Lenke napja az aszódi kastélyban
Lenke napja az aszódi kastélyban
A madarak még javában pengették aranyszárnyaikat az erdőszélen, amikor Frigyes báró hazafelé tartott. Puska és vadászkutya volt vele, de egyiknek sem vette hasznát kirándulásában: nagyon el kellett felednie megszokott búskomor gondolatait, hogy lekapja válláról a puskát abból a célból, hogy valamire rálőjön. Az erdő pedig itt telve volt vaddal, mert szomszédos volt a besnyői és gödöllői uradalmak erdőivel, ahol a tulajdonosok maguk nem vadásztak, de keményen ügyeltek arra, hogy az orvvadászok se próbálhassák ki lövési tudományukat a futamodó szarvason.
A júliusi alkonyatban egy fatörzsre ült le megpihenni Frigyes báró, és amíg szemei végigkalandoztak a lombkoronázta tájon, csendes hangon felsóhajtott:
– Holnap van Lenke napja! Vajon eszébe juttassam neki magamat ezen a napon, amikor majd körülveszik őt a hódolók seregei? – mondá Frigyes báró.132
(Az olvasó ne csodálkozzon, hogy hősünk hangosan beszélt magában az erdőszélen, szokás volt ez a múlt században, amikor az emberek komolyan vették a regényeket.)
Még sokáig ült elgondolkozva ott a magányos fatörzsön, amíg az utolsó madárka is erdei levegővé váltotta fel aranytallérját. Lenn, Aszód felé az országúton, már az est lovasai nyargalásztak, csak a bárói kastélynak oszlopos ámbitusáról világított fel a konyha tüze, ahol a mindennapi vacsorafőzéshez készülődtek. Frigyes báró füttyentett kutyájának, elindult a kastély felé, egy útfordulónál pedig így szólott:
– No, te szegény magyar Turgenyev, te bizony csak vadászgatni fogsz Lenke napján is, amennyire én ismerem a dürgést.
Frigyes báró az éjszakáját rendszerint az aszódi kastély sarokszobájában, az íróasztala mellett töltötte. Az alföldi vadászok tanyája című regényét másolta le már másodízben. Néha elfáradt kezében a toll, ilyenkor az ablakhoz lépett, és kitekintett a sűrű nyári éjszakába. Csend volt mindenütt, aludtak a hegyeken az erdők, és álmukban itt-ott már sárgulóvá változtatták leveleiket, hogy másnapra legyen min elmerengeni az aszódi földesuraságnak. Elbújtak a sötétben a kerítések, országutak, gyalogösvények, amelyeknek helyét pontosan meg tudta volna mondani az ablakból kitekintő, mégse lehetett volna most egyet sem megtalálni közülük: elszöktek pihenni valamerre.
– És mégis sokan velem együtt ébren vannak ezen az éjszakán – monda az átléphetetlen sötétségnek Frigyes báró. – Sztregován Madách urambátyám bizonyára íróasztalánál ül most is, mint minden éjfélkor. De itt a szomszéd községben ébren van kis hegyes lábú asztalkája mellett Lenke is, és bizonyára olyan regényen dolgozik, amely ismét országos nevezetességűvé teendi nevét. Vajon tudja-e, hogy rá gondolok ez órában?
Ezek a magányos beszélgetések arra voltak jók, hogy könnyítsenek Frigyes báró lelkiállapotán, ismét folytathassa a másolás passzionátus munkáját. (Majd ha készen lesz a másolással, bekötteti a diósgyőri íveket a pesti könyvkötővel, hogy elhelyezze őket örök emlékül a magyar Nemzeti Múzeumban.)133
Hajnaltájon egy lövés dördült az erdőben. Szarvasra lőtt valamely vakmerő orvvadász. Frigyes báró ismét az ablakhoz lépett, és elgondolkozva nézett a szürkületből kibontakozó erdőkre. Eszébe jutott, hogy már többször figyelmeztették a cselédek, hogy ne járjon annyit egyedül az erdőn, az orvvadászok nem szeretik, ha munkájukban untalan zavarják őket mindenféle sétálgatók.
– De hát úgy tudom, hogy ezek az erdők az enyémek? – szólt elgondolkozva ispánjához.
– Azt az orvvadászok se tagadják. De miután a méltóságos úr nem lő vadra, az orvvadászok feljogosítva érzik magukat, hogy helyette lövöldözzenek. Ne járjon a méltóságos úr annyit az erdőre.
