kicsinyek a félelmeik is. A király olyan mozdulatlanul feküdt, mint egy meggyilkolt angyal.
Mária a magasból mély áhítattal függesztette a szemét II. Lajos holttestére, mintha életre akarná gerjeszteni. A vademberek tudnak tüzet csiholni a holt fából, a lelketlen kő szikrát ont, a korhadt gyökér felvillan az őszi éjben: csak az ember hal meg anélkül, hogy holta után valamely jelt adhatna a másvilágról?
A papok most égő szövétnekkel hajladoztak a király körül. Vizsgálgatták az arcát, amely Mária magas ablakából pókháló mögé rejtőzöttnek látszott, mint az álomarcok. De ez a pókháló is zöldnek látszott, mint mikor borult időben a nádasok, mocsarak visszatükrözik az égboltozat szomorú felhőit, és szürke, holt hullámaikkal borzongva játszadoznak.314 Mária magas őrhelyéről nem láthatta a király arcát, de annál inkább észrevette asszonyszemével azt a változást, amely a király termetén mutatkozott. A karcsú, virágszál termetű, gyengéd alkatú II. Lajos kövér öregember alakjában feküdt alant.
– Ez nem az én Ludovicusom – kiáltott fel szenvedélyesen a királyné, hátrafordulva az engedelmeskedve bólingató lutheránushoz. – Ez egy csúnya öregember, egy pókhas, egy olyan lény, akinek én sohase lehettem a felesége.
A „püspök”, aki természetesen az orvostudományhoz is értett valamicskét, nem akarta megmondani Máriának, hogy a vizes sírhely formálta el ily rútra a király alakját. Hetekig rejtegették a vízpartban elásva.
– Amint a templom kiürült, majd megtekintjük közelebbről is őfelsége holttestét – mormogta a lutheránus. – Tudok egy lejáratot a templom hajójába. Most pihenje ki magát felséged ezen a kis zsámolyon, ahol a régi fejérvári prépostok szoktak üldögélni, hogy szemmel tarthassák lelki bojtárjaikat, a misemondó káplánokat és a gyóntató atyákat, de azokat a híveket is, akik csalárd fohászokat eregettek az ég felé.
– A „püspök” megint a lelkiatyáimat gyalázza – csattant fel hirtelenében a királyné hangja. – Ha ez így megy, elválnak útjaink.
– Felséges asszony – felelt csendesen a „püspök” –, én már magam sem tudom, hogy Kelemen pápa őszentsége égettet el, vagy a Doctorral gyűlik meg a bajom, ha egyszer megint felveszem az egyházi ruhát. Talán végül még felcsapok én is „kalandosnak”… Mostanában ez a legjobb pálya.
Amikor ezt a korszerű szót kiejtette a „püspök”, a prépostság sötét padlásán mintha bagoly vagy szellem mozdult volna meg a közelben, amely eddig láthatatlan volt. A templomból átsugárzó világosságnál valamely alak közeledett a sötétségből a százéves porrétegben, meztelen, tántorgó, bizonytalan léptekkel, hogy a „püspök” önkéntelenül megpróbálta jobbjával a kardja markolatát. Valamely rettenetes, másvilágias, panaszos hang sírt fel a sötétségben, amint a néma erdőkben talán a rossz lélek jajdul fel:
– Tisztelendő, tekintetes, nagyságos uraim, egy veszendőben levő elme, egy hajdanában késpenge élességű gondolat, egy becsületszóra dobogó szív kéri bűnbocsánatukat, hogy az éjből, a sírhalom hervadt levelei alól szót mer ejteni, mikor már réges-régen sírkőnek kellene lennie a prágai gettó temetőjében.315
A „püspök” habozás nélkül megragadta az embert, aki a porban fetrengett, mint egy csúf, fekete bogár, amely hol tetves potrohát, hol meg penészes hátát mutogatja. A nyakánál fogva a levegőbe emelte az ismeretlent, alig két ujjával nyúlva hozzá.
– Ki vagy? – kérdezte a „püspök” olyan hangon, amely nem volt nagyon biztató itt, a sötét padláson.
Az emberroncs kalimpált a levegőben.
– Igazat fogok mondani. Három napja nem ettem. Reménylem, kapok egy karéj kenyeret az igazmondásomért – nyöszörögte. – De előbb a szomjúságomat kell oltani, mert nyelvem megtagadja az engedelmességet.
A „püspök” a jövevény arcába nézett, annyit sem látott belőle, mint egy sündisznóéból, de a nyakon ragadott ember haja alatt vergődött valamely ütőér, mint a gyík nyakában. A „püspök” számolta az érveréseket. Aztán eleresztette a kísértetet.
– Egyetlen hazugság a másvilágra mutatja meg lelkednek útját. Kidoblak itt az ablakon, mert úgy látom, fegyvertelen vagy, tehát nem végezhetek veled karddal.
– A haláltól nem félek, főtisztelendő és nagyságos tekintetes uram, mert az megváltást jelentene a számomra: csak gyorsan jöjjön, és jól találjon. Az én nevem Heuthaler, és húsvágó boltom volt Budán, a vár alatt.
Az álruhás királyné a homályban alig észrevehető mozdulatot tett. Ez a bizonyos húsvágó is azok között szerepelt, akiket minden szerdán kidobatott Bornemissza uram a budai várból, amikor követeléseikért jöttek. És asszonyemlékezetével tudta, hogy a húsmérő rendszerint gusztusos marhacímereket hozott fel a várba sásból font kosarában. De akkor még fehér kötény volt a derekára tűzve.
– Amikor híre jött Nagyboldogasszony napja után következő éjszakán, hogy odafent a budai várban nagy hurcolkodás készülődik, a hajóslegényeket a kocsmaasztalok mellől zavarták fel a hajósgazdák, hogy berakodáshoz készülődjenek, az alvó budai utcákon teherhordó öszvérek, lovak csilingelése hallatszott, a mindig nagy tekintélyű harangozómestert, aki az összes budai plébános uraktól a harangozás jogát bérelte, kidobták a kocsmából, mert hiszen a török alatt majd úgysem lehet harangozni: észbe kaptam én is, és két hízott ökrömet, amelyet levágásra a mészárszék istállójában tartogattam, kihajtottam az éjszakába. Valamelyik komám hírül hozta, hogy a felséges királyné a logodi316 úton menekedett, és meg sem áll Esztergomig. Az ilyenkor összeverődő kupaktanács nyomban elhatározta, hogy a királyné útján nem tanácsos nekünk, polgároknak menni, mert bizonyos, hogy az ellenség elsőbben a királynét veszi üldözőbe. Menjünk csak egyenesen a fejérvári úton lefelé, amíg Székesfejérvárra érünk, amely kerített, vízzel és sánccal védett város. Így aztán én is Fejérvárra vezettem két kis ökreimet.
– Nem is lett volna itt semmi baj. A fejérváriak barátságos emberek, szívesen látták a menekült budaiakat, különösen azokat, akik nem jöttek üres kézzel, hanem két-három emberes ládákat is hoztak magukkal. Még az én ökreimnek is megörültek, pedig ugyancsak megviselte szegényeket a hosszú utazás. Nem maradt azokon a csontokon zsiradékos hús, amit olyan nagyon kedveltek a budai uraságok, különösen éppen királyné őfelsége.
A „püspök”, aki a mészáros elbeszélése alatt fél szemmel mindig a székesegyház hajójában történendőkre figyelmezett, rádörrent a nyavalyás polgárra:
– Húsvágó, rövidebbre fogd hazugságaidat. Már eddig is látom, hogy bolonddá akarsz tenni körmönfont szavaiddal bennünket is, aminthogy bizonyosan mindenkinek hazudtál, amíg erre a helyre kerültél.
– Az egész város tudja, hogy igazat mondok – jajongott a budai mészáros, és önkéntelenül a kötényét kereste derekán, hogy abban kezét-arcát megtörölhesse, de hol volt már akkor a mesterségéhez tartozó kötény! Talán az egér keresi így a menekedés útját, amint a húsvágó próbálgatta a szavakat a padlás nagy hatalmú urainak a szívéhez.
– A török nem tudott Fejérvárra bejönni, mert nem ismerte errefelé a járást, és a polgárok még akkor éjjel-nappal verték a dobokat. De bejött ám Bakics Pál uram, Szapolyai uram hadvezére a maga száz lovasával. Magyar volt őkelme, mért ne eresztettük volna be a kapun? Bakics Pál a piacon leugrott a lováról, akkor láttuk, hogy karikalábú, ragyás, veres bajszú ember őkegyelme, aki nyomban olyan mohó szemekkel nézett végig a városon, az összegyülekezett polgárokon, mintha mindent el akarna vinni a tarisznyájában… De a szava így harsogott: „Vajda úr őnagysága holnapután tartja bevonulását Fejérvárra – értettétek, kutyák? Nekem az a parancsolatom, hogy addigra megtisztítsam ezt a várost mindazoktól, akik árulók voltak szívükben, vagy akár gondolataikban is a pogány törökkel cimboráskodtak!” – „Itt nincs áruló, se török cimbora!” – felelt a főbíró. – „Mind ezt mondjátok.!”317 – kiáltotta Bakics Pál, és vörös, apró szemével megint csak mustrálgatni kezdte a polgárok ruházatát ott, a templom előtti térségen. Vesztemre az én ezüst menteláncomon akadt meg hirtelen a tekintete, mert mint budai polgár tudtam a mórest, hogy a királyokat vagy azok kiküldötteit a legjobb ruházatában kell fogadni a polgárnak. Ez együtt jár a fejedelmeknek kijáró becsülettel.
