2
2
Azt talán manapság már senki se tudja, hogy Frigyesünk fiatalkorában feltalált egy bizonyos kocsit is, amit az országban jó darabig „aszódi szekér” néven ismertek.
Igaz, hogy az „aszódi szekér” nem lett olyan híres, mint az Eszterházy-hintó vagy a Viktória-batár vagy a Biasini-delizsánc, de a maga idejében nagyon jól megfelelt annak a célnak, amelynek elérésére Frigyesünk kitalálta. Aszódnak, a Podmaniczkyak ősfészkének, még nem volt vasúti vonala, kellett tehát valamely szerkezetről gondoskodni, hogy a nyáron homokos, őszidőben alig járható úton Pest és Aszód között meg ne akadjon a forgalom, mert akkor a Podmaniczkyak által Aszódra telepített sváb és zsidó kereskedők megszökdöstek volna. Az ifjú bárónak volt tehát gondja olyan szekér feltalálására, amely „aszódi szekér” könnyű, nagy kerekeivel könnyedén teszi meg az utat Pest és Aszód között, hogy a zsidók megmaradjanak.
Általában obszerválható az emlékiratokból, hogy XII. Károly hatvanhatodik életévében beköszöntött halála után mennyi gond szakadt a kis Frigyesre – akárcsak ama angliai Esmond Henrikre a gróf halála után, akinek regényes története volt talán az okozója annak, hogy Frigyesünk ugyancsak írni kezdi a 19. században a maga regényes történetét.
XII. Károly tehát meghalt, mégpedig egy nagy karlsbadi fürdőzés után, mert akkoriban a magyarok még nemigen szokták meg a cseh fürdők vizét. Mielőtt azonban XII. Károly örökre lehunyta volna szemét: végrendelkezett, ájtatos búcsút vett nejétől és külön minden gyermekétől. Búskomoly szeptemberi délután volt, a haldokló úgy beszélt, mint az őszi szél:21
– Nehogy valamelyik lutheránus papnak eszébe jusson tótul megszólalni a koporsóm fölött, mert a tót nyelvet nem állhatom, Kohár, a pesti pap tehát semmi esetre se beszélhet. Ha már egyházfelügyelői rangomhoz méltóan temetnek el, jöjjön Kaschbrunner, az evangélikusok német papja, és ő beszéljen.
Estére valóban meghalt XII. Károly. (Itt egy igen érdekes pszichológiai dolgot jegyez fel odavetőleg Frigyesünk. Azt írja, hogy atyja halálának napjától kezdte tulajdonképpen szereti a nőket, mert akkor virrasztott mellette anyja egyik szőke szobalánya. Csak a nők tudnak igazán megvigasztalni bánatunkban.)
XII. Károly, mint afféle egykori Martinovics-összeesküvő, szabadgondolkozó és különc úriember, nem volt életében jó viszonyban a rokonaival, a többi Podmaniczkyakkal, akikre mindig azt mondogatta, hogy „háromlépésnyire a testétől” foglalhatnak helyet. Az özvegy báróné tehát meglehetősen elhagyott állapotban maradt, amikor német asszony létére fel kellett venni a „magyar özvegyi” rangot. (Ez a „magyar özvegység” a múlt században még törvényekkel is meg volt erősítve.) A gyászruhás asszony tehát úgynevezett házitanácsot szervezett maga körül, amelynek döntését minden ügyes-bajos dolgában kikérte. A „házitanács” feje volt a báróné, tagjai: ama említett Thaisz Andris, aki fiatalkorában a kis bárók nevelője volt, időközben azonban tabuláris prókátor lett; Hunfalvy Pál professzor úr, az úrfiak mostani nevelője, valamint egy legitimista francia kisasszony, akinek hazájából menekülnie kellett, Delcourt kisasszony volt a neve, és a baronesszeket tanítgatta francia nyelvre és műveltségre. Mert sok mindenről kellett a házitanácsnak határozni, miután XII. Károlytól annyi jó termőföld maradt hagyatékba, hogy a vagyonfelosztásnál egy-egy fiúra négyezerötszáz hold, míg egy-egy leányra háromszáz-négyszáz hold esett örökségbe.
