1 Az özvegy királyné: „Magyarország szegényasszonya”
1
Az özvegy királyné: „Magyarország szegényasszonya”
Az özvegy királyné: „Magyarország szegényasszonya”
– Vajon hányadik a péntek, amelyet Pozsonyban töltünk, felséges asszony? – kérdezte fújtatva Báthory nádorispán, akinek az ország „három sántái” közül kellett legelsőbb a hordszékbe beleülni, ha látogatóba akart valahová menni. (A másik két „Sánta”: Thurzó uram, Trencsénben és Werbőczy, János király kancellárja hír szerint még gyalogszerrel járnak a borbélyhoz megpiócáztatni magukat, Báthory uramat oda is székben vitték, pedig a fürdő itt, Pozsonyban csak a város kapuja mellett volt.)
A toronyóra delet vert Szent Márton templomának tornyában, Mária királyné már régen letörlé könnyeit, mert tudta, hogy a nádorispán pontosan szokott megérkezni a pénteki ebédhez. A nádorispán azonban nem sokat törődött az elhasznált zsebkendővel; az öregedő, betegeskedő, kövér, már a női nem barátságosságáról is lemondott férfiak egykedvű nyíltságával meresztette a szemét a világszépnek nevezett özvegy királynéra, és asztmatikusan, mintha mindig nagyon mérges lenne valamiért, fújt bele a bajszába, szakállába:
– Kár pedig minden könnycseppért, felséges asszony, amely könnycseppet itt, ebben a hosszú, rabsétára épített szobában elejteget. A spanyolországi futár, ha ugyan közeledik ilyenféle lovag valahol Európában Pozsony felé, egyetlen perccel, egyetlen órával nem jön meg előbb, mint a többi futárok szoktak Granadából jönni. Két hónapig tart ez az utazás, és a futárok, ezek a legnagyobb gazemberek már csak a cimboraság kedvéért se teszik meg gyorsabban az utat, akármilyen paripát ad alájuk Ferdinánd, cseh király őfensége, akár V. Károly, a leghatalmasabb római császár. Kár minden könnycseppért, felséges asszony, mert a futár amúgy is betér minden útba eső vendégfogadóba, hogy megkérdezze, melyik cimborája járt erre.
E bölcs férfihoz mért okoskodás nem nagyon látszott megvigasztalni Máriát, Magyarország özvegy királynéját. Tovább is csak maga elé355 nézett ama fátyolba borult tekintettel, mintha valami sűrű esőn át a jövendőt kémlelné. Hol jártak, merre jártak ilyenkor a húszesztendős özvegyasszony gondolatai, azt még Báthory István sem tudta volna megmondani, akinek pedig a pozsonyi számkivetés alatt mindennap volt dolga Máriával.
A nádorispán tehát betegsége miatt dagadozó lábszárait nézegette, amelyek már alig fértek a csizmájában. Aztán halkan, mintha csak a szakállának beszélgetne, így dörmögött:
– Nagyon szemtelenek már „Jankuláék”, mióta senkit sem vernek agyon közülük. Azt hallottam, hogy a girbegurba Werbőczy a keselyűarcával meg a nagy ádámcsutkájával a minap még a hitehagyott Esztergomba is elmerészkedett. Ott jutott csak eszébe, hogy én is itt vagyok a közelben. Sietve ment vissza Budára. Bizony lófarkához köttetném a kapa után ültetett szakállánál fogva, ha megcsíphetném.
– A kontra nádorispánt? – kérdezte Mária, anélkül hogy Báthory uramra tekintett volna.
– Kontra nádorispán nincs – felelt mély, sűrű indulattal Báthory István, hogy a felbuzogó vére szinte elsötétítette az arcát. – Amíg törvény van Magyarországon, addig én vagyok a nádor. Tudja ezt minden ember Magyarországon, csak nem meri mondani, amíg ily átkozottul szegények vagyunk.
– Már megint a pénzt emlegeti, Báthory uram – sóhajtott Mária.
– Hát mit emlegessek, amikor a feleségem szilvafáiból kell élnem. Az idén, ebben az átkozott esztendőben még szilva is csak felényi termett a lengyelországi Skvargán. Szepesben, Abaújban Szapolyai hamis garasaival fizetnek a véka után. Bizony, ha nem volnék nádorispán, nem tudnék mihez fogni a hamis pénzekkel, amelyeket a feleségem lengyel kereskedői hoznak. Így aztán mégiscsak kénytelenek elfogadni a pénzemet ezek a pozsonyi tolvajok.