– Hát te hol loptad azt a láncot? – kérdezte most Bakics, és a polgárok sorából magához intett.
Ott álltam megszégyenülve új polgártársaim előtt, akik habozás nélkül adtak fedelet, amikor hozzájuk menekültem nagy nyomorúságomban, de bátran feleltem:
– Ezt a láncot nem loptam sehol. A nagyapámtól örököltem, aki ugyancsak becsületes polgár volt. Én vagyok Heuthaler, a budai húsmérő – mondtam, s vissza akartam lépni a polgárok fekete csomójába.
De Bakics most közelebb intett, és váratlanul fültövön ragadott.
– Te vagy az a híres, aki ökreidet elhajtottad a hadsereg elől?
– A pogány elől – mondtam, de nem is volt időm befejezni szavaimat, mert intésére két fekete legény megragadott, és belerúgott egy börtönbe. Persze, előbb az ezüstláncot levetették a nyakamból, nehogy kárt tegyek magamba.
– A börtönben többet tud az ember, mint a külvilágban, így ott hallottam, hogy Bakics vezér sorjába vette a Budáról elmenekült kereskedőnépeket, és egyiknek sem hitte el, hogy a törökök elől hagyta ott régi otthonát. Mindegyiket azzal gyanúsította, hogy Szapolyai elől vitte el portékáját. Volt sírás, jajgatás. Amire a budai kereskedők egytől egyig megint csak egér utat vettek új otthonukból, és vagyonukat hátrahagyva, a Bakony bujdosói lettek. Engem pedig ide, a prépostsági palota padlására vetett végzetem. Ahol az éhenhalással küzdök.
– Majd meglátjuk, hogy igazat beszéltél-e – felelt komoran a „püspök”.
De a kenyereszsák a királyné gondjára volt bízva, és Mária tőrével jókora karéjt vágott a nyomorult éhezőnek. Az a kenyérkarajjal eltűnt egy tűzfal megett, mintha attól félt volna, hogy a szigorú „püspök” visszaveszi tőle. A tűzfal mögül ezután kegyetlen csámcsogás hallatszott, mire Mária a fülére tapasztotta a két tenyerét.
– Ráértem volna akkor is alamizsnát adni, amikor e helyről elmentünk! – mondta a „püspöknek”, de az most ilyen csekélységgel nem törődött, minden figyelmét a templomi események kötötték magukhoz.318 A Székesegyház mélyéből a fáklyák búskomoly füstje, valamint a főoltár szurokfekete gyertyái amúgy is erős gyantaszagot árasztottak a templom bolthajtása felé. „Reggelre olyan lesz a templom mennyezete, mintha engem, az eretneket máglyán égettek volna a hajóban” – gondolta magában némi elégtétellel a lutheránus. „Kár, hogy el nem érhetnek”. De most hirtelen erős gyanta-, tömjén- és kámforszaggal telt meg a templom belseje, mintha valami másvilági fűszeresládát nyitottak volna fel odalent a papok. De még e tömjénszagon át is átérzett a szublimát szaga, valamint valamely orrfacsaró, szemet könnyeztető mocsárbűz, amely elől még a lutheránus is visszavonta a leshelyről nagy, egyenesre szabott orrát, amely olyan keménynek látszott, mintha acélból öntötték volna. A tűzfal megett a csámcsogás is megszűnt egy percig. A nyomorékhang panaszos őszi szél módjára megszólalt:
– Most balzsamozzák II. Lajos királyt, akiről itt azt beszélik, olyan nagy étű ember volt, hogy lyukas széken ült ebéd közben…
– Hazugság! – kiáltott fel a királyné. A lutheránus pedig kiütötte a bujdosó kezéből az alamizsnás kenyeret. „Majd akkor csámcsogj, amikor elmentünk.”
Mária királyné természetesen a padláslyukhoz akart nyomulni, hogy mindent szemügyre vehessen azokból a dolgokból, amelyek ilyen sohasem érzett szagokkal töltötték meg Boldogasszony templomát, de a lutheránus komoly erővel visszatartotta.
– A tolvaj borbély nyomban készen lesz a teendőjével; amint megfigyeltem, ez egyszer nem takarékoskodott a balzsamokkal és kenőcsökkel. Őfelségét, II. Lajost valóban tűrhető állapotba hozta azok után a testi nyomorúságok után, amelyeket vizes sírjában szenvedett, amíg a halászok fel nem lelék.
– Ó, „püspök” – rebbent fel hirtelen Mária –, én egyszer azt hallottam, hogy bizonyos folyadékok befecskendezésével darab időre életre lehet kelteni a holt embereket is. Mért nem próbálták meg ezt II. Lajos felséges urammal?
A „püspök” komolyan, atyáskodva bólintott.
– Igazad van, fiam – mondta mély, kongó hangon (miután a padlási remete még mindig a közelben csurgatta nyálát a kezéből kiütött kenyérkaréj felett) –, ezt a tudományt magam is tapasztaltam különböző vándorlásaimban. Így például láttam Faust doktort, amikor egy-két messzelynyi vizet töltvén egy holt emberbe, különböző orvosi erők319 felhasználásával arra kényszerítette a holtat, hogy koporsójában felüljön és beszéljen.
– Én nem hiszek a varázslatokban – felelt a királyné –, de az orvosokban, a jó, tanult orvosokban bízom, mint a magam józan eszében. Nem mindenki holt, akit eltemetnek, mert hogyan találnának akkor csontvázakat, ősz halottakat a régi koporsókban, amelyekben a holtak természetellenes helyzetben feküsznek? Fejük lábukhoz van hajlítva, derekuk kimarjulva, testük megfordulva, és hátukat mutatják az égboltozat felé, holott minden keresztény ember összekulcsolt kézzel és ég felé fordult arccal kerül koporsójába? Nyilván elevenen tették őket föld alá.
– Esküszöm – szólt a lutheránus –, II. Lajos király meghalt. Az ő feltámadásától nem kell félni Zápolyának, amikor Szent István koronáját a fejére teszik. Hufnágel, a borbély elvégezte a dolgát, a püspökök már öltöztetik is odalent a királyi tetemet – mond a királyné kísérője, amint szokás szerint ki-kipillogott az ablakon, amelytől Máriát távol tartotta.
– Még a haját, bajszát, szakállát, körmét, amelyek a sírban is tovább növekednek, megnyeste a borbély a felséges úrnak. Most már aztán jöhetnek a püspökök, hogy felöltöztessék volt királyukat, ha ugyan lesz bátorságuk hozzányúlni.
– A felséges király, ha valóban a másvilágra ment uralkodni, amúgy is kegyelmet ád mindenkinek, aki ellene vétett – felelt halkan a királyné. – Az ő szíve nem tud haragudni, még ha keresztüldöfték is.
– Majd meglátjuk – mormogta a „püspök” a leshelynél. – Immár odalent látom Podmaniczky uramat, a nyitrai püspököt, amint aranyos papucsokat próbálgat őfelsége lábára a bíborharisnya fölé.
– Vér nem válik vízzé. Tót a tóttal összetart – mormogta felbiggyesszett szájjal Mária. – A magyar püspökök között nem talált egyet sem a királygyilkos vajda, aki áldozatát felöltöztetné; pokolba, Nyitrába kellett menni, amíg cimboraságot talált a gyilkosság nyomainak eltüntetéséhez.
– Úgy hallottam, hogy éppen ez a nagy felvidéki pap koronázza majd a vajdát.
Mária felszisszent:
– Hát az egri püspök, Várday uram, aki árulásáért esztergomi érsek lett; hát a másfél mázsás csanádi püspök, aki Szerencs kapujában árulta el királyát?
– Nem merik vállalni, a római császár kezei messzire érnek.320
– Azt elhiszem – felelt bizonyos megelégedéssel Mária –, még a másvilágon is utoléri az árulókat bátyám haragja. Úgy tudom, hogy az a Podmaniczky, a tótok püspöke már öregember, kopasz, nagy fejét régóta ismerem őfelsége előszobájából. Az ilyen öregembernek már mindegy minden arra a kis időre, ami az életéből még hátra van. Eldobja válla felett, a háta mögé a követ, nem törődik azzal, hogy kit talál az elhajított kő, aminthogy az érzéketlen szikladarab sem bánja, mikor a hegyoldalból görögni kezd, hogy boldog kis kunyhókat vagy szenvedő nyomorultakat tapos el rohanó útjában.
A lutheránus még egyszer kilesett a padláslyukon.
– Őfelségét immár felöltöztették a püspökök kék misemondóruhába, amit egyházi nyelven dalmatikának neveznek. Mindjárt véget ér a szertartás, Boldogasszony temploma kiürül, mert holnap is lesz nap. Temetés és királyválasztás napja. Ideje, hogy készülődjünk mi is.
