A „honleányok” körébe vegyülök
A „honleányok” körébe vegyülök
Benedek Aladár a Hunnia-kávéházban várt, és fekete, csontkeretes, rugóra járó „csíptetőjét” bal kezének két ujjával emelte le öregségére mindinkább növekedő orráról, amint asztalánál megállottam.
– Tanultál valamit a „Házmesterek költőinél?” – kérdezte felvidékies kiejtéssel, mint akkor szokott beszélni, mikor órák hosszáig egyedül volt, és a múlt idők grófnői helyett szegény feleségén gondolkozott, aki Aranyosmaróton lakott, és kinek látogatására járt gondolataiban a hervadozó koszorús poéta.
– De mit is kérdezem ezt a csacskaságot? A poétáknak a házmestereknél jó dolguk van, söröskancsóból iszogatják a spriccereket.
(A pesti humor nevezte a borral töltött sörkrigliket „házmestereknek”.)
Benedek Aladár ugyan maga is borivó ember volt, és söröspoharat sohase láttam a kezében, érdemei voltak annak a közvéleményi hangulatnak előidézésében, hogy bizonyos kávéházakban éjszaka szódavízzel kevert bort, úgynevezett „spriccert” is adtak a törzsvendégeknek (a Báthoryról nevezett Calvin téri kávéházban „Zöldbor”-nak nevezték a vendéglős-ipartestület tiltakozása ellenére is kimért asztali bort; míg a szemközti cigány-kávéházban, a Ringerben, ahol a muzsikus cigányok a hajnali órákban találkozni szoktak, és megbeszélték az éjszaka eseményeit, csak a sörösüvegeknél folytathatták tanácskozásaikat a muzsikusok, ha például a vidéki cigánybandák megtelepedtek a fővárosban), mondom, Benedek Aladár bizonyos mértékben lenézte a borivó embereket. „Európai ember volt” tiszta öltözködésében és kávéházban feketekávét rendelt, a kasszírnőt pedig csak azért nézegette: vajon érdemes-e a hölgyet költői titkaiba beavatni, így egy-egy versét az éjszaka csendjében a kassza tündérének felolvasni. Soha nem látta őt senki mámorosan (a Sándor téri hajnali kirándulásokról persze hallgattunk).
Benedek Aladár a Hunnia-kávéházban egyszer fővárosi nőismerőseiről tudakozódván, a régi „Egyetértést” vette a kezébe, és az újságráma484 mögött elbújva, nyakkendőtűjével egy lyukat fúrt az újságlapon, amely lyukacskán a kávéházi kasszírnőt is szemmel tarthatta, s közben így szólt:
– Nem tanácsolom, hogy a fűzőkészítőnőkkel, kesztyűsnőkkel és hasonló kasszírnőkkel komolyan barátságot kezdjél, mert sohase viszed valamire az életben. Egy írónak mindig felfelé kell törekedni. A legfinomabb körökbe kell bejutni a nők révén. Én nyugodtan tanácsolhatom ezt neked, mert Erzsébet királyné és udvarhölgye, Ferenczy kisasszony közbenjárása nélkül a férgek ettek volna meg a Fortunában, ahová néhány éve ama gyermekcsíny miatt juttattak riválisaim, irigyeim, tehetségtelen költőtársaim, amely gyermekcsínyt bankóhamisításnak mondanak a törvény paragrafusai. Pedig neked megmondhatom, hogy csak kézügyességemet akartam bebizonyítani akkor, amikor egy ötforintost olyan pontosan lerajzoltam, hogy az Osztrák–Magyar Bankban se vehették volna észre a dolgot az ellenségeim feljelentése nélkül.
Miután Benedek Aladár erről az ügyről, a szerinte „köztudomású ügyről” befejezte mondanivalóját: visszatért a „főrangú-nőkhöz”, akikről suttogva az újságpapírt tartva maga előtt, beszélt (nyilván a mélázó és olykor feléje is tekingető éjszemű és déli arculatú, Puskin kaukázusi hősnőire emlékeztető kasszírnő miatt), kék szemével és szőke szakállával közben oly nyugodtan nézett rám a koszorús költő, mintha valamely „irodalmi ügyletet” beszélne meg:
– Egy olyan ifjúnak, mint te, aki a költői pályára akar lépni: múlhatatlanul szüksége van az előkelő nők pártfogására, mert a zsenik napjainkban kellő támogatás híján a Ferenczi-kávéházban pusztulnak el, mint nemrégiben is: ez a törvénytelen gyerek, ez a Reviczky Gyula, akinek annyi köze se volt az igazi Reviczkyekhez, mint nekem vagy neked. Elveszett az a költő, aki kávéházi ismeretség folytán házasodik, mint például nemrégiben ez a dadogó Tóth Béla is cselekedte, akinek édesanyja, Majthényi Flóra a Császárfürdőben lakik egy sötét udvari szobácskában, és fia házassága óta nem lehet onnan kicsalogatni. De sok ezer példával tudnék szolgálni neked arra nézve, hogy mi sors vár azokra a poétákra, akik az első „turnér”-t feleségül vennék szerelemből, ha a „turnér”-nak néha több esze nem volna. A „főrangú hölgyek” között nemcsak eszük, de pénzük, befolyásuk és összeköttetésük is van a „turnér”-eknek.
