Ki volt atyám a mesemondásban
Ki volt atyám a mesemondásban
Atyám a cigánymuzsikát szerette, és ilyenformán a Benczi Gyula zenekarához tartozó művészek szürke, gyöngyházgombos télikabátot viseltek a nyíregyházi esti korzón, a városháza előtt, ahol legelőször volt aszfaltburkolat. A cimbalmosnak, Fátyolnak szürke, kemény, úgynevezett „pincs”-kalapja volt, amelyet néhány hónappal ezelőtt hozott magával atyám egy pesti kirándulásából. (Csak tenyérnyi fekete szalagot varratott Fátyol Károly a kalapra, amikor az ő tulajdonába került.) Az ezerforintos bankók akkoriban még ritkábbak voltak Szabolcs vármegye területén, ugyanezért a nyíregyházi takarékpénztár ravaszdi pénztárosa számszerint ismerte a környéken forgalomban lévő ezreseket. Nyomban felkiáltott tehát M. bácsi, a takarékpénztár fülkéjében, mikor Benczi Gyula cigányprímás megjelent egy ezer forintos bankóval, hogy a bankót tegyük a Benczi-vagyonhoz:
– Hogyan került magához ez a bankó, Gyula, amikor ezt a múlt héten adtuk ki a fiatal Krúdynak?
– Én is a fiatal Krúdytól kaptam, amikor Kállay András főispáni installációján harmadik napja muzsikáltam a Sóstón.
…Akkoriban én Podolinban, a kegyesrendi atyáknál diákoskodtam, és tizenegyesztendős voltam. A második esztendőben már annyira tudtam a lengyel határszélre vezető utat, hogy a nagyanyám csupán a nyíregyházi vasúti állomásig kísért, hogy felültessen az esti vonatra, amelynek reggel Poprádfelkán kell lenni, ahol az állomásnál kocsival várnak. Nagyanyám nemigen volt ismerős Nyíregyházán, többnyire csak otthon élt a házában, a régi szalonjában, a ház mögött elterülő és magas palánkkal elkerített kertjében, mert szívében mindvégig megmaradt várpalotainak, és a Bakony zúgását szerette volna hallani. Ugyanezért a nyíregyházi vasúti állomáson, ahol a vonatot vártuk a restaurációban, szeptemberben, mialatt nagyanyám utolsó tanácsait adta, hogyan viselkedjem a hosszú éjszakai úton, ne ismerkedjem meg idegenekkel,409 Miskolcon ne feledkezzek el a kassai vonatra átszállni éjfélkor, Kassán az oderbergi vonatra hajnalban, mondom, amíg így üldögéltünk: a szomszéd asztalnál nyíregyházi urak söröztek, és egy Horovic nevű, jókedvű úriember, aki ötletességénél fogva közkedvelt volt a helybeli társaságban, így szólt:
– Szegény „fiatal Krúdy” se ád többet ezerforintost Benczi Gyulának. Az elmúlt éjszaka, az „Európá”-ban az egész vagyonát elkártyázta.
Debrecen felől megérkezett a személyvonat, és nagyanyámmal a peronra léptünk. Nagyanyám felültetett a vonatra, és még egyszer figyelmeztetett a zsebemben lévő vasúti jegyre, a szállítójegyre (amelynek ellenében majd Poprádfelkán a nagy ládámat, egész esztendőre való ruhával a vonatról kiadják), a mindig fekete ruhában járó, délceg, öreg dáma a zsebkendőjét még egy darab ideig lobogtatta a vonat után, aztán elhelyezkedtem ablak melletti helyemen, és gondolkoztam azokon a dolgokon, amelyeket a nyári vakáció alatt atyámról, „ifjabb Krúdy”-ról másoktól hallottam.
Hát annyi bizonyos, hogy nemcsak a szűk látókörű gyermekkorban, de később, a tágabb szemhatárú férfikorban sem találkoztam olyan férfival, amilyen atyám volt.
