A BUJDOSÓ P. B • Egy ismeretlen magyar költő élete és szenvedései
A BUJDOSÓ P. B • Egy ismeretlen magyar költő élete és szenvedései
Pongrátz Béla – a szentmiklósi és óvári Pongrátzok közül – egy nedves őszi alkonyaton, amikor a Duna felett piszkos ködfellegek úsztak, és a túlsó partról a ködön, felhőn, permetező esőn át a budai háztetők gyöngén átvöröslöttek, valamint a korán leesett hó fehérlett imitt-amott a hegyoldali utcácskákban: ismét elhatározta, hogy öngyilkos lesz. Szentmiklósi és óvári Pongrátz Béla harminc esztendeig körülbelül minden héten elkészült az öngyilkosságra, amíg végre-valahára ötvenhárom esztendős korában csakugyan meghalt, Budán, a Szent János-kórházban. A betegsége tüdősorvadás volt, és nem sokkal halála előtt összeaszott, feltűnően kicsiny kezeivel megáldott egy tízéves fiúcskát, miután betegségében gyermeknagyságúvá zsugorodott össze maga is a kórházi ágyban. A tízesztendős kisfiú az én fiam volt, aki virágot és gyümölcsöt vitt öreg barátjának a kórházba, miután a tízesztendős gyerekek még hálásak szoktak lenni a barátaikhoz. Pongrátz Bélát – vagy amint önmagát nevezte harminc esztendeig: P. B.-t az újságírók egylete eltemette valamelyik budai temetőbe, és P. B. ezzel elintézte mindazt, amivel az életnek, az embereknek, a világrendnek tartozott. Talán sohasem is kerül elembe a rejtélyes P. B., ha az idei ősszel a véletlen a Duna-partra nem vezet, ahol a víz felett barna ködfelhők csüngtek, és a túlsó oldalról piros tetők között fehérlő novemberi hó nem tűnik fel előttem. A nagy folyam lassan, szürkén, hidegen hömpölygött a partok között, a hegyoldalból a hó fehérlett, és ebben a pillanatban ismét láttam P. B.-t, mint hajdanában láttam: a partokon őgyelegve és alkalmatos pillanatot várva, hogy a ködben, hidegben, novemberi sárban a vízbe eltemetkezzen. Mert P. B. – bár manapság ezt már nagyon kevesen tudják – magyar költő volt.
Ki emlékszik P. B.-re?
Valahol talán egy budai kocsmáros, ahol fizetés helyett versekkel próbált fizetni? Egy régimódi, kék kötényes, hordószagú, piros arcú és266 ősz hajú bormérő, aki csöndes szánakozással nézte a kis, furcsa emberkét, aki rongyosságában, konokságában és elvadultságában sem volt más, mint egy szelíd, szótalan, beteg gyermek, egy hallgatag, elmerengő és bánatos, deresedő szakállú emberke, aki szemüvege mögött csodálatosan tiszta, csodálatosan jóságos, szomorú és bánatos, búskomoly és részt vevő szempárt viselt. Alázatos, könyörgő és jóságos szeme segítette ahhoz, hogy Budán vagy máshol, a külvárosok felé mindig akadt harminc esztendőn át egy-egy kék kötényes kocsmáros, aki borral megkínálta, kályhájánál melegedni engedte, és néha poharát a poharához koccintotta, hogy beszédre bírja a furcsa, figurás emberkét. Zareczkyről éneklik az Anyégin-ban, hogy: „hőstettei még emlékben vannak Vérynél, hol hitelben megivott sok drága bort”. Nos, midőn most a rejtélyes és nagyszerű P. B.-ról írok, úgy gondolom, hogy őreá nem emlékszik manapság más, azoknál az öreg és ritka bormérőknél, akik a messzi, rejtett helyeken, a budai hegy oldalában vagy tán a cinkotai vámon kocsmát tartottak, és szívesen mosolyogtak, ha az országút távolában a furcsa kis P. B.-t közeledni látták.