– Addig nem, amíg a felséges II. Lajost közelről nem láthatom – felelt a királyné.
A kakasok már kukorékoltak valahol Fejérvárott, a lutheránus aggodalmasan csóválta a fejét.
– Későre jár.
– És ha világos reggel volna, ha Zápolya verme, vadkan agyara várakoznék reám odalent a templom hajójában: vajon meg ne kísérlenék mindent, hogy II. Lajos homlokát utoljára megcsókoljam, mielőtt betennék őt a földi börtönébe? Ha oroszlánok ketrecébe kellene behatolnom, hogy II. Lajos kezén megkeressem a gyűrűt, amelyet én húztam helyére szerelmünk záloga gyanánt: vajon nem indulnék nyomban – akár az angyalok, akár az ördögök útján?
A „püspök” a szokott főbólintással hallgatta Mária szavait, jól tudta, hogy azokat, amint elhangzottak, többé megmásítani nem lehet. A királyné lelke szilárd volt, mint a koporsószeg.
A „püspök” tehát kinyújtotta hórihorgas termetét, és messzire kihajolt a templomi boltozat ablakából:
– A király ravatala körül gyertyák és fáklyák égnek, ezeknek fénye vajmi kevés ahhoz, hogy veszélyes utunkat megvilágosítsa. Ifjúkoromból úgy emlékezem, ezen a porral fedett párkányon kell végigkúsznunk, tízöles mélység felett, ha akár a kórust három hegedűjével és két mélyhegedűjével elérhessük, akár a főoltár nagy festményét, amelynek lécezetén leereszkedhetünk a templom hajójába. Az életünkkel játszunk mindkét úttal. Az én életemért nem sok kár.321
– Indulhatunk – felelt röviden Mária.
– Előbb ezzel a mókussal kell valamit csinálnunk, hogy el ne árulhasson útközben – mormogta a „püspök”, és csendesen intett a remegő húsmérőnek. Szíjakat vont elő ruhája belsejéből, és a mészárost a padlás egyik gerendájához kötözte, hogy az mozdulni se bírt. A királyné pedig a kenyerestarisznyáját a húsmérő nyakába akasztotta, mint a lovak zaboszsákját szokás.
– Ha moccanni mersz, itt hagyunk – dörmögte csendesen a „püspök”, és a padláslyukhoz lépve, kígyóügyességgel csusszant azon keresztül atlétatermetével. Egy másodperc múlva már odakünn állott a párkányon, ahol nem fogózhatott másba, mint a sima falba, valamint félelmet nem ismerő szívébe.
– Még meggondolhatja, felséges asszony. A meredély szörnyű. Aki innen a mélységbe néz, úgy zuhan alá, mint egy toronyács – suttogta a lutheránus.
Mária nem válaszolt, felelet helyett egyetlen ugrással az ablakban termett, és anélkül hogy a „püspök” segítségét igénybe vette volna, kívül került az ablakon, és a keskeny párkányon, tízöles mélység felett, egyensúlyozva tárta ki karjait.
– Hol tanulta ezt felséged?
– Az innsbrucki kolostorban sok mindent megtanul az ember. A szigorú fejedelemasszony néha szobafogsággal büntetett. Természetesen az volt az első dolgom, hogy egy képráma mögül kihúztam a szeget, a szeggel felnyitottam a bezárt ajtót, aztán hajrá, amilyen nagy és lakatlan volt a kolostor kétemeletnyi része: lobogva végigfutottam toronyerkélyeken és magas kórusokon, amelyeknek lépcsőfokai hiányoztak. Még arra is jutott időm, hogy az ódon könyvtárszobákban üldögéljek, amelyeket senki nem látogatott. A kezét, „püspök”.
Ezt az utóbbi mondatot már csaknem sikoltozó hangon ejtette ki Mária királyné, mert egy meggondolatlan lépés következtében a lábnyi magas porréteg omlani kezdett a talpa alatt a mélységbe, és úgy látszott, nincs többé menekvés a veszedelemből. A porkárpit eltakarta a templom hajóját, láthatatlanná váltak a kis oltárok, a szentképek, a feszületek, amelyek eddig mind külön-külön vigyázni látszottak az angyalok útján járó királynéra.
– Erősítse meg, felséged, szívét! – dörmögte a lutheránus, és acélkarjával utánakapott a már lezuhanó Máriának. – Ez a százesztendős porréteg322 olyan síkos, mint a jég. Nemigen szabad most másra gondolni, mint lábunk biztonságára.
A királyné a biztos halálból megmenekülve, most már vergődő szívvel, elfáradt lélegzettel, halálos rémülettel simult a templom falához, amelyben egy repedés sem volt, amelybe megkapaszkodhatott volna. Eddigi hősiessége elillant, mint a tovatűnő villámlás. Reszkető, gyenge asszony lett, aki kimeresztett szemmel nézte maga mellett ólálkodni a halált.
A „püspök” darabig kőszobor módjára állott, mintha farkasszemet nézett volna a tízöles mélységgel, sőt az egyik sarujával megvetőleg rugdalta a porlavinát, amely durranva zuhant a Boldogasszony templomának kockaköveire.
– Nincs más mód, felséges asszony, hogy az angyalok útján végigmehessünk, mint az az egy, hogy felséged a hátamra kapaszkodik, igyekszik bátran, csendesen viselkedni, így valahogy talán elérjük a kórust, ahol a kántorok helyén megpihenhetünk – mondta a „püspök” a maga egykedvűségével.
– Főtisztelendő úr annyira biztos a dolgában? Nem jobb volna, ha itt hagyna engem térdepelve a párkányon, amíg egy boldog ájulással odajuthatnék II. Lajos felséges uram koporsója mellé?
– Mint egy bénult fecske, amely nem bírja az utazást – mondta a „püspök” meglehetős gyöngéd hangon, de nem minden istentagadó gúny nélkül.
– Vagy segélykiáltásaimra hirtelen megjelenne Zápolya, és ölében vinne le biztos zsákmányként e halálos fokról?
– A vajdának gyenge szíve van ahhoz, hogy ilyen magasra hágjon – dörmögte a lutheránus, és most meggörbítette derekát, hogy a királyné az éjben, rettenetben, balsorsban csontos vállaira kapaszkodhasson, majd kiegyenesedve, hosszú, óvatos léptekkel folytatta útján a meredélyen, mint egy öszvér, amelyet az ördög rokonának mondanak.
Körülbelül negyedóráig tartott az út, amely Mária egész földi és másvilági életét jelenté képzeletében. Imádkozott egész idő alatt, hangosan, szívből, mégpedig öntudatlanságában éppen az a fohász jött ajkára, amelyet ez idő tájt Kelemen pápa íratott az eretnekek ellen. Vannak a léleknek ilyen látszólagosan megfejthetetlen rejtélyei. A lutheránus még csak a fejét se kapta félre, amikor a fülébe hangzó imádságból azt értette meg, hogy az ő helye az örök kárhozatban van.
Most a kórus rácsozatához értek. A „püspök” két karjával megkapaszkodott323 a kórus rácsozatában, a királyné pedig régi ügyességével átmászott a korláton. A „püspök” egyet-kettőt fújt, majd ő is elhagyta a veszedelmes párkányt. A királyné a kóruson nem minden csodálkozás nélkül látta, hogy a „püspök” arcáról, szakálláról, hajáról víz folyik. Megizzadt őkelme a veszedelmes úton. – Hát most merre menjünk? – türelmetlenkedett Mária. A „püspök” leroskadt arra a helyre, ahol a hegedűsök, gitárosok szoktak üldögélni. A zenészek kerekre koptatták ülőhelyeiket, az ülőhelyek mellett megláncolt cinkupák, amelyek most üresek voltak ugyan, de fedelük megemelintésekor egész élettörténetüket meg lehetett állapítani: emez Somló hegyéről utazott idáig, a másik pedig szegény volt, mint egy vándormuzsikus, és ott ivott, ahol kapott. Mária ezeket a különös alakú cinedényeket nézegette, amíg a „püspök” olyan mozdulatlansággal ült, mint egy félig kiégetett fatuskó. Az egyik edény legalább kéticcés volt – no, ennek a zenésznek se lehet felesége, ha ráér annyi bort meginni; a másik edény kicsinyke volt, amelyben alkalomadtán viaszt is lehetett olvasztani egy holt kisgyermek emlékezetére.
– Az emberek ilyen edényekkel szórakoznak, amíg a királyok álmatlan éjszakákat töltenek országos gondjaik felett – szólt Mária.
A „püspök” legyintett, és végre kifújván magát, megindult az istenfélő muzsikusok helyéről, valamely lépcsőn lefelé, amely lépcső csiga alakban volt egymás mellé illesztve, és olyan keserves hangokat hallatott, mintha sohasem járt volna rajta senki. Itt-ott hiányzott is egy-két fok a lépcsőből, nyilván valamely termetesebb muzsikus vagy énekes terhét unta meg. Alant, a hiányzó lépcsőfok alatt, nyaktörő, poros mélység, amelyből az eldobált gyónócédulák fehérlettek.