(Frigyesünk nagyon igazságtalannak tartotta már akkor is ezt az osztást. Sehogy sem tudta megérteni azt a jogszokást, hogy a fiúk többet örököljenek szüleiktől, mint a leányok. Ő a maga részéről egyenlő elbánásban akart részesülni a nénjeivel, és ezt a kívánságát előterjesztette a házitanácsnak. A házitanács elnöke, anyja azonban rászólt: „Ne avatkozz olyan dolgokba, amelyekhez nem értesz.” – Frigyesünk e helyen bővebben elmélkedik arról, hogy miért is olyan rossz a sorsuk a leányoknak Magyarországon, mindez megváltozhatna, ha angliai22 mintára hitbizományokat alakítanának a családi vagyonokból, és ha két hitbizomány összeházasodnék, akkor kettős családi nevet viselnének – míg mostanában a leányággal megszűnik a családi név is. Igaz, hogy nagy teher a családokra nézve a leányok kiházasítása, mert honnan lehet előteremteni annyi készpénzt, amely elég legyen ahhoz, hogy az ifjú férjek négyesfogatot, libériás cselédséget, szokatlan formájú hintót vásároljanak, amely dukál egy házasembernek! De viszont ezenkívül aztán nincs is több kiadás a leányokra… Ne gondolja senki, hogy arisztokratikus dölyf mondatja velem e szavakat – írja bárónk – , sohase voltam arisztokrata, kedélyemnél, neveltetésemnél s hajlamaimnál fogva mindig inkább a demokrácia felé húzódtam… )
A házitanács – amely valamiképpen ismerős az angol és orosz regényekből – a következőket határozta: 1. A nyarat ezentúl az árván maradtak a gazdasági dolgok miatt az aszódi kastélyban töltendik. Itt élne a báróné „magyar özvegyhez” méltó életet, a gyermekek pedig megismerkednek hazájukkal, amelyből Pesten kívül alig láttak valamit. 2. Frigyesünk valamely távoli iskolába – talán éppen a miskolci evangélikus gimnáziumba küldetik, hogy távol legyen ama szobaleányoktól, akiknél a családfő elhunyta után vigasztalást keresett. 3. Thaisz András előterjesztésére ebben az esztendőben, 1834-ben, tavaszkor az özvegy báróné egy másik „magyar özvegy” látogatására Pozsonyba utazik, hogy kellően megtanulja a „magyar özvegyi” életet, amelyet német származása miatt nem ismerhet. Ez a példás „magyar özvegy” pedig senki más nem volt, mint XII. Károly testvére, Terézia, aki báró Szirmay után maradt özvegységben.
A házitanács határozata megfellebbezhetetlen volt. A nevelők és az ügyvéd Pozsonyba küldték özvegy Podmaniczky Károlynét „magyar özvegységet” tanulni. Milyen ábrándvilág, amikor még az özvegységre is voltak tanítók!
Frigyesünk a gőzhajóutat Pozsonyba olyan élénk színekkel írja le, amint csak akkor írhatott az ifjú utazó, amikor a gőzhajó még új dolog volt a Dunán! A gőzhajó hajnali öt órakor indult a pesti partról, ezért tehát már este be kellett költözni a hajóra ágyneműekkel, csomagokkal, mert hiszen az özvegy természetesen gyermekeit is magával vitte.23 És az út Pozsonyig két napig tartott. Mennyi mindent tanult a magyar földrajzból ez idő alatt Frigyesünk! Mint írja, még soha oly élvezetes utazása nem volt, pedig azután is eleget utazott, mégpedig gőzhajóval, mert ennek ringását nem pótolja a vasút. A gőzhajón a legkönnyebb az útitársakkal (hölgyekkel) való megismerkedés, akiknek kedvéért aztán szívesen továbbutazik az ember egy-két állomással…
A pozsonyi nagynéni a Jókai-regényekből való, aminthogy Jókai körülbelül mindent megírt a 19. századból, ami Magyarországon érdekes volt. A nagynéninek nemcsak zenélő órái, de zenélő madarai is voltak: kanárik és más színes tollasok, amelyek egy gombnyomásra valamely divatos zeneszámot énekeltek, zenéltek. De a kanáriknál sokkal érdekesebb ismeretségre tesz szert a nagynéni házánál Frigyesünk – megismerkedik a 19. század első feléből való gavallérral, akit akkoriban köznyelven lionnak neveznek. Báró Prónay István volt ő, világfájdalmat szenvelgett, festészettel foglalkozott, utazott a nagyvilágban, és a legszebb pozsonyi hölgyek nem hívták másként, csak „a festő”-nek. A „festő” név alatt később Magyarország összes hölgyei Prónay Istvánt értették – mint ahogy darab idő múlva „a báró” Wesselényi Miklós, „a gróf pedig Széchenyi István. Ámde a pozsonyi mulatozásnak vége lett, mert a „magyar özvegy” figyelmeztette a másik „magyar özvegyet”, hogy a gyermekek nemzeties nevelése céljából meg kell kezdeni az aszódi tartózkodást. Valóban, nemzeti szempontból jártak nyaralni a régi, boldog magyarok.