Tudni kell, mielőtt továbbmennénk, hogy Pongrátz Béla akkoriban volt fiatalember, amikor Reviczky Gyula még élt, és életével, verseivel megremegtette a fiatal és öreg szíveket. A vidéki gimnáziumok akácfás udvarain akkor sem Horácért rajongtak, hanem Reviczky Gyuláért. A fejlődő és növekedő új világ Reviczky bánatos szonettjeit suttogta. A költőinvázió, amely a felvidéki gimnáziumokból Reviczky után Pest felé vándorolt, a Dunántúlról, a kanyargós fehérvári utcákról a pesti Korona kávéházba vonta a kis Pongrátz Bélát is. Akkoriban már ott ült a franciásan finomkodó Gáspár Imre, aki Gasparone, Gil Blas (Gili Balázs) nevek alatt először írta magyar nyelven a francia lapok szellemeskedő cikkecskéit. Hová lett azóta a Gil Blas, hová lett Gáspár Imre? Benedek Aladár még a legszebb magyar költő hírnevében állott, és Tóth Béla a kétes hírű Ferenczi kávéházban tanyázott éjjelente.
A Ferenczi kávéház!
Régi pesti krónikákban furcsa feljegyzéseket találunk erről a helyről, amelynek a telkén manapság ifjabb Hegedüs Sándor író és milliomos bérháza áll. Ifjabb H. S. bizonyára sohasem írja meg házának történetét, ezért néhány szóval nem árt megemlíteni, hogy a Ferenczi kávéház egyik legnevezetesebb helye volt a régi Pestnek. A kávéháznak hivatásos vendégei azokból a nőkből teltek ki, akik éjjeli foglalkozást űztek. Karrierek kezdődtek itt, és karrierek végződtek, már amilyen az267 éjjeli nők pályafutása szokott lenni. Egynémelyik férjhez ment, családanya lett, és ezzel megszűnt a történelem számára. Mások elhervadva s megbetegedve, a kórházakból elutaztak messzi, Budapest vámjai felé. A legtöbb pedig nyomtalanul eltűnt. Nemcsak a Coppée kis madarainak a csontváza tűnik el az erdőn, ha a dermesztő tél után tavasz lombjai jöttének: az éjjeli nők eltűnése még nyomtalanabbul, rejtélyesebben megy végbe. Tegnap még Reviczky Gyulával ittak szilvóriumot, hogy a bánatos hajnalra megvirradva a szegény Gyula verset írjon róluk. Másnapra, mára már a nevükre sem emlékezik senki. Ha majd egyszer bátrabb lesz az irodalom, még a mainál is bátrabb, bizonyára akadnak majd költők és krónikások, akik nem mindig hagyják elfeledtetni a temetők árkában megtérő leányokat!
Hiszen igaz, nagyon igaz, hogy rosszak és utálatosak szoktak ők lenni, de azért mégiscsak voltak, vannak: a múltunkban, bennünk vagy a jövőnkben mindig ott vannak ők is, mint a betegségek, az örömök vagy a halál.
A Ferenczi kávéházban ült éjszaka Reviczky Gyula és vele és utána nagyon sokan mások, akik költők sem voltak, költők sem lettek... És miután a kor, a divat, a Reviczky divatja éppen olyan kötelező volt, mint a krinolin, minden valamirevaló költő a Ferenczi kávéházban kezdte meg életét, működését.
A Petőfi-korabeli Két pisztoly hangos és hetyke jurátusa ott csörgette kardját a Ferenczi kávéházban, csakhogy a kardot már nem a derekán hordja, hanem Abdul Kerimnek viszi Törökországba. Az „országúti fogadó” dáridózó vidéki földbirtokosa, duhaj Józsa Gyurija ott rikkantja el magát a Rostély utcában hajnalonként, csak éppen az a különbség a Petőfi-korabeli disznókereskedő és az akkori között, hogy emez csöndesebb, pénztelenebb, vigyázóbb, de az extra szobában forgó nasi-vasi játékhoz mindig kapható. Az elmúlt század magyar irodalmi megújhodása mindig a kocsmák és kávéházak levegőjében növekedett, fejlődött. Mintha a régi kocsmárosok valami különös bort mértek volna a költők számára, mintha a magyar bor okozta volna, hogy a költők leginkább a hazafias irányzatot kedvelték száz esztendeig. A Vörösmarty Komló-beli asztaltársasága csak éppen annyiban különbözött a Reviczky társaságától, hogy a „Ferenczi” idejében már erőszakos és új nyomások érkeznek, a messzi Párizs felől, Musset Alfréd szonettjei és zöld mérge népszerű dolgok lettek a pesti kávéházakban; Byron világfájdalma, Shelley borongós bánata a németes nevelésű Reviczky Gyulát268 éppen úgy megigézik, mint társait, a névtelen társakat... A Ferenczi-beli hajnali szilvóriumozás egy új érzelmes és bánatos költészetet hozott közénk, és névtelen, de szentimentális éjjeli nők ölelő karjai között nemződik a fájdalom és méla bánatok költészete. Mondják, hogy maga az öreges és méltóságteljes Vajda János is megfordult ezen a helyen, de hogy Pongrátz Béla ott ült valahol egy sarokban, és a szilvóriumot nektárként itta: az bizonyos.