Frigyes báró panaszosan felkiáltott:
– Ó, a semmirekellők! Még ettől az egyetlen örömömtől is meg akarnak fosztani!
…De ezen a reggelen sokkal higgadtabban ítélte meg a helyzetet. Magában igazat adott az orvvadászoknak, akik a szarvast lövik, miután más úgysem vadássza. – Egyáltalában nagyon szelíd kedélyű volt ezen a hajnalon, hisz ez volt Lenke napjának hajnala… Nem töprengett sokáig, félretolta Az alföldi vadászok tanyája című regényének másolását, és a fiókból aranyszegélyű levélpapirost vett elő, és a következőket kezdte írni:
Kedves Lenke kisasszony,
abbahagyom a regényem másolását, amelyet kéziratban ígértem önnek megküldeni a szokványos nyomtatvány helyett, abbahagyom, mert úgysem készülhetnék el vele arra a napra, amelyre az ajándékot elküldeni szándékoztam: az ön neve napjára.
Elutazom, kedves Lenke, mint ön már ezt nekem sokszor tanácsolta, mert az aszódi klíma nem tesz jót nekem. A környékemen úgy elvakmerősödtek az orvvadászaim, hogy már a kastélyom közelében puskáznak. Ezzel még a lehetőségét is megszüntetik merengő erdei sétálgatásaimnak, amelyek egyetlen örömül szolgáltak itten való unatkozásom alatt.
Elutazom, mert tudom, hogy ezzel örömet okozok önnek, kedves Lenke, aki nem tart engem magához méltó regényírónak, talán egy kicsinyt le is nézi próbálkozásaimat. Valóban nehéz dolog, hogy egymás közelében lakjanak regényírók, akiknek egyikét minden elismerésével elhalmoz a közönség, míg a másik a névtelenség homályában marad.134
Elutazom, kedves Lenke, mint ön már többször javasolta előttem: Báden-Bádenbe, ahol bizonyára meg fogok jelenni az „oroszok fájánál”, és önre fogok gondolni onnan, még akkor is, ha színésznő lesz oldalamon, amely színésznőre Pesten vagy Bécsben remélek szert tenni. A „magyar Turgenyev” – amint ön szíves volt elnevezni – tehát elzarándokol oda, ahol az igazi Nagy Iván boldog szép időket töltött az operaénekesnővel. Vajon lehetek-e én részese annak a boldogságnak, amely csak a nagy íróknak jut osztályrészül – én, az aszódi remete?
Kedves szomszédnőm, kertem virágait mind leszedetem, hogy önnek névnapjára elküldjem. Én nem jövök ide hosszú ideig, másnak pedig itt nincs szüksége az édes illatokra, bánatfelejtető színekre.
Minden jót kívánok arra a napra önnek, amely napot valaha másként terveztem, nem postaszekéren ülve, hanem az ön oldalán, kedves Lenke. De még az Istenhozzád percében sem tudom köszönet nélkül hagyni azokat a kedves szavakat, amelyeket néha hozzám intézett. Isten megáldja érte! Kezeit csókolja:
Frigyes.
A levelet összehajtogatta, aranyospiros fekete pecsétviaszkot ütött rá, és megcímezte:
Bajza Lenke kisasszonynak.
Ennek a napnak délutánján egy tajtékzó paripán nyargaló úrhölgy közeledett az aszódi országúton a kastély felé. Galambszemű, galambmellű szépség volt, akinek cilinderkalapja alól hosszú barna fátyol libegett. A kis lovaglócsizmán ezüstösen pendült az ezüstsarkantyú. Szép volt, mint egy divatkép.
A kastély előtt öreg ispán pipázott nagy egykedvűséggel, de ijedten húzta ki zsíros süvegéből fejét, mikor a lovasnőt felismerte:
– Ah, nagyságos kisasszony, mennyit vártuk hiába! – szólta el magát az ispán bácsi.
– Frigyes báró? – kérdezte remegő hangon a hölgy.
– Biasini postaszekerére jegyet váltott, és elutazott.
A lovasnő kesztyűs kezével eltakarta arcát, és csendesen visszafelé135 léptetett lován. Az ispán bácsi némi megindultsággal nézett utána, aztán vállat vont.
– Hadd sírjon most ő. Eleget sírtunk mi utána. Gyerünk a birkanyíráshoz – mondta, és kiverte a pipáját.
1930
