2
2
Hát, ha éppen ezt akarta Eliz gazdasszony: ilyen Tisza is akadt, de most várjuk meg, amíg a Barátok terén elvégzi a maga kötelezettségét a toronyóra, Frigyes báró lesrófolja a kalamáris fedelét, folytatni kezdi az írást ott, ahol az előző éjszaka abbahagyta. Eliz kivonul kötésével a szomszéd szobába, talán hogy azokat a kérdéseket formulázza meg magában, amelyeket holnap ilyentájban intézend a szorgalmas élettárshoz, báróhoz, gazdához… De mi maradjunk meg egyelőre a „másik Tiszánál”, akinek létezésén Frigyes báró még írás közben is elgondolkozott.
Ez a másik Tisza: – Lajos volt, aki nyilván a Kálmántól hallott dicséretek folytán érdeklődni kezdett Podmaniczky Frigyes sorsa iránt, és a Sugár út (a későbbi Andrássy út) sarkán a sétálgató Frigyes báró vállára tette a kezét:
– Ugye, neked sem tetszik az, amit magad előtt látsz ezen a helyen, kedves barátom? – szólt Tisza Lajos. – Ezek a viskók, a beépítetlen telkek, a magányosan állongó egy- meg kétemeletes házak, amelyek palotáknak nevezik magukat: csak szomorúságot ébreszthetnek minden emberben, aki hazánk fővárosát talán a Sugár úton keresné! Hiába épít a sarkon palotát Harkányi János, amikor nincs vízvezeték a palotájában, amely egyenletesen osztaná el a vizet az emeleteken, habár csak a minap éljenezték meg Lindleyt a városi közgyűlésen, aki a vízvezeték fontosságát hangsúlyozta. Lindley, ha maga is Sugár úti háziúr volna: a vízért csorgó kútra járhatna, amely a palotája udvarán állna. Hiába tervezi ki Ybl Miklós a legszebb terveket a Sugár út kiépítésére, az út derekán elterülő Hermina-mező beépítésére, ahová a nagy álmodozó160 éppen egy színházat tervez; hiába tudja minden ember Pesten és Bécsben, hogy a Sugár úton vannak a világ legolcsóbb telkei; itt nem lehet csinálni semmit, hogy az embernek öröme is lehessen valaha Budapestből.
Így szólt Tisza Lajos (aki még akkor nem volt gróf), mert a hazafiak ebben az időben így beszélgettek, ha ideálokról álmodoztak. Szent lelkesedés fűté a magyarok szavait, ha négyszemközt beszélgettek is. „Hál’ Istennek, az ideálokat nem jegyezték a tőzsdén, mindenkié voltak.” Podmaniczky felelt.
– Engedd meg, kedves barátom, hogy én is tegyek egy és más megjegyzést e szemetes, gödrös, rossz illatú telkekre, ahol éjszakánként gazdátlan kutyák és macskák csavarognak, ha ugyan egyéb éjjeli kóborlók is nem segédkeznek az állatoknak a közbiztonság megzavarásában, habár én nagyon ritkán, talán sohasem járok el otthonról este az utóbbi években! – kezdte ünnepélyes válaszát Podmaniczky Frigyes, és nem is tudta tán még, hogy mily figyelemmel hallgatja sétálótársa a szája íze szerint való beszédet. (Ebben az időben, a korábbi esztendők sírva vigadásai, Berkes Lajos bús nótáinak hallgatása után, divatba jöttek azok az emberek, akik minden nagyobb teketória nélkül mondanak ellent a vacsorameghívásoknak, mert estjüket otthon szeretik tölteni. Tisza Lajos is ezekhez az úriemberekhez tartozott.) – Nem hinném, hogy a komoly tőkének kedve volna az itteni elhelyezkedéshez, az itteni építkezésekhez, amíg a Sugár úton nincsen olyan kövezet, amely legalábbis különb volna a város egyéb tájain található kövezeteknél. Amíg „szolnoki sár” van Pesten, amíg „kairói por” úszik a levegőben, amíg nincs meg az az erdő, amely Pestet minden oldalról koszorúzná, hogy levegője élvezhető legyen az idegen utazók részére is, akik pénzüket jönnének ide elkölteni. Nem, sehogy se tudnám megindokolni, mélyen tisztelt barátom, hogy miért vétessünk telket a tőkével a Sugár úton, ha még csak arról se tudjuk a gyanakvó tőkét biztosítani, hogy egy jóravaló fogadót, mint például az Angol Királynőt, nyitunk ezen az utcán, ahol megebédelni lehet.
