Az utolsó verseskönyv sorsa
Az utolsó verseskönyv sorsa
B. A. valóban napról napra kevesebb „Örökzöldeket” tudott eladni az urasági lakájok, komornyikok, szabadnapos grófi huszárok révén, akik miatt a józsefvárosi kocsmákat darab ideig kultiválta, alig mozdult ki a Hunnia-kávéházból, és úgy éreztem, hogy búcsúban vagyok én is a Józsefvárostól, amelynek mágnásnegyedeiben, a zárt kertek platánjai alatt andalgó grófnékról annyi mindent tudott mesélni a szomszédos, földbelapuló kiskorcsmák ecetfái alatt Benedek Aladár. A grófnők ismét ridegszívű, unalmas hölgyekké váltak, akiknek nem jár egyéb az eszükben, mint Bécsből származott (és valódi lerchenfeldi dialektusban előadott) udvari pletykák, valamint a gödöllői vadászatok megbeszélése, amelyhez akkor is tudni kell a szabályszerű angol sportkifejezéseket, ha a delnő egyébként nem tudná a szigetországbeli nyelvet.
A Józsefvárosban, persze, az itt meghúzódó költői hadosztály világában leginkább nagy feltűnést keltett az a körülmény, hogy a nagymultú és soktörténetű „Fővárosi Lapok” ősi fészkéből, a Belvárosból, az Athenaeum-épületből kimozdult, és a Práter utcában, egy kis nyomdahelyiségben telepedett meg, ahonnan J. Virág Béla, egy jobb sorsra érdemes hírlapíró szándékozta tovább az egyetlen pesti szépirodalmi napilapot szerkeszteni és kiadni. Ugyanebből a célból megnyerte Szemere Miklós versenyistálló-tulajdonos és Meszlényi Adrienne, a Nemzeti Színház művésznőjének támogatását. Kalandos terv volt, de a Józsefvárosban a foglalkozás nélküli írók és költők kalandosabb terveket is szívósan elhisznek, miután nincs más dolguk. S a „Fővárosi Lapok” darab ideig naponkint, estefelé meg is jelent, amikor is Gáspár Imre, Pongrátz Béla, Zsoldos László, Csete Lajos (a Pokrócz Ádám című élclap-figura kitalálója), Simli Mariska írónő, Szentessy Gyula költő és sokan mások csatlakozásukat jelentették a megújult vállalkozáshoz. A józsefvárosi kuglizópályák közelében nagy reményekkel néztek a „Fővárosi Lapok” elé, de annál kevesebbel Benedek Aladár, aki egy utcai gázlámpa alatt olvasta a nyomdafestéktől még nedves „Főv. Lap”-ot, mert még ide sem kapott „meghívást” a koszorús költő.
– Ez az új nyomdai vállalkozás megint arra jó, hogy néhány költő végleg elvesztett hitele egy rövid időre lidérclángra kapjon a józsefvárosi vendéglősök testületében – mond Erzsébet királyné egykori költője és fáradhatatlan szürke nap- és esernyőjével elindult Buda felé, hogy ott új hazát foglaljon magának. A Ferenc József hídon azonban egy493 lámparúd árnyékától megbotlott, darabideig ingadozott, hogy hallgasson-e a holdfényben csevegő habok hívogatására, vagy pedig a híd közepén rogyjon össze soha meg nem szürkült oroszlánsörényével és sok női kéz simogatását élvezett, de önkönnyeiben is fürösztött dús, szőkés, barna szakállával? Az utóbbit választotta. Meghalt, mielőtt a Dunába ugrott volna. Egyetlen krajcárt sem találtak zsebében, csak egy, valószínűleg utolsó példányát az „Örökzöldek” című verseskönyvének, amely példány a tőle távolélő feleségének volt ajánlva, amelyet bizonyára el is küldött volna Aranyosmarótra, ha a sors másképpen nem intézkedik az utolsó könyv felől.
