12 A pozsonyiak sója
12
A pozsonyiak sója
A pozsonyiak sója
Csak csillapodj, indulat – mondta magában ecsedi Báthory István, amikor a váratlan közbeszólás révén hirtelen éreznie kezdé tagjaiban mindazokat a fájdalmakat, amelyeket eddig elaltatni vélt a sorsdöntő percek komolyságával.
Utóvégre királyt választ Magyarország, nem pedig disznópásztort. Hogy még ilyenkor sem nyughatik valakiben az ellentmondó virtus! De a pozsonyi kápolnából ki voltak zárva a királyné lándzsásai, testőrei, zsoldosai; csak úgy törvényes a királyválasztó országgyűlés, ha fegyveres őrök eltisztulnak onnan. A nádorispánnak a szószéken szinte szemmel láthatólag megdagadtak beteg lábai, mert nem merte volna előre gondolni, hogy itt még közbeszólások is lehetnek, mint a régi „Rákosokon”, amikor az okvetetlenkedő nemesurakat egy-két nap alatt ki kellett böjtölni, amíg már hazulról hozott mámorukat kialusszák, vagy pedig hogy elfogyván a lovuknak hozott abrak, mire ugyancsak útnak indulnak hazafelé.
Folytatta tehát beszédét Ferdinánd király választása mellett. Eddig maga sem vette észre, hogy milyen nagy híve az ausztriai hercegnek. De ha megmérgesítik az embert szónoklat közben! Mohács óta amúgy is csak Werbőczy álnok szavait lehetett hallani az országban, a törvényes nádorispánnak nem adtak szót a közügyekben. Legfeljebb a királynénak vagy pedig otthon a feleségének mondhatta el a nádorispán a pozsonyi számkivetettségben véleményét a hazai állapotokról…
– Miután tehát – mond – az ország védfalán ekként tört rés oly széles és oly nagy, hogy azt betölteni s megoltalmazni semmi magánember ereje nem képes… ha valaha, úgy most szüksége van Magyarországnak olyan hatalmas fejedelemre, ki nemcsak kifosztott várait ágyúkkal és egyéb kellékekkel felszerelje, de a múlt nyáron elveszetteket is visszanyerje, megerősítse; s a töröknek, ha még egyszer Magyarországra visszatérni akarna, szárazon és vízen felkészült hadsereggel ellenálljon. Olyannak pedig, ki mindezt megtegye, ő egyedül Ferdinánd királyt tudja a szomszéd fejedelmek közül. Kívüle mást senkit nem ismer.
– Szabad királyválasztók vagyunk, vagy pedig örökséget adunk át Ferdinándnak? – dördült meg ismét Tomori Lőrinc hangja, aki tomori415 magányából előjövet és bujdosásba készülődve bizonyára nem gondolta meg, hogy kérdéseivel mennyi galibát okoz. Hisz a régi Rákoson minden nemesembernek hallatni kellett a hangját.
Báthory nagyot nyelt a szószéken. Mit akar ez a vén bolond, aki János király elől az életét menti, míg Ferdinándot sarokba szorongatja. Vannak ilyen ellentmondó emberek minden gyülekezetben, akik vélt igazságuk keresésében szívesen kockára teszik az életüket is. Meg kell nekik szólalni a pokol tornácában is. A nádorispán bozontjait most Tomori Lőrincre vetette:
– Én ugyan Tomori uram helyében inkább törődnék most azzal, hogy vén fejemet hogyan mentsem igazságtalan vádaskodók ellen, de ha Tomori uramnak nincs éppen más gondja, szívesen megmondom neki, hogy Ferdinánd úr a felvetett kérdésben is bölcsen döntött. Nem a törvényes örökösödés alapján igényli a magyar trónust. Nem hivatkozik régi királyaink leveleire, szerződéseire, szokásaira, ama jöttmenttel szemközt, akinek valóban semmi igénye nem lehetett vala a magyar koronához, mint árulásainak láncolata és nagy gazdagsága, amelyet szertekürtöltek az országban. Ferdinánd igenis a szabad királyválasztás révén akar ennek a „törökmaradványnak” királya lenni. Mi itt szabadon, Árpád nemzete módjára választjuk meg fejedelmünket.