Tisza Lajos csendes elgondolkozással hallgatta Frigyes báró szavait, mintha magában megmérlegelné a regényírással foglalkozó, tehát fantasztikusnak nevezett Podmaniczky mondanivalóit. Majd halkan megszólalt:
– És te, aszódi földesúr létedre, komolyan foglalkozol Pest városának a fejlődésével, beépítésével, csinosításával?161
– Én Aszódon már csak annyi hellyel bírok, amennyi helyet ott majd a koporsóm elfoglal a családi kriptában! – felelt a regényíró nem minden szomorúság nélkül. – Én nagyon megszerettem Pestet, mióta állandóan itt lakom. Tehetséges, fejlődésre érdemes, nagy jövőjű város ez, mélyen tisztelt barátom, szeretni kell még ezeket a Sugár úti gödröket is, amelyekben a rozsda marja a légszeszcsöveket, mert nincs, aki befödje a gödröket. Meglásd, barátom, hogy Pest még sokra viszi az életben, ha eltűnik mostani maradi, ódon szagú kiöregedett polgársága, és az ország szívébe eltalálnak mindenfelől a hazából azok a forró véredények, amelyek majd hevesebb dobogásra késztetik az ország szívét.
Tisza Lajos most már kettőzött figyelemmel hallgatott a „bolond Podmaniczkyra”. Hm, van valami Tisza Kálmán emberismeretéből Tisza Lajosban is, amikor séta közben a mostani Foncičre palota helyén, egy kerítéssel körülvett üres teleknél megáll, hogy emígy Podmaniczkyt is megállásra bírja. S így biztatja a bárót a további ábrándozásra:
– De hát kinek is akarsz te új, szép palotás Pestet építeni, kedves barátom? Annak a vidéki uraságnak talán, aki amúgy se mozdul ki az Újvilág utcai „Arany Sas” fogadóból, ha Pestre vetődik, mert ugyancsak nem mozdul meg a komája, a sógora, az atyafia se az „Arany Sas”-ban, akinek kedvéért Pestre utazott? Itt mulat, dorbézol, Berkes Lajost ölelgeti, amíg a lóvásáron eladta a kocsiját, kocsisát, lószerszámát. Vagy tán a „peleskei nótáriusra” számítasz, kedves barátom, aki feljön ugyan néhanapján Pestre, de akkor is a legelső dolga, hogy a Lánchidat megtalálja, amelyen átsétál Budára, miután kellőképpen kiveszekedte magát azokkal a „haszontalan emberekkel”, akik a hídpénzt kérnék tőle? Ezeknek akarsz te Sugár utat építeni?