(A „turnér” egy régi női divatcikk volt, kis párnácska eredetű intézmény,485 amelyet hátulsó derekukra kötöttek a szoknya alatt a divathölgyek.)
– Szeretném tudni, hogy miért nem jársz az Auróra Körbe? – kérdezte Benedek Aladár éjszakai oktatása közben (amikor a Hunnia kávéház felírónője látszólag más ügyekkel volt elfoglalva, mint a hallgatózással.) – Az Auróra Kört azok a hölgyek is díszítik, akik az „én időmben” a Műbarátok Körében is mindig felkarolták a fiatal, tehetséges költőket. Persze, azóta lehetnek ott újabb irodalompártoló hölgyek is a fiatalabb nemzedékből, csak azt nem tudom, hogy nemes missziójukat éppen úgy teljesítik-e, mint a lovassági tábornokné, a Wohl nővérek, Janka és Stefánia, özvegy Damjanichné, Beksics Gusztávné, Vörös Lászlóné… Az előkelő hölgyek itt, az Aurórában, a Drexler-vendéglő szeparéjában, ahová a Szerecsen utcából van a bejárat: korántsem úgy viselkednek, mint a nők a „sámbré szepáréban” viselni szokták magukat. Még csak kalapjaiktól, kesztyűiktől, legyezőiktől se válnak meg, és Szokolay Kornélné gondoskodik arról, hogy a vendéglős valódi kínai teával szolgáljon. A hölgyek hangversennyel, felolvasással és érvényesülni még nem tudott, ifjú poéták istápolásával foglalkoznak. Igaz, hogy néha felvonultatnak egy vén minisztert, öreg méltóságos urat, városi bizottsági tagot, de a főcél mégiscsak az, hogy az ifjú költői nemzedéket bizonyos társadalmi szokásokra, illedelmes magaviseletre, tiszta gallérra, mosakodásra, lakkcipőre tanítsák. Többen megtanulták itt a kést és a villát etikett szerint kezelni, mint a Gazdasszonyok Egyesületében, amelyet éppen ebből a célból alakítottak Pesten. Szentessy Gyula, az ifjú poéta itt tűnt fel költeményeivel, Vrabélyi Ármánd humoreszkjeivel, Rózsa Miklós művészetekről tartott előadásaival, Malonyay Dezső párizsi történetével, amelyek közül az „Ordító-tanyán” című, nagy sikert jelentett az írónak… Mindenesetre hasznosabb dolognak tartom a magyar költők szépasszonyi kezektől való pártfogását, mint azt a legújabb divatot, amely szerint egyes pesti úrnők csalódottságukban azzal fenyegetőznek, hogy elmennek a vad bálványimádók közé Afrikába, hogy őket az emberevésről leszoktassák.
Elgondolkoztam Benedek Aladár szavain, de még nem adtam meg magam:
– Nem hinném, hogy a honleányoknak napjainkban olyan befolyásuk volna az irodalomra, mint Aladár bátyám idejében volt, amikor486 még itt járt a földön özvegy Petőfiné Szendrey Júlia, Vachott Sándorné, a magyar írónők szent elődjei.
Ellenvetésemre azonban Benedek Aladár csak halk nevetéssel válaszolt, mint a francia színdarabokban szokás, és kék szemével ártatlanul nézett rám.
– Majd egy alkalommal elmondom neked a magyar írónők különös történetét – ígérte.
Miután a Hunnia-kávéházba járt akkoriban egy társaság, amely éjfél után mindig foghagymás pirítóst evett a szódavizes borhoz, a kasszírnőnek darab idő múlva a konyha felé kellett elvonulnia, s ekkor elkövetkezett a megígért alkalom arra nézve, hogy Benedek Aladár a honleányokról nyilatkozzon.