Ezek a hosszú, szinte vég nélküli őszi éjszakák okozták azt, hogy Pongrátz Béla utána harminc esztendeig még mindig a Ferenczi kávéház lobogó gázlámpása mellett nézte a világot. A kávéház megszűnt, helyére palotát építettek, és a szegény és érzelmes nőket lehajtott fejű, pókos lábú kórházi lovak vitték ki a Rákos humuszába, hogy kóró vagy tavaszi ibolya alakjában tovább éljenek, de Pongrátz Béla képzeletben még mindig a letűnt kávéház ablakában ült, és talán azt sem vette észre teljes bizonyossággal, hogy a kassza mellőli asztaltól eltűnt a szomorú és csúnya „tót fiú”, és már nem emlegeti hajnalonként egykor cselédi sorban levő anyját, akit félőrülten és lerongyolódva látott bolyongani legutoljára a pozsonyi erdőben, és száraz gallyakat gyűjtögetve, monoton nótát dalol... P. B. (mert már azzá lett) nem vette észre, hogy körülötte megváltozott a világ, és a költők többé nem járnak „Balázs Sándor ócska köpönyegében” (minden rongyos köpönyegre ráfogták ezt akkoriban), és a cipők sem kérnek manapság enni a poétai lábakon. Ő a Reviczky Gyula divatját viselte holta napjáig, mint ahogyan még nemrégiben is akadtak öregurak, akik Vatermördert hordjak. Rongyos volt, kopott volt, és szegény volt, amilyen szegény ember talán egész Magyarországon nem volt rajta kívül. Mert ő volt az utolsó bohém.
Volt egy költeményes könyve: Jézusról. Filozófia, szentimentalizmus és könnyedén gördülő sorok. Nagyon régen jelent meg ez a verseskönyv, olyan régen, hogy én már nem ösmerhettem meg. Akik olvasták, azt mondták róla, hogy egy nagyszerű, rendkívüli költő írta. Ő maga sohasem beszélt róla nekem, csak a kék kötényes, hordószagú bormérőknek ejtett el egy-egy szót, ha azok poharat koccintottak vele. Én csak annyit tudtam róla, hogy a vendéglősök újságjába szokott cikkeket írni természetbeni honoráriumért, valamint egy nagy munkát ír: Buddháról, az ázsiai istenről. Az isteneket szerette, a királyokat nem. Többször szenvedett börtönbüntetést királysértésért, amely cikkeket lehetetlen nevű, időszakonként megjelenő lapokba írta. Közben újságíró269 volt itt-ott... Ám ezek a dolgok csak alig látható, gyorsan tovatűnő fellegecskék az ő életében. Kis füstfelhők, amelyek nyomtalanul enyésznek el. Az ő nagy élete, az ő szerelme, a megmaradandó emlékezete: az ok nélküli, cél nélküli, örökkön tartó bujdosás, csavargás, kóborlás volt. P. B. (már csak így írta a nevét) harminc esztendeig nem rendelkezett bejelentett lakással Budapesten. Hol lakott, merre járt? Senki sem tudta, talán ő maga sem...
A levél Moszkvából jött, esztendők előtt, mikor a diákokat halomszámra lövöldözték agyon, és a száműzöttek karavánjától feketéllett a szibériai országút. P. B. levelet írt Moszkvából: elment eleven, valóságos forradalmat nézni, a házban, ahol lakik, a terrorista társaság gyárt bombákat, a pincében dinamit van, és a házigazdája egy álruhában járó öreg nihilista... Ma sem tudom megérteni, hogy tudott az a levél hozzám jutni abban az időben, amikor az orosz rendőrség figyelmesen elolvasta a külföldre indított leveleket. De itt volt a levél, és elolvasása után lehunyt szemmel gondoltam P. B.-re, aki Moszkvában hallgatja a puskaropogást, és talán őrültségében önmagát akarta feladni a rendőrség előtt, midőn ezt a levelet megírta.