Podmaniczky Frigyes készen volt válaszával:
– Az új Magyarországnak kell új Budát, új Pestet építeni. Éspedig legelőször is Ferenc Józsefnek, akinek sokszor végig kell kocsikázni a városon, hogy a Stadtgvárdlik, ezek a kalpagos konstáblerek megtanuljanak illedelmesen köszöngetni, a kertészek fákat ültetni, a „Sas”-ban csendesebben húzatni, a Nemzeti Színházban ne mindig A falu rosszá-t játszani, az Operaházat felépíteni, vívótermeket állítani, hogy ne mindig a kaszárnyákban verekedjenek a párbajozók a katonatisztekkel, vagy pedig özvegy Tahyné szalonjában a Margitszigeten, ha a civilek duellálnak egymás között; rendet kell csinálni az aranyifjak között, hogy ne a városerdőben lövöldözzenek egymásra, hanem legalább Szentlőrincre menjenek, be kell csukatni a Király utcai lebujokat, a162 belvárosi bűnbarlangokat… Tágas, levegős bulvárokat kell építeni, hogy az omnibusz szabadon járhassa a maga útját. És ezt úgy csinálnám meg, hogy végre-valahára teljesedésbe menjen gróf Andrássy Gyula álma, aki napról napra azt hangoztatja, hogy takarékoskodni kell a kiadásokban az új Budapest felépítésénél. A tanácsosok tekintsék állásukat noblesse oblige-nek, és elsősorban mondjanak le fizetésükről, hogy annál is több pénz maradjon a Sugár útra.
– Tyű! – kiáltott fel Tisza Lajos. – Te többet álmodtál valaha Pestről, mint bárki is ebben a városban. Jó szerencse, hogy négyszemközt beszélgetünk, senki se hallgatja ki titkainkat, mert holnap már utánunk mutogatnának a Duna-parti korzón.
A két úriember, aki eddig bal karjára göngyölített felöltővel, szorosra csavart esernyővel és az utcai por és szemét miatt bokáig felgyűrt nadrágban álldogált a Sugár út sarkán, hogy mondanivalóját kellőképpen megbeszélhesse: egy heves szélroham folytán arra kényszerült, hogy felöltőit hirtelen kibontsa, majd a nyomban következő záporban esernyőit is feje fölé tartsa. Nagy cseppekben hullott az eső az elárvult és elnéptelenedett Sugár úton. A Hermina-mezőn (a mai Operaház helyén) egy kunyhó eresze alatt lógó gyaluforgácsot erre sokan észrevették a járókelők közül, és gólyaléptekkel igyekeztek a fedél alá. Tisza Lajos és Podmaniczky Frigyes azonban nem voltak kocsmajáró emberek, miattuk ugyan kedvére mennydöröghetett, szakadhatott, cuppoghatott, ők csak a békák kuruttyolását hallották a Hermina-mező felől.
– Ezt odahaza is hallhatja a „peleskei nótárius”.
– De még a Pest megyei úrfi is – felelt Tisza Lajos, amint Podmaniczky Frigyes karjába kapaszkodva, hórihorgas fűzős cipőinek mindenáron száraz helyet keresett a Sugár úti házak mentén.
– Ám ha egyszer az operaházat itt felépítenénk? – kérdé Frigyes báró, amint a barátságtalan térségen az alkonyodásban áthaladtak. – A zenének nagy hatalma van. Már Orfeusz megmutatta.
– Egyelőre csak egy kintorna hangját hallom a „Herminához” címzett kocsmából – felelt Tisza Lajos, aki mindenesetre praktikusabb férfiú volt, mint a tervezgetéseiben felhevült Podmaniczky Frigyes. S ugyanezért, miután az eső is csillapodni látszott, a szélvihar elült a Rákoson, ahonnan jött: a legközelebbi utcasarkon elvált fantasztikus barátjától.
– Te csak írjad tovább a regényeidet, Frigyes – mondta Tisza Lajos163 az esernyő alatt kezet nyújtva a regényírónak. – Lehet, hogy mi majd egyet-mást megvalósítunk az álmaidból. De ne bízd el magad! Ezzel még semmi kötelező ígéretet nem tettem neked – szólt még a búcsúzkodó úriember a Tiszák szokásos óvatosságával.
(Tisza Lajos akkoriban a Közmunkák Tanácsának alelnöke volt, és körülbelül rábízta Andrássy Gyula miniszterelnök az új Budapest felépítését.)