Az aszódi ősi kastélyban ez idő szerint három Podmaniczky család lakott, ami nagyon kellemetes volt, ha nem zavarta semmi a harmóniát – írja Frigyesünk, miután ismételten leírja a kastélyt, amelyet mi már a múlt időkből ismerünk.
Aszódon lakott ama Podmaniczky Andor, Frigyesünk unokabátyja, aki nyomban kezébe vette Frigyesünk nevelését, amelyet véleménye szerint a tudós Hunfalvy Pál elhanyagolt. Célba lőni, lovagolni, nőknek udvarolni tanítgatta Frigyesünket. És ha valamely irányban Frigyesünk haladást mutatott, Andor nagybácsi a gyűjteményéből megajándékozta egy pipával. (A pipára azonban még nem volt szabad rágyújtani.) Egy ilyen hetyke, rövid szárú pipát a maga legendájával élete végéig megőrzött Frigyesünk. A pipa ezüstkupakjába gróf Sándor Móric neve volt bevésve. A legenda pedig azt mondta a pipáról, hogy24 Sándor Móric, a híres lovas, használta akkor, amikor budai palotája emeleti erkélyére lóháton föllátogatott. Az erkélyen megállította lovát, a pipát kivette szájából, és a paripája szájába tette. Úgy nézegették a budai járókelőket.
Az aszódi kastély másik lakójáról, Podmaniczky Sándorról már kevesebb mondanivalója van Frigyesünknek. Hipochonder, magánakvaló ember volt, különösen azóta, mióta gyermekei elhaltak. Sándor unokatestvér sohasem jelent meg reggel nyolc órakor a reggelinél, de még az ebédnél sem, amelyre rántás- és levesillattal hívogatott a folyosói csengő. (Frau Gödl és Frau Fránci, a báróné hazájába való nők igyekeztek a konyhán, de Frigyesünk, aki késő öregségéig Glück Frigyes szakácsainak a kitűnő kosztját ette, megjegyzi, hogy az aszódi ebédeket sohasem tudja elfelejteni; kilókkal lett nehezebb ebéd után, tehát bőségesen elkelt délután a kocsikázás az aszódi postahivatalba, ahol mindennap leveleket keresett. Ez a postai kirándulás igen nagy örömet szerzett egykor Frigyesünknek. A postamester tudta a világból érkező új híreket. De őhozzá érkeztek Pestről a kastély nőcselédei után küldött levelek is!)
Frigyesünk már kora ifjúságában – mint írja – életcéljául tűzte, hogy ugyanott folytatja az aszódi kereskedelem és ipar föllendítését, ahol atyja abbanhagyta. Mert kevés csak annyit tenni a hazai iparért, amit Esterházy Pál gróf tett, hogy pesti palotájában az asztalosmunkát magyar iparosokra bízta; valamint édeskevés a Nemzeti Kaszinó áldozatkészsége is, amely gyönyörű kapuját ugyancsak magyar asztalossal csináltatta. Intenzíven kell foglalkozni a magyar iparral – ugyanezért Frigyesünk megismerkedik az aszódi tekintélyesebb iparosokkal. Így: megismerkedik Schiellhornnal, a híres aszódi tűssel.