– Milyen messzi van az út az igazi megismeréshez – rebegte Mária, amikor visszanézett arra az útra, amelyet idáig megtett, és a templompárkány eltűnt a homályban, mintha sohasem járt volna rajt emberi lény.
A kórus ajtaja üresen tátongott, mert az egyházfiak még nem akasztották helyére az ajtót, amelyet levettek. A királyné Boldogasszony templomának hajójában találta magát, a négyszögletes kőkockákon amelyeket királyok vagy koldusok lábai koptattak ki, hogy minden lépésnél az áhítat, a magábaszállottság mélységét lehetett érezni.
A „püspök” néhány lépéssel hátramaradt, hagyta az özvegyasszonyt előremenni, voltaképpen nem is tudta teljes bizonyossággal, hogy mi dolga lehet neki II. Lajos koporsójánál, akinek bebalzsamozott holtteteme324 különös, fájdalmas, szemkönnyeztető szaggal töltötte meg a templom belsejét.
A királyné, bár egyébként járása hasonlított a szarvaséhoz, mind nehezebben rakosgatta lábait, amint II. Lajos koporsója felé közeledett. A hosszú gyertyaszálak, amelyek a prépostság gyertyatartóiban voltak elhelyezve, amelyeket csak olyankor vettek elő, ha püspököt vagy más, felkent férfiút temettek, szinte fenyegető őrségként állották körül a király koporsóját. A templom ablakai, ajtói zárva voltak, a lángok játékos barátját, a fuvalmat zsákba kötötték a harangozok erre az éjszakára, és íme, a gyertyalángok mégis nyugtalankodva kezdtek lobogni, amikor a királyné tétova léptekkel II. Lajos ravatalához közeledett. Mintha a holt király sóhajtozott volna, amikor felesége lépteit meghallotta.
– Királyom! – szólalt meg Mária már akkor, midőn még legalább annyi lépés választotta el a királytól, mint Krisztust a hegy csúcsától. Megállott, karját magasra emelte, és ingadozni kezdett, mint a megsebzett madár, amely haldokolva is próbálja folytatni útját.
A „püspök” azonban most nem sietett segítségére. Jól tudta az a rejtélyes ember, hogy a szenvedések útját mindenkinek egyedül kell bejárni. Hiába minden szó és vigasztalás – a szenvedő lélek csak önmagának hiszi el, hogy még vannak benne igazgyöngyök, amelyek egykor a kiállott fájdalomért kárpótolják.
A királyné tehát megkapaszkodott az első padsorban, az előkelő polgárok ülőhelyében, és onnan nézte, hogy a gyertyák lángjai mint lángujjak mutogatnak feléje, egyszerre valamennyien, mintha már nagyon régen várták volna. A legerősebb szívű nőnek is vannak néha olyan érzései, amelyekre visszagondolva, nem tud kimagyarázkodást találni. Hová, merre lép a következő pillanatban? Hová zuhan, mint a felhők között erejét vesztett madár? Mi történik a következő lélegzetvételnél, amely talán megfojtja szívét? A halál áll valamely sarokban, és elbújni előle többé nem lehet, mert szörnyű tekintetével benéz a legkisebb egérlyukba is. Meddig viaskodott önmagával a királyné, amíg minden erejét összeszedve, megint néhány lépést tudott előretenni, hogy a ravatal trónusán fekvő királyt megközelítse? Talán az örökmécses lánca nyúlott ki feléje, hogy boldogtalan kezével abban megkapaszkodhasson – vagy egy arany napsugár tört át az őszi éjszakán, amely II. Lajos ravataláig vezette erőtlen özvegyét? Mi, férfiak, sohasem érthetjük meg azokat a csodatetteket, amelyek a nőkkel történnek éltük legválságosabb325 perceiben. Valóban a Miasszonyunk vigyáz minden asszonyra…
A királyné térdre roskadt a ravatal mellett. Olyan magason feküdt II. Lajos, hogy még kinyújtott kezével sem érhette volna el a koporsót. Úgy úszott a magasban, mint a lila színű felhő az égboltozaton. Mária tehát a földre vetette magát, hogy legalább a koporsó árnyékában lehessen, mert itt szíve megnyugvását vélte megtalálni. A hideg kő, amely lángba borult arcát érte, a gyertyák forró viasza, amely nyakába hullott, a borzasztó félelem, amely szívét marcangolta: mind megkönnyebbülésére szolgált. Szinte bűnbánó áhítatában érzé magát sértve, amikor a ravatal körül a lutheránus sarkantyús lépteinek hangját hallotta. Mit akar ez az eretnek az ő királya holtteteme körül? Bár törte volna nyakát ott, a templom párkányzatán!
A lutheránus pedig nem tett egyebet, mint a főoltár háta mögül előhozott egy kétágú, viaszszagú létrát, amelyről a kis termetű sekrestyés a magasba nyúló gyertyaszálakat szokta meggyújtani. A létrát a ravatal jobb oldalára, tehát II. Lajos bal felére állította, és borjúbőr csizmáiban fellépdelt a létra fokain a király holtteste mellé.
Nem fél ez az ember, hogy tőrömet hátába verem? – kérdezte magában elképedve a királyné. – Szegény vagyok, de mégiscsak II. Lajos felesége vagyok.
A „püspök” azonban nem törődött a földre borult királynéval, komor arccal, de szilárd léptekkel haladt fel a létra fokán, mintha valami keresnivalója volna a királyi holttesten. Gyertyát tartott kezében, amelyet a gyertyaöntők aranyosra, pirosra, ezüstösre cifráztak, mielőtt sátraik elé akasztották volna a régi fejérvári vásárokon. Ki hitte volna a cifra gyertyáról, hogy majd egy holt magyar király arcát világítja meg? A „püspök” hosszadalmasan szemlélte II. Lajos arcát. Valamely pénzdarabot vett elő zsebéből, amelyen II. Lajos király arcképe volt, és figyelmesen hasonlítgatta össze a halott arcát talléron levő másával. Egy kis ezüst szalaggal méregette a homlok, az orr hosszát, és mind elégedetlenebbül dörmögött.
– Talán nem is az én uramat, királyomat tették itt koporsóba? – kiáltott fel a koporsó lábánál Mária, aki fél szemmel figyelemmel kísérte a „püspök” minden mozdulatát.
– Azt majd felséges asszony mondja meg – felelt a magasból a lutheránus. – Én csak néhányszor láttam őfelségét eleven állapotában, és326 akkor se igen mertem a fejemet feléje fordítani, mert minket, lutheránusokat a szemünkről megismernek.
– Tehát hadd menjek fel a létrán – szólt sürgetően Mária. – Világgá kell kiáltani azt a csalást, ha az én uram, királyom, Lajosom helyett Zápolya másvalakit akar eltemetni, hogy a koronát a maga fejére tehesse.
A „püspök” azonban még nem mozdult a létra tetejéről, bár Mária kétségbeesetten rázta azt. Az eretnek a király bal oldalán kezdett tapogatózni, és a püspöki dalmatikát csendesen felhúzogatta a holttetemről, amíg II. Lajos oldala a maga mezítelenségében mutatkozott. A „püspök” gyertyája ekkor olyan közel hajolt a király holttestéhez, amilyent élő ember nem bírt volna el. Az eretnek összeráncolt homlokkal, gyanakodó szemmel, szakállába mormogva vizsgálgatta a király oldalbordáit, csontvázzá lesoványodott, szegény alakját. Indulatait azonban lehetőleg elrejtette, mert a királyné most vizsga szemmel, összefont karral állott a koporsónál, és kimondhatatlan éles tekintettel figyelte a „püspök” arcát.
– Hány sebet lát a király bal oldalán? – kiáltott fel hirtelen lelket rázó hangon Mária, hogy a lutheránusnak arcába szökött a vér.
– Két kardszúrás van őfelségén.
– Milyen kardtól?
– Háromélű kardtól.
– Amilyent a csehek használnak?
– Amilyent a csehek használnak – felelt a lutheránus, és a holt király ruházatát rendbe hozva, leszállani készült a létráról, miután elfújta a kezében tartott gyertya lángját.
Mária egy darabig megmerevedve állott a koporsó lábánál, és szinte érzéktelen arccal nézte, hogy a „püspök” hogyan ereszkedik alá a sekrestyés ócska létráján, fújva, nyögve, halálos sápadtsággal az arcán, mintha valami óriási testi erőfeszítést végzett volna. Az ilyen érzéketlennek látszó férfiak, akik szemhunyorítás nélkül szoktak szembenézni a halállal, néha egy perc alatt elveszítik minden erejüket, mintha varázslat érte volna őket. A „püspök” krétafehér arcával, mintegy megbűvölve tántorgott addig a piros széksorig, amely a prépostság kanonokjainak volt a helye, és szinte élettelenül rogyott le egy génuai bársonnyal bevont székbe. Mintha eddigi életének minden fáradtságát ebben a percben érezte volna. Csak kormos szakállának időnkénti remegése mutatta, hogy az élet még nem költözött el belőle.327
Mikor a királynét a létra felé közeledni látta, alig hallható hangon megszólalt:
– Felség, tegye az arcára azt az álarcot, amit az imént a borbély használt a holttest balzsamozásánál!