Lehunytam a szemem, és lassan-lassan megjelent akkor előttem a furcsa emberke alakja. Láttam bozontos, deresedő szakállát, homlokába hulló, későn őszülő haját, és láttam ócska barna köpönyegét, amelyet mindig hordott. Rongyos cipője és rossz kalapja, egész ágrólszakadtsága azonban nyomban eltűnt, amint gyöngéd és mesélgető hangját véltem újra hallani, amely hangon beteg kisfiamhoz beszélt egy éjszakán, amidőn a kisfiú mellől már kidőltek a virrasztók, és P. B. véletlenül a városba jött a jános-hegyi csőszkunyhóból, ahol azon a télen lakott... Bizonyára éhes volt, és vacsorázni szeretett volna, bizonyára már régen nem dohányzott, mert egy cigarettáért szokott elmenni Isaszegre, bizonyára a nyomor rettentően sújtotta szegény testét, hogy ismét a városba vitte útja, hogy régi ismerősénél és kis barátjánál a zimankós őszi estén az ajtón kopogtasson. És a gyermekükért aggódók, a virrasztásban kimerültek elfelejtették megkérdezni, hogy P. B. vacsorázott-e ezen a napon, szívott-e cigarettát, és van-e zsebében hídpénzre való összeg, amely dolog hiányában néha napokig nem mehetett vissza a jános-hegyi csőszkunyhóba... P. B. pedig olyanféle ember volt, hogy ilyen csekélységek miatt nem szólott. Szinte gyönyörködve270 tűrte a legnagyobb nyomorúságot. Akkor is, a zimankós, havas estén is nyomban elfoglalta helyét beteg kis barátja ágyánál, és a szürke téli hajnal már a Teréz-templom tornyát alaposan megvilágította, midőn a betegszoba félig betett ajtaján át még mindig hangzott a mesélgető emberke gyöngéd, finom hangja, mintha a regebeli jó kis öreg törpe jelent volna meg a fiú ágya mellett. Reggel lett, és mi elbúcsúztunk.
– Azt hiszem – mondta csöndesen –, hogy Oroszországban mostanában hasznomat vennék a nihilisták. Ha egy bombát kell eldobni, vagy egy kést megforgatni... Itt mostanában nagyon egyhangú az élet, és én hiába gyűlölöm a János-hegyen a királyokat.
Elment.
Furcsa kis alakja, barna köpönyege szinte árnyékként tűnt el a Teréz-templom mellett a reggeli ködben, és csak teli tüdőből szívott cigarettája füstje jelentette, hogy P. B. merre vette bujdosását.
A gyerek felneszel az ágyban:
– P. B. bácsi, mi lett aztán Árgyillussal? – kérdezte.
P. B. éppen hat esztendő múlva felelt meg erre a kérdésre.
Hat esztendeig járt-kelt Oroszországban, a csavargók és bujdosók országútján. Ah, ez az ország neki való ország volt. Itt kedvére kóborolhatott. Az útja mind beljebb vitte Ázsia felé, ment gyalog, ment vasúton és hajón lefelé a Volgán. Ha jól tudom, Oroszországba került magyar táncosleányokat tanított írni-olvasni meg francia nyelvre, talán ebből élt, talán másból. Egyszer Vlagyivosztokból írt, később Japánból… Úgy tünedezett el lassan előlem, a gondolataimból, az emlékeimből, mint egy csillag a felleges éjszakai égbolton.
Néha, álmatlan éjszaka látni véltem őt valahol Tokióban, ahol egy magyar táncosnőt tanít betűkre valahol... valahol... Aztán mikor már végleg elfelejtettem volna, megjelent.
A köpönyeg pedig a régi volt...
A bajusz és a szakáll deresedett meg csupán, és az emberke valahogyan kisebb, sokkal kisebb lett, mint amilyen azelőtt volt. Összeesett, elszáradt, elégett... Csak a szeme volt a régi. A hangja nagyon gyönge, mintha nagy távolságból beszélt volna.
– Rendes lakást veszek, és könyvet írok Buddháról. Tíz esztendő múlva Buddha lesz az isten Magyarországon, majd meglátod... Most fő dolog a rendes lakás.
Nemsokára már ezután rendes lakása volt a Farkasréten, a temetőben.271
A kis furcsa, figurás magyar, aki kalandosságában, örökös bujdosásában, rejtélyeskedésében úgy tűnik fel nékem, mint a legutolsója annak a poétáskodó, színpadias, görögtüzes kornak, midőn a gimnazista fiúk a szülői háztól költőnek vagy színésznek szöktek el. A legkalandosabbja pedig ilyen lett, mint az ismeretlen P. B., akit Japánig hajtott kóborló kedve.
(1911)272