Mi volt a tűs mesterség a régi Magyarországon?
Egyike a legnevezetesebb foglalkozásoknak, amelynek mestere Aszódon lakott. Az aszódi tű olyan kitűnő volt, hogy már XII. Károly piacot teremtett vele a karlsbadi boltosoknál, mikor nyaranta ott egészségét ápolta. Családjának Karlsbadból mindig aszódi tűt hozott haza ajándékba. Schiellhorn később pesti háziúr lett.
Itt volt a híres aszódi tímármester, bizonyos Zang, aki ugyancsak országos nevezetességre tett szert. Míg az aszódi csizmadiák a szőlőgazdálkodásban mennek tönkre, mert valamennyi fölcsap szőlőgazdának.25 Az ilyen tönkrement szőlőgazda-csizmadiát arról lehet fölismerni, hogy rendszerint nemesi családból származott kisasszony felesége van, kutyát tart, újságot járat, a népkörbe jár politizálni… Ugyanilyen forma volt az a Csapp nevű kocsigyártó is, akivel együtt találja föl Frigyesünk az „aszódi kocsit”, de Csapp nem becsüli meg a nagy értékű találmányt, fölcsap búzakereskedőnek, mire koldus lesz.
De mindezen iparosok és kereskedők közül leginkább megnyeri Frigyesünk tetszését a kisbagi molnár. A kisbagi molnárnak ott van a malma a besnyői völgyben, az úgynevezett fekete patak mentén. A malom már a 16. század óta kelepel, de tulajdonképpen alig őrölnek benne, csak annyi darát, amennyi az egymás után váltakozó molnárok híres pulykatenyészetéhez szükséges. Igen, mert a fekete patak molnára pisztráng, harcsa, tok helyett pulykákat nevel és hizlal. A kisbagi pulykákat még Pesten is keresik. Bolond volna a molnár, ha mással foglalkozna.
A 19. századbeli aszódi kereskedők közül még bővebben megemlékezik Frigyesünk bizonyos Prém nevű szatócsról. Ez a Prém élelmesebb volt a szokványos falusi szatócsoknál, mert különböző sorsjegyeket is árult. Különösen egy külföldi sorsjegy volt akkoriban nagy divatban, amely sorsjegyen főnyereményként egy gyönyörű kastély látóképe mutatkozott (mint napjainkban az automobilé), de a főnyeremény eltalálója választhatott a kastély és kétszázezer pengőforint között.
(Frigyesünk tudomása szerint Pesten öten nyertek főnyereményt, de mind az öt a kétszázezer pengőt választotta.)
Beállít egyszer Prém uram boltjába Veszelszki, helybeli evangélikus tanító, és falusi szokás szerint beszélgetni kezd a szatóccsal. Az ilyen evangélikus tanítónak akkoriban Aszódon még nem volt valami nagy tekintélye (nem nyílt még meg az algimnázium, ahová később Petőfi Sándor is járt), Prém uram tehát csak ímmel-ámmal kínálta az újonnan érkezett kastélyos sorsjegyet. Veszelszki ellenben benyúlt a zsebébe, és letette a boltos asztalára a sorsjegyért járó öt pengőforintot.
Veszelszki sorsjegyét a főnyereménnyel kihúzták. A tanító nyomban négy lovat vásárolt hitelben, és négy lovon vágtatott Pestre, hogy a kétszázezer pengőt fölvegye. A pénzt fölvette, és most lóhalálában vissza Aszódra. Éppen ez a nagy sietség volt a szerencsétlensége. Az aszódi országút mentén egy mély vízmosás húzódott akkoriban, amely26 vízmosásba lovastól, kocsistól együtt befordult a szerencsés nyerő. A tanító kezét-lábát eltörte, csak napok múlva találtak rá. Ámde a baleset hasznára volt Veszelszkinek. Betegsége alatt alaposan kijózanodott, nem költötte el a pénzét bolondságokra. Pestre költözött, és olyan ügyesen gazdálkodott, hogy a fia már kétszázötvenezer forintért vett magának palotát a Belvárosban.
