2
2
Fut, vágtat az idő, mint a felhő a magas szél szárnyán...
Öreg, rozsdás kerekű órához szokás hasonlítani az időt, amely órának szerkezete közömbös egyhangúsággal őrli le a perceket és az éveket. Pedig az idő korántsem vén óra, hanem szilaj csikó, amelynek hátára sohasem kerül nyereg: futkos, száguld céltalanul, kiszámíthatatlanul. Egy-két esztendő olyan változtatásokat idéz elő az emberek életében, amely változásokat megálmodni nem lehetett.
A jómódú, vagyonosodó szabadszállási székbérlő, midőn újra találkozunk vele, szegény, tönkrement ember. Árvíz, sorscsapások megfosztották vagyonától. Bezzeg nem veszi fel már esténként a zsinóros Kazinczyt, nem kérkedik a nemesi levelével. A kazinczyt és a nemesi ármálist elvitte az árvíz, nem maradt egyebe a rajtavalójánál. Az egykori büszke mészáros, aki megszokta foghegyről beszélni úrral és paraszttal egyformán, falusi kocsmáros lett Dunavecsén, mert élni csak kellett valahogyan. Ott volt a csárda a Duna-parton, révészlegények, utasemberek, vásárosok tanyája a csárda, amelynek kármentőjében egy koraősz, rosszkedvű, ráncos arcú férfiú tölti meg a hosszúnyakút.35
– Hé, csárdásgazda! – zörög az asztalon a jókedvű révészlegény.
A csárdásgazda, mielőtt előjönne a hívásra, valami keserves káromkodásfélét dörmög lecsüngő bajusza alatt. Bezzeg nem zörgettek neki az asztalon egy-két év előtt: nemzetes úr volt a neve, és bizony pórul járt volna az, aki elfelejtkezik a kellő tiszteletről. Ezek a dunavecseiek nem tudják azt, hogy micsoda nagy legény volt hajdanában a szabadszállási székbérlő. Ők csak a jó öreg kocsmárost ismerik benne, aki ugyan nem is olyan túlságosan öreg az évei szerint, csak a mozdulatai olyan fáradtak, mint egy százéves emberé. Egy kopott melledzőben, rongyos báránybőr sapkát mélyen a homlokába húzva jár-kel egész nap. Szavát is alig hallani. Hej, az a kutya gonosz sors, de meg is tudja törni az emberfiát, hogyha megtörni akarja.
A fia, Sándor otthon van, de ahhoz is alig van szava. De hát mit is beszéljen avval a fiúval? Nem segít azon már se Isten, se ember. Most is legutoljára a selmeci líceumból csapták ki. Nem lesz már abból semmi, még ágyútöltelék sem.
Proszperinyi Mihály, nyugalmazott hajdú, a Sándor selmeci házigazdája őszintén feltárta az öreg Petrovics előtt a dolgot. A nyugalmazott hajdú megsodorta szép ősz bajuszát, és keményen így szólt:
– Uram, Petrovics uram, ha az én fiam volna ez a gyerek, régen szíjat hasítottam volna a hátából. Ez a fiú korhely, és mindenét eladja, hogy korhelykedhessen. Sajnálom, Petrovics uram, de nem szokásom elhallgatni az igazságot.
– Tehát korhely is! – mormogta nagy nekibúsultan Petrovics István. – Most már csak arra vagyok kíváncsi, hogy mit akar még tőlem a sors. Elvette a vagyonomat, koldusbotra juttatott, korhely, kicsapott diák a fiam. Vajon mi következik még?
Hiába erősítgette a Sándor gyerek, hogy ő a holmiját nem azért adta el, hogy korhelykedjen, hanem mert esténként a teátrumba szeretett járni, a színészek előadását nézni. Nem ivott ő bort egy kortyot sem...
– Mindegy az. Egykutya az – legyintett búsan Petrovics uram. – Ha meggondoljuk, még jobban szerettem volna, ha bort iszol. A bor csak a testet mérgezi meg, de a teátrum a lelket mérgezi. Sajnállak, fiam, szívemből sajnállak. Most már komolyan figyelmeztetlek, még van időd hozzá, hagyj fel a bolondságokkal. Légy mészáros. Lesz kenyered, nem pusztulsz el az országúton, mint hazátlan csavargó.
Így beszélt az öreg kocsmáros, és Sándor lehajtott fővel hallgatta. Mintha megtért, magába szállott volna a fiú. A selmeci szégyen megtörte,36 megviselte. De akkor, mint mindig, megint csak közbelépett az anya. Hogy azok az asszonyok mindig okosabbak akarnak lenni a férfiaknál. Könyörögve lépett Petrovics uram elé.
– Tegyünk még egy próbát Sándorral – zokogta. – Hadd tanuljon tovább, legyen művelt, tanult ember. Hiszen esze van hozzá.
– Ugyan, hogyan tanulhatna tovább? – vetette ellen Petrovics uram –, amikor még iskolai bizonyítványa sincs? Van a világon olyan iskola, ahová felvennének ilyen mindenhonnan kikopott deákot? Az iskola nem a csavargók gyülekezőhelye.
– Majd lesz bizonyítványa a fiamnak. Visszamegy érte Selmecre – mondta az édesanyja. – Ugye, Sándor, elmégy Selmecre a bizonyítványért?
A fiúnak vérbe borult az arca. Hogy ő visszamenjen szégyenének, megcsúfoltatásának helyére? Nem, soha... De az anyai könnyek mindennél erősebbek, és másnapra elindult Sándor Vecséről vissza Selmecre – a bizonyítványért.
– Mégiscsak tanult ember lesz a fiamból – rebegte az édesanyja.
– Nem lesz már abból semmi – felelt Petrovics uram. – Szégyellem, hogy ilyen fiam van.
Két hétig tartott az út a Duna mellől Selmecre, két hétig vissza. Egy este kopogtatott Sándor a kocsma ajtaján.
– Elhoztam a bizonyítványt – szólt.
Akkor már serkedő bajuszú, nyúlánk, izmos ifjú volt. Verseket is irkált, de ezzel nem nagyon merészelt otthon dicsekedni. Petrovics uram még egy darabig biztatta, hogy hagyja pokolba az egész tanulást, legyen mészáros, mint az öccse.
Sándor nem felelt semmit apja szavaira. Reggelre búcsú nélkül eltűnt hazulról.
– Inkább katona leszek, mint mészáros – írta egy szelet papiroson. – Elmegyek katonának.
Petrovics István szomorúan csóválta meg a fejét.
– Szegény fiú. Nem lesz már belőle semmi.37