A királyné, aki nemigen szokta meg az engedelmességet, most engedett különös útitársa figyelmeztetésének. Hufnágel, a borbély valóban ottfelejtette az álarcot, amelyet tán tekintély okából viselt II. Lajos boncolása alatt, amilyen álarcot akkoriban az orvosok kötöttek arcukra, a gyakori pestisek és másféle ragályok idején. Emberfelettien nagy orra és kakastaréja volt az ilyen orvosi álarcnak, szörnyű fülei voltak, látásától a másvilágra menekedett a nyavalyás, de az akkori tudomány szerint arra jó volt, hogy az orvost megőrizze a betegségtől. És talán azért is szívesen vette fel az álarcot Mária, hogy a ravatalon fekvő király fel ne ismerhesse őt. Ki tudna eligazodni a nők, királynék gondolatain?
És az álarc alatt mintha valóban megtízszeresedett volna a királyné energiája. Talán éppen az a bohókás, farsangi estve jutott eszébe, amikor II. Lajos királyt álarcban és férfinak öltözve ijesztette meg a budai vár homályos folyosóján, amikor a király tovább maradt el a tanácskozásban, mint azt feleségének megígérte? A király akkor birokra kelt az ismeretlen rémmel, és meg kell adni, nem mindennapi testi ügyességről tett bizonyságot, amikor az acélizmos Máriát a földre teperte, és csak a királyné kiáltására bocsátotta el torkát. Fiatalok és játékosok voltak…
A királyné, kezébe véve a „püspök” gyertyáját, lángra lobbantotta azt a ravatal gyertyáinál, és látszólag minden remegés nélkül kúszott fel a létrán, amíg a király közelébe ért. Mintha eddig szándékosan becsukva tartotta volna szemét, mert olyan hirtelen nyitotta fel, mintha mély víz fenekén akarna látni, s ott valamit megtalálni.
– A király! – kiáltott fel egy másodperc múlva, hogy hangjának erejétől szinte megrebbenni látszott a mozdulatlan örökmécses, amely a holt feje felett lógott.
A kanonoki székbe roskadt „püspök” hallotta a kiáltást, de olyan tompán, mintha a másvilágról jött volna az, megmozdulni nem tudott. Bűvölet szállta meg izmait. A gondolatai elvesztették szárnyukat, bénultan feküdt valahol a mélyben.
De most nem is kellett többé vigyázni arra a törékeny árnyra, aki a létráról a koporsó fölé hajolt álarcával, és kezével kétségbeesetten tapogatta a II. Lajos arcát, mintha életet keresne a mirtuszok és örökzöldek328 színében elhalaványodott arc alatt! Mosolyt, indulatot vagy intést annak a férfinak az arcán, amelyet tán alvásában is nézegettek, hogy gondolatait eltalálják? Egy szemöldökrebbenést a másvilágról, egy búcsúzó kézszorítást a koporsóból – egy sóhajtásnyira terjedő életet annak a kedvéért, aki őt legjobban szerette! A királyi arc azonban nem mozdult a legáhítatosabb simogatásokra sem, nem csucsorodott többé csókra az ajak, amikor Mária ujja hegyei álmodozva ringatóztak felette, mintha szép szavakra akarnák tanítani, mint a beszélni kezdő gyermeket.
Most hirtelen, mint a halál kaszájának a sújtása, metszően dermesztő légáramlat futamodott végig Boldogasszony templomának hajóján, mintha egyetlen leheletével ott minden életlángot megölni akarna, a gyertyalángok valamely láthatatlan sugarakba kapaszkodtak, hogy tovább is életben maradjanak, a sötét sekrestye felől nehéz sarkantyús lépések közeledtek, mintha valamely Rémület indult volna el éjszakai útjára. Máriának csak éppen annyi ideje volt, hogy a sekrestyés létrájáról sietve leszálljon, és az alélt „püspök” vállát megérintve, vele a főoltár háta mögé meneküljön. A nagy oltárkép, amely Mária mennybemenetelét ábrázolta, talán megvédelmezi mindkettőjüket.
A sekrestye sötétségéből egy párducköpenyeges (legalább három párduc bőréből volt a bunda varrva), megtermett, aludtvér arculatú, tollforgós kucsmájú férfiú lépkedett elő, mintha az éjből született volna. A jobb kezében a Szegények Bibliáját tartotta, míg balja kardja markolatán nyugodott. És ennek az embernek ebben a kísérteties órában olyan szomorú volt az arca, mint a hóhéroké, amikor kötelezettségüket elvégezték, és a nép borzadálya elől elbujdosnak.
– Zápolya, a tót király – mormogta hideglelősen Mária, anélkül hogy a jövevényből valamit látott volna, csupán a lépéseit hallotta.
A „püspök” a közeli veszedelem érzetére magához tért váratlan aléltságából, és körülnézegetve a főoltár háta mögött, az oltári festmény vásznán egy apró, világos pontocskát pillantott meg, valamely lyukacska helyét, amely máskor tán sohasem látszott, csak most, amikor az éjféli sötétben a gyertyák fénye átvilágított rajta, mint valami kis csillagon. Az oltárkép hátát keresztbe szabott lécek erősítették meg, a „püspök” egy perc alatt felkúszott a lyukacskához, és a következő jelentéssel tért vissza:
– A vajda most helyezi el II. Lajos homlokán azt az aranypártát, amelyet száz darab válogatott aranytallérból rendelt meg a kincstárosánál,329 Tornaallyai Jakabnál. Éppen most számolja őkegyelme, hogy a száz darab aranyból nem hiányzik egyetlen is. Már harmadszor kezdi az összeadást. Tornaallyai uram ugyancsak szorul a tallérok olvasása közben.
– Ennek a száz aranynak Szent István koronája az ára – lihegte Mária. – Ilyen olcsón még nem jutott király koronához.
Odakünn a templom hajójában a létra kopogása hallatszott. Zápolya bizonyára több oldalról megnézegette, hogy a holnapi temetésen mindenki láthatja-e alaposan az aranypártát, amelyet ő ajándékozott a halott királynak. Tornaallyai kevesellte a világosságot, mire Zápolya azt felelé, hogy majd nappal szebben ragyognak az aranyak. A holt királynak, aki odafent feküdt az ég és föld között, nem volt egyetlen szava sem, hogy halottaiban a tőle rablott aranyakkal megkoronázzák.
– Azt hiszem, most már senkinek sem lehet panasza ellenem? – kérdezte Zápolya, amint elégedett léptekkel körüljárta a ravatalt, és az aranypártát minden oldalról szemügyre vette. Valóban a legszebb, legfrissebb aranyakat választották ki a koronázáshoz, Isten tudná, kinek a ládafiában tartogatták, hogy ilyen üdék maradtak, mint az ifjúság!
– Véres aranyak! Az én uram, királyom szent vérével öntözött aranyak – kiáltott fel Mária, amikor a két éjféli látogató sarkantyús léptei elhangzottak a templom sötétjében, a szél dörrentve vágott be egy ajtót, mintha az éji szél is tanúságot akarna tenni Zápolya nagylelkűsége mellett. Mária kígyózó, irtózó szemekkel nézte II. Lajos homlokán a fénylő pártát, ha lett volna elég bátorsága hozzá, az aranyakat a földre veti vala a király homlokáról, de tétovázó keze még habozott, gyenge volt, asszonyi volt, nem merte a holtat megfosztani királyi díszétől. És amíg lelke eltökéltségére várakozott II. Lajos holtteste mellett, váratlanul felhangzottak a háta mögött ama kísértetiesen csengő lépések. Mintha Zápolya meggondolta volna a dolgot aranyai biztonsága felett… Egyszerre, mint a Rém: Mária háta mögött állott, és barna, medveszínű szakállal környékezett arca olyan vörös volt, mintha a legsötétebb indulat vére készülne abból kibuggyanni.
Vadállatszimatú kémeinek vagy pedig ama titokzatos érzékének, amely a fejedelemségre született emberekben van, köszönhette-e Szapolyai János, hogy csaknem biztos tudomása volt arról, hogy Mária özvegy királyné ezen a november eleji éjszakán Boldogasszony templomában tartózkodik – nem csodálkozott szerfelett, amikor az özvegy330 királynét II. Lajos holtteste mellett megpillantotta. A királyné meglepetésében rettenve húzódott a koporsó felé, mintha a holt király dalmatikája alatt keresne védelmet. A „püspök”, aki szerencséjére a nagy oltár mögött maradt, kígyónesztelenséggel kúszott fel az oltárkép hátsó lécezetén olyan magasra, ahol teljes sötétségbe jutott. Nem sok jót remélhetett a Szapolyaival való találkozástól.
– Felséges asszony! – szólalt meg az erdélyi vajda olyan halkan, amilyen fojtott hangon a katonák még nem hallották beszélni – férfiembernél sem szégyen a könny, ha annak forrása nemes talajból fakad. A vértanú II. Lajos bizonyára megérdemli a sóhajtást és emlékezést, mert igaz férfi módjára halt meg.