– Tehát nincs már örökség! – rikkantott most egy hang, mint valamely ócska síp a zárda templomában. Ezt a hangot Báthory uram nyomban megismerte a szószékről. Szarvaskendi Sibriké volt e riasztó hang, amelynek hallatára még kopaszodó koponyája is izzadni kezdett a feje búbján a nádorispánnak. Egy nagy verejtékcsepp végigfolyt a homlokán, mintha éppen nagyon fűszeres ételt evett volna – pedig ez tiltott volt a betegsége miatt.
És a vén hadisíp tovább folytatta a maga harapófogós kérdéseit.
– Hát ha szabad királyválasztás van, hol vannak innen a királyválasztók? Hol van a horvát bán, Batthyány Ferenc? Hol van Tahy János, a vránai perjel, hol van a szomszédból a bazini gróf, Szentgyörgyi Farkas? Még a vármegyék sem jöttek el, pedig valami közük csak volna a szabad királyválasztáshoz!
A régi ellenfél kihozta sodrából a szószéken álló nádorispánt. Öklével a szószékre ütött:
– Szarvaskendi otthon maradhatott volna, mert itt van helyette Batthyány Orbán, Bánffy Boldizsár, Gyulay István, Czobor Gáspár,416 Pereghy Albert, Serédy Gáspár. Elvégzik helyette az országos gondokat. Ő csak törődjön tovább a leányai nászajándékaival.
Ez kemény rendreutasítás volt. Sibrik uram nyomban talpra ugrott, és vészmadárként süvített hangja az ájtatos kápolnában:
– Eb ura fakó! Talán csak a legkisebb jussa is nagyobb annál egy magyar nemesembernek, hogy magyar nemeseket keressen maga körül, amikor nemzetének új királyt választanak! Se ingem, se csizmám, se süvegem János. Nem szívelhettem Lajos királyt a dadogása miatt. Úr vagyok Szarvaskenden most is, mint az Árpádok óta. Hát csak van valami jussom megkérdezni, hol vannak Török Bálinték, Pekry Lajosék, Nyáry Ferencék erről a királyválasztásról? Nagy Imréről, az alnádor úrról is olyan hírek jöttenek, hogy nem is annyira fogságban van őkelme, mint inkább – átment.
Hát ebben igaza volt Sibriknek, a vén rendbontónak. Az említett urak valóban hiányoztak a zárda templomából.
– Nem felelhetek minden nyúlszívű magyarért – dördült fel most megint a nádorispán hangja.
(Brodarics ezalatt Szalaházy füléhez hajolt: „Minek ez a sok lárma a kurtanemesekkel? Hazamennek innen amúgy is, és a legközelebbi »Rákosig« nem hallunk felőlük. Ki kell mondani, hogy Ferdinánd a király, aztán menjen mindenki dolgára”.)
Szalaházy intett fehér kendőjével Báthorynak.
A nádorispánt amúgy is szívszorulások környékezték, amelyek dagadt lábaitól látszottak felszálladozni. Nem beteg embernek való a hiábavaló vitatkozás a veres nyakú Sibrikkel, akinek orvosai javaslák az úton-útfélen való disputát a vérbősége miatt. Mert ettől csillapult az érverése. De még Tomori Lőrinccel, a vén, csavargó külsejű bús magyarral se lehetett volna zöldágra vergődni; már éppen kifeszítette ócska csizmába bújtatott jobb lábát, hogy valamit közbeszóljon, amikor Báthory István okos ember létére észbe kapott, és ott hagyta a szószéket. „Vigyen el engem az ördög, ha tovább is törődöm ezekkel a hazafiakkal” – dörmögte magában, és most már az volt a legfőbb gondja, hogy a meglékelt csizmaszárán tágítson valamit, hogy koponyájából a megduzzadt erek tartalmát végtagjába eressze. „Vak lett mindenki ebben az országban!”