Mária királyné megszokta a nádorispán panaszait, hisz mindennap hallotta őket. Csak tovább nézegetett a háza főtéri ablakából a Duna-part felé, mintha ebben a fertályórában várná annak a mesebeli hajónak a megérkezését, amelyről annyit álmodott magános sírdogálásai között. De a sáros, havas Duna-parton csak olyan urakat lehetett látni, akik egymás karjába kapaszkodva vagy pedig csizmájuk közé keveredett kardjaiktól nem szabadulhatván, bizonytalan léptekkel méregették az utat egyik halászcsárdától a másikig. – Horvát nemesek, ezek jöttek el leghamarabb az egybehívott „Rákosra” – dörmögte a nádorispán,356 amikor az egyik zöld dolmányos nemesember hógolyóbist gyúrva, éppen azt az ablakot vette célba, amelynek földszintes rácsai mögött Báthory uram állott. „Nem ismernek ezek senkit Frangepánon és Tahy uramon kívül.”
– Úgy érzem, mindketten árulóink – szólt Mária, akinek emberismerete özvegységében olyan hallatlanul kifejlődött, mint asszonyé azóta se Magyarországon.
– Hát igen… Pártunkon voltak, amíg fizetni bírtuk őket, mint ahogy sokan közeledének felénk nyájas farkcsóválással, amíg ráeszmélének ezek a ravasz magyarok, hogy Ferdinánd egy lyukas mogyoróért akarja megvenni Magyarországot. A „szabad királyválasztást” úgy is lehet értelmezni, hogy azt szabad királlyá választani, akinek több pénze van.
Báthory István uramat, mikor Mária néhány esztendő előtt Magyarországba jött, úgy jellemezték a királynő előtt jó barátai, hogy a nádorispán éjjel-nappal részeg. Lehet, hogy abban az időben az volt a szokás, hogy a nádorispánnak olyan szaga legyen, mint valamely ócska, penészes hordódongának, amelyet majd nem sajnál senki, ha a pincék örök rothadásában, csalánba fulladt rákok döglött szagában maga is megemésztődik. De most más világ járta, mióta Báthory István a mohácsi csatából megmenekedve az özvegy királyné szolgálatába állott, ahogyan ezt II. Lajos király kérte, amikor utoljára eresztette le önkezével arca elé a sisakrostélyt. A nádorispán nem ivott, mert keserves betegség üldözé, lábai megdagadván, alkalmatlanok lettek a járásra, boszorkánynyomás ült szívére, és olyan lyuk támadt nyakán, amilyent a háromélű dákos szokott ütni, amikor levegő után kapkodott. Már az akkori orvostudomány is ama állásponton volt, hogy az ilyenfajta betegségben sínylődő embernek méreg az ital, amely megkergeti, kifárasztja az amúgy is küzdelmes szívet. Ecsedi Báthory István tehát minden felindulás nélkül csóválta a fejét, amikor Mária királyné tégla alakú, fehérre meszelt apácacellához hasonlatos szobájában fel és alá járkálván arról panaszkodott, hogy a magyarokból kiveszett az önzetlen hazaszeretet.
– Mindenki mirigyes ebben az országban. Az őszbe vegyült, köpcös, vén vitéz, Frangepán Kristóf, aki még a múlt hónapban azt tanácsolta Szapolyainak a székesfejérvári gyűlésben, hogy rohanja meg Tatát és Pozsonyt, míg ő négyezer rablóval betör Ausztriába, jelenleg a mi pártunkon van még, de már nagyon nyugtalankodik ama ötezer tallérnyi ajándék harmadik részletének az elmaradása miatt. Ugyancsak tartozik357 az ígért pénzzel Ferdinánd őfensége Tahy uramnak és a köpcsényi Batthyánynak, a horvát bánnak is. Nem csoda, hogy ezek az urak megint csak a régi gazdájuk, Szapolyai Jankó felé pislogatnak. A királyoknak meg kell tartani azt, amit ígérnek. Nem lehet minden pénzt a Lengyelországba vagy Velencébe küldött követek tarsolyába tenni, mert idebent az országban válik el, hogy ki lesz magyar király.