– Orgyilkos kéztől! – szólalt meg hirtelen a királyné olyan hangon, mely száraz volt, mint a tapló, amely a repkedő szikrát várja, hogy mindent lángba borítson maga körül. Némely asszonynál észlelhető az ilyen jelenség, midőn a kétségbeesés sötét szakadékából másodpercek alatt a kijózanodás jeges csúcsára emelkednek. – Mondja, vajda, hány hamis aranyat kevert ama koronába, amelyet II. Lajos fejére illesztett?
– Felséges királyné – felelt Szapolyai rezignáltan –, a halállal szemközt még a legelszántabbnak közülünk sincs kedve gyalázkodni. Mindnyájan betegei vagyunk, emberek, annak a nagy átoknak, amelyet köznyelven halálnak neveznek. Ma neked, holnap nekem.
Mária most már visszanyervén lelke teljes rugékonyságát, kifeszítette alakját, mint egy növekedőben levő pálma, királynői méltósággal nézte az oroszlánhoz, medvéhez és farkashoz hasonlatos férfit, aki arkangyalként függesztette rá lángoló tekintetét. És a királyné azon sem csodálkozott volna, ha ez az arkangyal hirtelen, lesújtva, térdre veti magát előtte.
A holt király koporsója körül szurkosan csöpögtek a gyertyák, mintha azoknak a rossz szellemeknek bűnbánó könnyei lettek volna, amely gonoszak ily ifjan koporsóba juttatták II. Lajos királyt. Az egyik gyertyaszál eltörött középen, és oly sután, félszegen állott tartójában, mint a sánta Werbőczy szokott állani. Amott ez a viasztőkeszerű gyertyaszál, amely vékonykán, takarékosan eregeti magából a lángot, nem hasonlít-e a vén fukar Bornemissza uramhoz, aki még a lélegzetvétellel is takarékoskodik, mert nézete szerint minden embernek megvan a maga zsákja, amelyből ha egyszer kifogy a szufla, többé megtölteni nem lehet. Hát az a hórihorgas gyertyaszál, amelyet bizonyára azért helyezett ide valamely prépostsági káplán, hogy mindenki észrevegye, nem-e a Brandenburgihoz331 hasonlatos, aki egész életében a feltűnőséget és a pompát kereste, és búskomor napja volt, ha pofaszakálla fodorintása nem sikerült? – Ilyen furcsa, megfejthetetlen gondolatai is voltak Máriának, amikor legnagyobb ellenségével és kikosarazott kérőjével szemközt állott a holt király mellett, aki többé nem tudta volna megvédelmezni őt egy zümmögő szúnyog ellen sem!
Szapolyai gondolatait vajon elárulták-e szavai, amelyeket olyan halkan mondott, mintha miséskönyvből olvasta volna őket?
– Felséges asszony, holnap eldől Magyarország sorsa. Engem, Szapolyai Jánost, az erdélyi vajdát és Szepes örökös grófját, egyhangúlag királlyá választanak először ebben a templomban, amint sírboltjába takarítottuk a holt királyt. Majd odakünn, a szabad mezőn az éljenzés úgy rivalog, mint győzedelmes csata után a lobogó.
– Igen, láttunk itt a városban néhány szalai, somogyi, vasi részeg embert!
– Akar-e Magyarország királynője lenni?
– Én Szűz Mária országának megkoronázott királynője vagyok, és tovább is az maradok, bármit szavaznak a kövér tarisznyájukat féltő főurak, valamint a köznemes urak, akik bor és ábránd mámorában hajlandók királynőjük megtagadására. A megürült királyi korona után kinyújthatja a kezét Szapolyai uram, de az én koronámat fejemről csak Szűz Mária veheti le, ha angyalnak választ égi trónusa mellé – felelt Mária éppen olyan nyugodt egyszerűséggel, mint amilyent Szapolyai János erőszakolt magára, holott halántékán az ujjnyi vastagságúra dagadt erek úgy lázongtak, mint a tébolyodott dobverők.
A vajda hosszú, egyenes kardját a templom kövezetéhez támasztotta, és olyanformán nehezedett rá, mint valamely mankóra, amely szédülő szívét az elbotlástól megóvja. Hangján azonban még mindig uralkodott, mint a kígyóbűvölő marásra készülő állatain.
– Felséges asszony, én most harminchat esztendős vagyok. Más, nyugati országokban, ahol az élet tudományait tovább is ösmerik, mint a villámzó, mennydörgő első ifjúságét, a harminchatodik férfitavaszt mondják ama kornak, amikor a tudományok, tapasztalatok, bölcsességek és érett gondolatok révén a legnemesebb gyümölcsök teremnek az élet fáján. Ilyenkor válik valódi arannyá az agyvelő gondolata, és égboltozat-tisztaságúvá a szív érzelme. A vérkeringés elhagyja a veszélyes zuhatagokat, és nyugodalmas tóba ömlik, hogy termékenységet, gazdagságot, boldogságot fakasszon maga körül. A szenvedélyek ordító332 ebei elmaradnak a harminchat esztendős férfi sarka mögött, anélkül hogy egyetlen rúgást kellene tenni feléjük, az apró ördögök patkánysivalkodással futamodnak a lépés elől, még a halál is levett kalappal állong a harminchat éves férfi országútja mellett, holott ez a nagy ismeretlen szívesen szembeszáll a leghatalmasabb ifjú leventékkel, az óvatos öregekre pedig csak ráköhint. Harminchat esztendős vagyok…
– Ez is egyik oka annak, hogy nem mehetek férjhez magához, vajda – felelt Mária eléggé meggondolatlanul, húszesztendős fiatalságával. – Már többször megmondtam ezt hozzám küldött megbízottainak. Húszesztendős vagyok – élni akarok. Hogyan tehetném ezt egy harminchat esztendős férfi mellett? Nem inkább szolgálnám lelkem üdvösségét azzal, ha házasság helyett nyomban az innsbrucki apácakolostor fejedelemségét fogadnám el, amely helyhez életem legboldogabb emlékei fűződnek?
– Tehát idejét múltam? Bár holnap választanak Magyarország királyává? – kérdezte nem minden gunyorosság nélkül az erdélyi vajda, de hangjában volt valami fanyarság is, mint a láthatatlan szél hozza őszidőben a szőlődombok illatát. – Lehettem volna magyar király már húsz esztendő előtt is. De tiszteletben tartám a magyar törvényeket.
Mária csöndes gúnnyal nézett végig az előtte álló vajdán, olyanforma tekintettel, amely leginkább kihozza sodrából a férfiakat. De a vajda még mindig az élettől megsebesültek lassú hangján beszélt, bár mellkasa láthatólag emelkedett:
– Ugyanazoknak a magyaroknak a maradékai vagy őszbe borult képmásai, mint a gyermekkorban látott feszületek, akiket végül szívünkhöz szorítunk; akik mind olyan megszentelt arculatú férfiak voltak, mintha valamennyien a régi boldog Magyarország címerét viselnék a homlokukon. A Hunyadi Mátyás magyarjai… Azé a Hunyadié, aki alatt apám hadvezér volt! Az 1505-i esztendő Rákosának a magyarjai, akik közlelkesedéssel kimondották, hogy egyetlen nemzet nem akarnak többé lenni a világon, amely nemzet nem önvéréből választja királyát, hanem idegen előtt szívesen hajtogatja térdét; azok a magyarok gyülekeztek itt egybe Fejérvárott, nem pedig a somogyi, vasi, zalai korhelyek, mint felséges asszony nevezte őket. „A magyar nemzet mindig szabad volt, és e szabadságának a királyválasztás tette legfőbb ékét, legbecsesebb kövét.” Elég volt az Ulászlókból, akiknek tunyaságából vagy a csehekkel való összeesküvésből elszakadt Magyarországtól a fegyverrel szerzett Slézia, Morvaország, Luzsica. Az a sertés formájú magyar ember is, akit felséged333 annyira nem becsül, hogy egyetlen pillantásában részesítse, jól tudja már, hogy „Magyarország, amely annyi éven át ontotta vérét a keresztyén hitért, végromlásra, veszedelemre hanyatlott. Nagyjai, nemesei nagy része elhullott, üresen maradt várai török kézre jutottak.”
– Bezzeg, maradt vajda uramnak hetvenkettő ezekből a várakból.
– Amelyeknek felséged lehet az úrnőjük attól az időtől fogva, mikor a nap felkel Székesfejérvár felett. De már nincsenek is hetvenketten a váraim, mert váraim, amelyek a tengerpart felé esnének, éppen régi, rövidlátó királyaink ügyetlenségéből elszakadóban vannak Magyarországtól, mint akár az északiak. Szerb-, Halics-, Ladomér-, Bolgár- és Dalmátországok számtalan váraikkal elidegenedtek, pedig valamikor ők voltak legjobb hívei II. Endre királyunknak, a bujdosó IV. Bélának.