És a sekrestye ablakán kitekintve bizonyos megelégedettséggel vette417 szemügyre a bőséges hóesést, amely ezen a napon, december 16-án úgy elborítja Pozsony városát, mintha ide beengedni vagy innen elengedni senkit sem akarnának.
Miután a nádorispán egy jó kehelynyivel felhajtott a miseborból, hogy valamiképpen lehűtse magát, a sekrestyéből kipillantva észlelé, hogy az ő helyén, a szószéken tisztelendő Kristóf, laibachi hercegpüspök áll, a papok gyakorlottságával beszél a gyülekezethez, amely eleinte némán hallgatja az ékes latin szót, amely Ferdinánd teljes hatalmú biztosának szájáról pereg. Mintha ezt az idegen papot nagyobb tisztelettel hallgatnák a magyarok, még a „gubások” is, akik eleget érezték ökleit Báthory nádorispánnak. Ott, a sarkok felé, ahol a háttérben rendszerint a nemzeti elégedetlenség szokott meghúzódni kabátujjba rejtett fokosokkal, botokkal, rövid nyelű buzogányokkal, most mély csendesség uralkodott, mintha ettől az idegen paptól többet várnának, mint Báthory uramtól. A nádor tehát elégedetlenül ment helyére, abba a magányosan álló karosszékbe, ahonnan most már öklelő tekintettel nézegette ellenfeleit: a közbeszólókat és a közbeszólásokat helyeslőket. Olykor dölyfös mosoly szántott végig rezes arculatán. Mintha csak gúnyolódott volna magában azokon a magyarokon, akik királyt akarnak választani, de a királyválasztáshoz nem értenek. De hát honnan is értenének?
A nádor arcát még akkor sem hagyta el a gúnymosoly, amikor némi udvariasságból, a fél vállán át egy-egy hallgató pillantást vetett a szónokra. Mit tud ez az idegen pap? – Hát a pap tudott valami olyant, ami nyomban érdekelni kezdte a hallgatókat. A pap a pénzről és drágaságról beszélt:
– Meg nem foghatom véges ésszel, hogy a gazdag Pozsonyban miért 4 kis pénz, vagyis 2 ezüst krajcár az ára egy font tehénhúsnak? Ti, magyarok, talán tudnátok ennek okát megmondani?
– Zápolya! – kiáltotta a pap a szószéken, és öklét felemelte. – Nem állhatom! alacsony, száraz termetét, sem asszonyos hangját. Lelke már régen a pogányé.
– Nem is adjuk neki feleségül a királynőnket! – süvített most Sibrik hangja, aki mindig csak a házasságokkal törődött. – Menjen ahhoz a cseh urasághoz házasodni, akinek leányait György öccse részére eljegyezte.
– Morvába! – javította most Tomori Lőrinc hangja. – Perustenszky Vojtekhez. Akivel amúgy is szövetségben van Ferdinánd ellen.418
A szószéki pap, mint gyakorlott szónokhoz illik, nyugodalmasan kivárta, amíg az urak odalent közbeszólásaikkal jól felmérgesítették magukat.
– Hát arról a nyolc huszárról hallottak, aki Pozsonynak tartott a Zápolya megbízásából, és húsz sószállító szekeret foglalt el útközben? – kérdé most egy eddig ismeretlen hang. Bizonyosan valami pozsonyi polgár volt a közbeszóló, akinek sebét csípte az elveszett sószállítmány. – Mit csinálunk majd, ha nem lesz só Pozsonyban?
– Ezért a sóért, a pozsonyiak sójáért fizetni fog Zápolya úr! – szólalt meg Fischer uram, a főbíró is abban a méltóságteljes ornátusban, amelyben a királyválasztó gyűlésben helyet foglalt. – Könnytől, vértől lesz nehéz az a só!
– Hát a pénzbeli kártérítés az elrabolt városi fogatokért? – szólt most hirtelen Prihoda pozsonyi szenátor.