– És Báthory uram? – kérdezte most Mária, összefont kezével, kiegyenesedve termetében, kerekre nyitott szürke szemével megállván a nádorispán előtt. Az pedig így felelt a gallérjából:
– Én fogadalmat tettem felséges asszonynak, hogy Ferdinánd őfenségét magyar királlyá választom. Ezt a fogadalmat ecsedi Báthory meg is tartja. Igaz, hogy még csak nem is láttam Ferdinándot két szememmel, talán nem is fogom már őt láthatni, de ígéretet tettem, mert a törvény így parancsolja. Szent István királyunk utóda, Péter óta már többször előfordult, hogy a magyar koronát a fejedelmi női ág révén örökölték a magyar királyok, akármint is forgatja kígyónyelvét ama sánta kancellár, Werbőczy uram, aki előbb-utóbb megszökik Szapolyai Jankó rábízott aranypecsétjével, mert azt mondják, hogy ez a pecsét valódi aranyból volna.
Az udvaron akkor csengetés hangzott fel, mint valamely főúri lakban, amely az imént elhangzott déli harangszó után, Szent Márton mindenkit ebédre invitáló harangja után a fejedelmi asztal vendégeit hívta az étkezéshez. Mária királyné a bicegő, tántorgó nádorispán hóna alá nyúlt. Báthory kiegyenesedett a királynői kéz érintésére, és így szólt:
– De azt nem mondtam, hogy Ferdinánd úrtól én megkaptam volna az ígért járandóságomat. – S hagyta magát az ebédlő felé vezetni. – Korántsem kaptam még csak annyit sem, mint Batthyány Ferenc uram, aki a megalkudott ötezer aranyból már hármat zsebre vágott, az elmaradt kétezer miatt pedig áruláson töri fejét.
– Menjünk már, nádorispán uram, az urak várnak az ebédlőben – biztatgatta a királyné a hirtelen felállástól röviden és fuldokolva lélegző Báthory uramat. (Honnan tudná egy húszéves menyecske az öregurak betegségeit, amelyektől néha megmozdulni sem tudnak?)
– Szarvashúst kellene ennem, mégpedig a szarvas patájából valót, amely patával a szarvas fülét szokta vakargatni. Az jó a szívbetegség ellen – vélekedett a nádor, még mindig a karosszék támlájába, valamint a királyné őfelsége karjába kapaszkodva. – És ímhol a fösvény pozsonyi polgárok megszokott pénteki ebédjét kell megint végigennem, amelyet358 azért küldenek felségednek, hogy a magyarokkal fel ne hányassa a városukat. Szinte látom Fischer polgármester uramat, amint a város számadási könyvébe a mai napról bejegyzi: küldtünk ajándékba az özvegy királynénak egy nagy csukát, öt font menyhalat, kárászt, süllőt, potykát… hogy a polgármester úr meg nem unta már ezeket a folytonos péntekeket. Nálunk, a Nyírben, ott, az ecsedi láp környékén ilyenkor, András napja táján, már befagynak az állóvizek. A csíkászok azokban a nádfonatú hátikosarakban hozzák az apró, fekete csíkokat, amely kasokon még itt-ott érződik az er-telen hónapok rákszaga. Nincs is jobb eledel a világon, mint a nyírbátori káposztaleves apró tiszai csíkkal! Hát még a tiszai kecsege mennyi mondanivalót tud az ősmagyarokról, akik a Tisza forrásainál itatták meg lovaikat! Ha már hal, szülessen a bércek között, ne pedig ólmos homokmederben, ahol a lusta potyka várja a februárt.
Miután nádorispán uram emígy kifejezést adott magában rejtegetett gondolatainak (amelyekből bizony királynő őfelsége legfeljebb annyit értett, hogy az ő híres, böjtös ebédei nem mindenkit elégítenek ki, akik másfelé is ettek meg ittak Magyarország folyóiból), Mária nyájasan, diplomatikus mosollyal nézett a kipirosodott arculatú Báthory Istvánra:
– Majd ha Ferdinánd bátyám hatalma kiterjed a Tiszáig, mi is másféle pénteki ebédeket eszünk. De ott most másnak halásszák a csíkot, a feltolakodott királynak.
– Ha ugyan megérkeznek valaha azok a futárok, akik Granadából száz meg százezer aranyakat hoznak – felelt az ajtó felé lépvén a nádorispán. – Én már csak megmaradok régi bútordarabnak felséged mellett. De mit csináljunk azokkal, akik a legszebb halban is mindig csak a szálkát keresik?