Mária ezenközben, amíg Szapolyai János kardjára támaszkodva beszélne előtte, letépett egy ágacskát egy fenyőfa koszorúcskáról, amelyet Isten tudná, mily szegény magyar állított nagy suttyomban II. Lajos koporsójához. Az ágacskát az ujjai között forgatva, arra figyelt, hogy milyen különös, nőies hangja van a vérszagú Zápolyának, amikor itt, a király koporsója mellett halkított és gyengéd szóval próbálta meggyőzni Máriát a maga igazságáról. A királyné talán a vajda szavainak értelmeit sem mérlegelé annyira, mint azoknak éppen nőies hangzatát. Hát lehetséges az, hogy az az ember, aki úgy akasztatta a lázadó „kurucokat”, mint tavasszal a kártevő varjakat, hangjaiban így ellágyuljon, hogy szinte a könnycseppek lépdelődése hallatszott szavában, amely könnycseppek fel és alá sétálnak a láthatatlan létrán, mielőtt kibuggyannának az ablakon? – És a nagy izgalomban nőiessé vált férfihang* tovább beszélt, amíg Mária arca epeszínű lett:
Cs. kir. titkos levéltár: Kémjelentés. „…sed feminae voce loquitur.”
– Itt vannak az 1505-i Rákos maradékai, akik most is ugyanazt akarják, amit apáik törvénybe iktattak: a Jagello-ház kihalásával legyen Szapolyai a király. Mert női ágon nem örökölhető a magyar korona, még a Habsburgoknak sem.
– Hát ezt majd meglátjuk – felelt olyan csendes hangon Mária, mint aki biztos a dolgában. A vajda most már hevesebben, rövidebb lélegzetvételekkel folytatta:
– Itt vannak Fejérvárott ők mindnyájan, akik kezük aláírásával és nemesi pecsétjükkel megfogadták vala, hogy német király többé nem lesz Magyarországon, amint II. Lajos elmegy uralkodni a másvilágra.334 Itt vannak a Szent Márton-hegy bíbornokai, a kalocsai és bácsi érsekek, a váradi, az erdélyi, a váci, a nyitrai, a szerémi püspökök, hogy Szent István koronáját az ország egyetlen grófjának fejére tegyék.
– Hát a bazini Szentgyörgyieket a gólya költötte? – csattant fel Mária hangja. – Magyar királyné létemre jól tudom, hogy két grófi család van Magyarországon: a Szentgyörgyiek és a tót Szapolyaiak. Mikor lett még király ezekből a comesekből?
Zápolya mintha nem is hallotta volna a királyné szavait. A maga igazának bizonyításában mindinkább szenvedélyesebb lett hangja, bár itt-ott még átérzett e hangon valamely asszonyos kétségbeesés.
– Itt van a csanádi püspök… Gerván.
– Az a kétmázsás ember, akit vajdaságod nevezett ki: józan és mértékletes életmódjáért jutalmul a szerencsi minorita kolostor kapujának a sarkkövén? Aki után hat darab fatuskóból kifaragott széket visznek a csatlósai, ha valahová elindul, mert nem lehet tudni, hogy melyik szék fog összetörni alatta? Akinek a potrohát Szerémy uram szokta kényelmesen elhelyezni a combján? Ismerem őkegyelmét. Gazdasszony volt nálam.
– Itt van az új esztergomi érsek, Várday uram, az egri püspök.
– Aki az egyházi átoktól félvén, nem meri vajdaságodat megkoronázni! Sokszor megtörölte táskás ujjait asztalomnál. A csirkezúzát szereti.
Szapolyai tovább sürgetőzött:
– Itt vannak a régi zászlósurak a maguk személyében vagy pedig maradékaiban, Ujlaky herceg, Somy, a temesi ispán, Ráskay Balázs, a főtárnokmester, Pálóczy Mihály, a főpohárnok, Pethő János, felséged volt főajtónállója, ákosházi Sárkány Ambrus, pozsonyi ispán…
– Az pedig nincs itt, mert hűségesen meghalt Mohácsnál.
– Itt vannak a bánok: Nándorfejérvárból, Sabácsból, Szerémségből, a királyi ítélőmesterek, az országbírák, a várispánok, a dubicai gróf, mind, mind, akik ebben az országban valamit számítanak: a trencséni Kubinyi Mátétól a pozsegai Zalpataczy Miklósig. Akik lelkükben mind mélyen érzik, hogy a hazáját szerető, hű országlakosoknak a mostani veszedelemnek idejekorán elejét kell venni. Országunk szétforgácsolódottsága legfőbbképpen annak tulajdonítható, hogy külföldi urak és idegen királyok parancsoltak benne. Mindenki Fejérvárott van, aki Magyarország javát akarja. Szrittey Miklós Ungból, Sennyey Sebestyén Sárosból. Orbász megyéből Petrovics Mihály és Vasból szarvaskendi Sybrik. Még Csapy György uramat is megmozgatták Zemplénben,335 pedig az öreg ilyenkor szokott szüretelni, megvárja, amíg összezsugorodik a szőlőfürt.
Mária összekulcsolt kezét ölébe eresztve hallgatta az erdélyi vajdát, mintha az vizsgázott volna előtte:
– Kár vajdaságodnak a mondókáját erőltetni a magyar urak nevei felett, jobbára ismerem valamennyiüket, mert Magyarországba jövet egyebet sem tettem, mint tanultam. Ismerem ezt a büszke fajtát, amely sírig tartó halálos haragra kész, ha egyetlen kommát elfelejtenek a nevéből. Megvetőleg vonogatja a vállát azoknak a tudatlansága felett, akik nem ismerik a régi családok történetét. A nagyapákról éppen úgy kell mindent tudni, akár az unokákról. Ez a nemzet arra rendeltetett, hogy múltjából merítsen erőt a jövendőjéhez. És éppen az a legnagyobb baj, hogy a Szapolyaiaknak nincs elég múltjuk ahhoz, hogy joguk legyen kinyújtani a kezüket Szent István koronája után. A legkisebb magyar nemesnek, aki az ősmagyarok elejével jövet nem hozott magával egyebet a Kárpáton át, mint kardot oldalán a maga élete oltalmára és egy tarisznyára való hunszívfűmagot a lova táplálására, több jussa van Szent István koronájához, mint a tót Szapolyaiaknak, akiknek még a nagyapjáról se tud senki ebben az országban.
– De annál többet tudunk a kecskepásztorokról, a Habsburgokról – vetette oda foghegyről a vajda.
– Igen, egyik ősömnek, Gazdag Albertnek aranygyapjas nyájai legeltek a tiroli megyékben. Ezeknek a nyájaknak az emlékezetére alapítottuk az aranygyapjas rendet, amelyet a világ minden uralkodója büszkén visel a nyakában. Azt hiszem, vajdaságod várainak felét odaadná egy aranygyapjúért…
– A te kezedért! – kiáltott fel hirtelen Zápolya, és hangjának nőies gyöngédsége úgy röppent el, mint valamely megriasztott énekesmadár a fészkéből. Még dobbantott is sarkantyús lábával, mintha egy szobor mozdulna meg valamely túlvilági sugallat folytán, midőn váratlanul élet áramlik végig érctagjain.
Ó, ki ismerné az asszonyok vérmérsékletét? Mária sem meglepetést, sem haragot nem mutatott Szapolyai kitörésére, mint napjainkban játsszák a színpadon az efféle jeleneteket. Talán még lejjebb eresztette ölén két összekulcsolt kezét (amely mozdulat igazán nem illett vitézi ruházatához), szelíd megbocsátással nézett a vajdára, mint egy szentkép, amelynek az imént egy meggondolatlan zsoldoskatona kardjával átdöfte szíve helyét. A hangja pedig úgy lengedezett a gyertyák szurkos336 lángjainak füstjében, mint az olvadás tavaszi szellője, amely útját tévesztve, néha érezhető a téli éjszaka farkasszagában is.
– Kedves grófunk! Igaza van vingárti Horvát örökös kérőnknek, aki mindig azt jelenti vajdaságodnak pozsonyi mulatozásai elmúltával, hogy az asszony mindenképpen boldog: akár gyűrűt, akár kosarat adhat. Vajdaságod jóvoltából és Horvát uram serénységéből többször részesülhettem ebben a boldogságban, mióta a pozsonyi Szent Márton-torony harangjait hallgatom. Nem mondhatja vajdaságod, hogy felelet nélkül hagytam volna egyetlen kérését, kérdését, üzenetét. A sors szörnyetege megtaposott, mint tán egyetlen asszonyt sem Magyarországon. Testileg ronccsá lettem, mint zátonyra vetett hajó, amely többé nem iramodhatik el a viharok elől, hanem megadással fogadja bús testével azokat a hullámveréseket is, amelyeket csupán egy pajkos gyermek okoz, aki meggondolatlanul kavicsot dobott a tenger vizébe. Én érzem minden kavicsnak, kődarabnak az ütését, amelyet felém röpítenek.
– Asszonyom, én Magyarország királynéjává akarom tenni – felelt az erdélyi vajda, miután Mária nyugalmából ő is erőt látszék meríteni a további beszélgetéshez, miután felbuggyanó vére csaknem elborította már tiszta látását. – Én szeretem a felséges asszonyt, szerettem attól a pillanattól kezdve, mióta először hallottam nevét, és pártfogóm, Werbőczy, esténkint a zólyomi vár csikorgó kandallói, kísértetjárásos emeletei, fenyőpálinkától égetett arculatú várkatonái társaságában elmondogatta felséges asszony őseinek történetét, mert ez a kackiás férfi, aki törvénycsináló létére nagyon sokat adott arra is, hogy bajusza, szakálla, haja mindig úgy meg legyen sodorva, mintha éppen az esküvőjére készülne; ez a Werbőczy sokkal többet tud mindenfajta magyaroknál – Szapolyai István uramapám nyugodtan aludhat a sírjában, hogy ilyen bölcs, mindentudó, mesemondással is tanítgató férfiú pártfogásában bízott.