Báthory uram azon vette magát észre, hogy maga is a közbeszólók közé keveredik (olyan az, mint a ragály).
– A pénzbeli kártérítéssel pedig igyekezzenek kegyelmetek, mert maholnap annyija se marad a vajdának, hogy a bajszát kipederhetné!
– Trencsén, Tokaj, Pápa, Sztrecsen, a családi vagyon csak megmarad – aggodalmaskodott az előbb említett szenátor.
– Hát azoknak meg éppen elvégeztetett – kedélyeskedett Báthory István. – Tokajban a koronatolvaj kis Perényi fészkelte be magát – Pápán Frangepán Kristóf az úr, amíg Zápolya adósa – Sztrecsen a minap került a cseh pénzkölcsönző Szvetloveczky Burián zálogába. Füstje se marad a nagy Szapolyai-vagyonnak, ha idejében le nem emeli Ferdinánd úr a királyság terhét Jankula vajda válláról.
A laibachi hercegpüspök pedig csendesen malmozott ezalatt a szószéken. Okos ember volt, jól tudta, hogy minden közbeszólás az ő ügyének használ. Talán már nem is kell azt a hosszú szónoklatot elmondani Ferdinánd mellett, amely szónoklatra tisztelendő Kristóf úr hetek óta készülődött. „A rendek a pozsonyi »Rákosban« meghallván Zápolya rogyadozó vagyoni állapotát, siettetik vala a királyválasztás ceremóniáit, hogy még gyanúja se legyen senkinek, hogy haboznának Ferdinánd úr elválasztásától.”
Gondolatokba mélyedtek a királyválasztók, de nem azokba a gondolatokba, amelyek a hercegpüspök ajkairól hangzottak Ferdinánd megválasztása mellett, hanem lekókasztották fejüket még azok a nagy419 számban megjelent nemesurak is, akik eltökélték magukban, hogy szavazatuknak árat szabnak, ne vesszen el minden Mohácsnál. Hm, ha Szapolyai valóban szegényedik: nincs mit keresni a zászlója alatt. – S ebben az elgondolkoztató csendben egyszerre csak megzörrent egy keserves hang, a végső reménységnek a hangja:
– Vivát Kázmér király!
Ez a bizonyos Kázmér, a lengyel király öccse volt a titkos királyjelölt, ha minden kötél szakad. Báthory uram, aki már javában érezte Ferdinánd egyhangú győzedelmét, dölyfösen felállott helyén:
– Ki volt az a vakmerő?
De senki nem jelentkezett vala… Csak későbbre keletkezik valamely mozgolódás a karzatok alatt, amint kézzel, ököllel, könyökkel előretologatják vala keshedt, öreg, bús Tomori Lőrincet.
– Már megint kend volt a rendbontó? Hát menjen kend Kázmér királyához – kiáltotta megsemmisítő hangon a nádor.
Ilyenformán dobták ki a legújabb Magyarországból is Tomori Pálnak elszerencsétlenedett, bujdosó öccsét.
…Még javában zúgott odabent a zárdafalak között a Vivát Ferdinánd, amikor Báthory István uram megvető arccal, még megvetőbb vállvonogatással odakünn állott már, a sekrestyén kívül, a hóesésben, és a téli időjárást szemlélte. A pozsonyi utcák, háztetők, templomtornyok kéklettek a hóesésben, nyugodalmasan füstölögtek a kémények, mintha nem is királyválasztás történt volna, csak amolyan mindennapi ünnepély.
– Nem ette meg a telet a farkas – mormogta magában a nádorispán, és ellenségeire, Szapolyaiékra gondolt, akik most valamerre dideregve várják az idő tisztulását, hogy elátkozottságukban megmozdulhassanak.
A város déli kapujához vezető, alig egy-két embernek való keskeny utcában eltávolodva kongott egy hang:
– Vivát Kázmér!
Ki tudná, hová, merre ment el a magyar elégedetlenség? A városban, a várban mozsárlövések durrogtak.420