Az aszódi kastélyt a templomtól egy kerítés meg egy híd választotta el. A templom falában, szemben a híddal, márványlap volt, amelyre a következő volt vésve:
Minden csak átmenet.
Frigyesünk elhatározta, hogy ezt a jeligét választja magának élete további folyásához. És még hatvan év múlva is felsóhajt naplója fölött:
– Minden csak átmenet.
Ősz felé jár az idő – amikor legszebb Magyarország. Legkülönösebben az a párti ott Gödöllő, Besnyő, Aszód környékén, ahol a hegyek és erdők olyan színes ruházatokba öltözködnek, mint a régi harcosok, akik még részt vettek az utolsó török háborúban. A piros és a rozsda színek vegyülnek a haloványsárgával az erdők fáin, és a szél olyan halkan beszélget a falevelekkel, mintha gyöngéden előkészíteni akarná őket a közeli búcsúzásra. Az este korán kelő holdvilág olyanforma lesz, mint egy régi katonai érempénz, mint az úgynevezett Brantwein-érem, amelyet azoknak osztogattak, akik Belgrád ostrománál részt vettek, amilyen érem például a Balázs mellén is látható, aki a bakteri tisztet tölti be az aszódi kastélyban.
(Akármiképp, megint csak az Esmond Henrik története jut eszembe, amikor a báró szentimentális feljegyzéseit olvasom fiatalkoráról.)
Azonkívül elmúlott az aszódi nagyvásár is, a Podmaniczky családnak mind kevesebb keresnivalója volt Aszódon.
Erről a nagyvásárról úgy emlékezik meg Frigyesünk, hogy ezt voltaképpen XII. Károlynak, a nagy ipar- és kereskedőbarátnak köszönhetik az aszódiak. A XII. Károly által itt megtelepített sváb és zsidó kereskedők élvezték először az országos vásár gyönyörűségét, amely mindig a kastély előtt folyt le. A kastély egyik tornya ilyenkor tömlöcnek és kalodának volt berendezve, ugyancsak az uradalmi cselédség, kékgatyás,27 pitykés dolmányú, rézkardos hajdúk ama Balázs felügyelete alatt, őrködtek a vásári rendre. Olyanformán volt az, mintha maga az uraság tartotta volna a vásárt. A kastélyból a térségre cipeltek egy nagy, törökös formájú sátrat – mert az alig múlt török divat a világtól félreeső helyeken még sokáig divatban volt –, ebben a sátorban osztogatta az igazságot, szedte a helypénzt, mondott ítéletet Blázi uram, szűrszabó és aszódi bíró, itt foglalt helyet a jegyszedő és írnoka, akinek nevére megható szomorúsággal emlékezik a későbbi szabadelvű párti elnök. Ugyancsak tudja a gödöllői mézeskalácsosok, a besnyői gyertyaöntők nevét, akik rendes látogatói voltak az aszódi vásárnak. Sőt még egyik-másik vásári tolvajra is emlékezik, akit mogyorófapálcákra ítélt a bíró, amit a helyszínen kiosztottak… „Mert kora ifjúságomtól érdekelt az ipar és kereskedelem ügye úgy Aszódon, mint az ország fővárosában” – írja sok-sok esztendő múlva bárónk.
Tehát a színes, emlékezetes nagy vásár elmúlott, a bárói család készülődött haza pesti lakására, de Frigyesünknek a családi tanács határozata értelmében nem volt szabad visszatérni Pestre, a szőke szobalányok hazájába. Miskolcra kellett diáknak mennie. Először válik el anyja szoknyája mellől Frigyesünk. Hajh, még késő öregségében is érzi a búcsúzás fájdalmasságát. Ámde Hunfalvy Pállal, a nevelő úrral, valamint az utolsó percben Frigyesünk mellé adott kisebbik Podmaniczky fivel az utazókocsi megindul Hatvan felé. Az első éjszakát Mezőkövesden tölti a társaság, Schmidt Mátyás vendégfogadójában.
1926