– Hát mit beszélt az a sánta eb? – kérdezte Mária a régi dölyffel, miután észrevette a vajda ellágyulását.
A vajda hangja valóban úgy pergett, mint az asszonyok orsója.
– Zólyomban hosszúak voltak az esték, a vár alatt legfeljebb medve próbálgatta körmeit a fák fiatal kérgein, a mesemondó pedig mindig készen volt, ha epegörcsei szünetet tartottak. Sárgult arca felderült, ha a kályha mellett fájós lábát melengetve, olyan dolgokról is beszélhetett, amelyek nem Magyarország betegségeire vonatkoznak. S így sokat mesélt felséged őseiről, Szép Fülöpről, Jó Fülöpről, Őrült Johannáról, a337 Luxemburgokról, az Anjoukról, amely történeteket én mind nagy élvezettel hallgattam, mert ez az öregember mindent tud, ami valaha a világon történt. „Olyan szép asszony lesz valaha belőle, mint Castiliai Izabella volt, aki Sevillában a papucsait és kesztyűit tette az ablakába, hogy a polgárok azt megcsókolhassák vasárnaponkint” – mondogatta Werbőczy uram a zólyomi várban, amíg az epegörcs el nem vevé kedvét a királynékról való ábrándozástól.
– Ismerem az effajta férfiakat, akik mindig angyaloknak nevezik a nőket, amíg a legkisebb testi fájdalom utoléri őket – gitár kellene Werbőczy uram kezébe, nem pedig törvénykönyv – felelt Mária kiegyenesedve Szapolyai andalgó szavai után.
A nőstény oroszlán bátorságával állott szemközt az éjféli látománnyal, és egyik kezét II. Lajos holttestére, a másikat kardja markolatára helyezte. – Nem olyan világ van most Magyarországon, hogy ráérjünk a gitárpengetést hallgatni; a király, akiért egyszer majd könyörgő miséket mondanak a papok az egész világon: halott, a törvények és szerződések vaskalapácsosai verik az órát Magyarország mulandó ideje felett, mint akár a velencei toronyban a vasemberek.
– De felséges asszony mindenáron előbbre akarja tolni az óramutatót. Ó, még nagyon messze vagyunk attól a korszaktól, hogy itt megint idegenek vethessék meg lábukat. A magyar nemzet nagy bajában visszanyerte ősi öntudatát, ősi erényét. Vajon volna-e húsz Zápolyainak annyi kincse, hogy azt a nemesi sokadalmat összegyűjthesse, amely most odakünn „rákosozik” a fejérvári mezőn, a vasárnapot várván, hogy nemzeti királyát megválassza? És ezt a koronázást mindjárt egybeköthetnénk az esküvőnkkel, hiszen holnap, szombaton, eltemetjük végre II. Lajost, amint királyhoz méltó.
Mária a tíz körmével belekapaszkodott a holt király dalmatikájába.
– Addig nincs temetés – süvített fel vércsehangon –, amíg II. Lajos király gyilkosát nem látja szemtől szembe, képből képbe, orcából és fülből egész Magyarország. Azért vagyok itt loppal, nesszel, éji madár kísértetlépteivel, hogy II. Lajost ne hagyjam eltemetni, amíg az igazság ki nem derül. Hadd lássa az egész világ vakondokkezét annak a gyilkosnak, amelyet csatavesztő királyára emelt, hogy megismerkedjen annak a királyi vérnek a buzogásával, amely éppen azért volt olyan kristálytiszta, mert minden percében kész volt azt hazájáért ontani! Hadd lássa ország-világ a gyilkos szemét, amely ártalmasabb a rohamba menő kígyóénál, hogy az ilyen szemű csecsemőket már születésük után a megsemmisülésbe338 küldjék, mielőtt királygyilkosságot követnének el. Hadd lássuk most is feszülni a derék izmait, a kar csomóit, a kéz görcseit, mint akkor, midőn II. Lajos Szent István koronájával megáldott fejével a farkasok, rókák kegyelmét kérte a Csele-patak nádasaiban; a vért lehelő vadállatok megkegyelmeznek vala az országért menekülő királynak, de nem így az az ember, aki tőrével sarkában követte, hogy alkalmas pillanatban a legnemesebb életnek vessen véget. Hadd lássuk azt a gyilkost, aki ördögtől megszállottan, a vérszomjas hiúz ugrásával, titkon, orvon, mint a kapufélfa mellett állongó halál rárontott a legyengült II. Lajosra, aki nemzetéért még sokáig élhetett volna. Hol van a gyilkos? A gyilkost akarom látni, hogy a magam két kezével végezhessem ki, mint patkányt az eb. Folyjon a vér újra Magyarországon, mert addig nincs békessége e megfertőzött nemzeti családnak, amíg ganéjbogarak gödrében meg nem híztak szörnyű állatok a gyilkos kifolyó vérétől.
A királyné ekkor két karjával hirtelen átölelte a koporsóban fekvő, sássá, náddá, vízigyökérré válott királyi tetemet, és felültette fektéből:
– Mondd meg, Lajos, egyetlen Ludovicuskám, akinek legártatlanabb imádságaimat áldozám: hol van gyilkosod?
És a fejérvári Nagyboldogasszony főoltára előtt a királyné érezte két kezével, hogy megint átnedvesedik a holt király dalmatikája, mintha újra vérezni kezdene oldala. Zölddé, fakóvá, embertelenné válott arcán fájó mosoly rebbent végig, mintha valamerről a hajnal közeledne. A magasban, valahol az oltárkép mögött egy emberfeletti hang dördült, mintha a templom boltíve szakadt volna meg:
– Ott áll a királygyilkos a koporsónál!
A hang elvisszhangzott, mint a mennydörgés, utána tompa zuhanás hallatszott, mintha meteorkő hullott volna az oltárkép mögött.
Szapolyai arca úgy gyulladozott, mint egy szénaboglya. Valószínűleg régi, átkozott betegsége rohanta meg lesben álló fenevadként, szemei elfehéredtek, arca egy ismeretlen arc lett, és kardja úgy repült ki hüvelyéből, mint egy másvilági kard, amelyet gonosz felhők mögé rejtőzve rántanak ki ördögök. A kard úgy süvített, mint a holdból jövő szélvihar, és amit elsőnek talált, az II. Lajos király holtteste volt, amelyet Mária pajzsként tartott maga elé.
– Segítség! – kiáltotta a királyné, de kiálthatta volna a holt király is, oly másvilági volt ez a hang.
És a segítség csakugyan helyén volt, mert a vajda második vak döfése immár acélpendüléssel felelt mozdulatára. A „püspök” kardja nyúlott339 előre, mint egy arkangyalé, és a vajda kardja harmadszor és negyedszer is ebbe a túlvilági védelembe ütközött. Majd mikor a csodálatos kard mind közelebb nyomult Szapolyai mellvértjéhez, a vajda hátrálni kezdett, és háromszor kerülte meg a koporsót védekezés közben. Az első fordulónál már ordított a „püspök”.
– A nyakába kell szúrni, felség. Hadd temessük el II. Lajossal.
A királyné nem nyúlt kardjához, csak Lajos király holttestét tartotta karjában, mint egy csecsemőét.
A második fordulónál az arkangyalként lángoló „püspök” megint felordított:
– Felséged kardja éles, magam fentem ki. Szúrni, szúrni: behunyt szemmel, és Magyarország meg van mentve.
Mária megint csak nem nyúlt kardjához, pedig könnyedén ledöfhette volna a vajdát, mint egy lábához kergetett vaddisznót.
Harmadszor a „püspök”, miután a koporsó körül lángoló ördögként ismét megkergette Szapolyait, magát szánta el, hogy végez a vajdával. Robbanva támadott, mintha a halált kereste volna. A vajda kardja hóna alá fúródott, mint az istennyila. Ezután Szapolyai szinte eszét veszítetten menekült a sekrestyén át a templomból.
– Felség – szólalt meg a földön fekvő „püspök” a haldoklók hörgésével –, igaz katolikusként halok meg, mert vándorlásunkban katolikussá lettem a várpalotai plébánusnál. Felséged erényei miatt. Adja a kezét, hogy megbocsátott azért, mert szerettem? És most el innen, felséges asszony. Az út, amerre jövénk, még szabad. A nyomorult emberroncs, akinek enni adánk, majd elvezeti felségedet a városon kívül. Siessen Pozsonyba, itt meggyulladt a föld.
A „püspök” ezután a Miatyánkba kezdett, de befejezni már nem tudta.
A királyné már a templom párkányán futamodott észvesztő bátorsággal, mikor még odaalantról, mint valami áldás, hangzott utána az egykori lutheránus hörgő imádsága.340
