1870. X. tvc.
1870. X. tvc.
Abban az időben, amikor az 1870. X. törvénycikket megalkották: lakott Pesten egy Sáriváriné nevű asszonyság, aki nemcsak építkezési és utcarendezési ügyekben (éppen az említett törvénycikk alkalmazásával), de szívérzelmi, gyengéd tulajdonságai és törvénycikkel nemigen szabályozható dolgokban is sok nyugtalanságot okozott a Közmunkatanács tagjai körében. Különösen az alelnöknek, Podmaniczky Frigyesnek hozott álmatlanságot, mert az alelnökről már kora ifjúsága óta köztudomású volt, hogy izgékony vérlejtése és a nők iránti imádata miatt sohase viszi semmire ebben az életben. Az 1870. X. törvénycikk megint csak ama törvények sorsára jut, mint mindazok a törvények, amelyeknek végrehajtása férfiakra van bízva.
Sáriváriné kellemetes asszonyság volt, házai és telkei, amelyek Pest különböző részeiben szerepeltek a valóságban és a hatósági kataszterekben: annyi gondot róttak az asszonyság liliomvállaira, hogy azok elegendők lettek volna egy férfinak is. Sáriváriné erélyességét és energiáját bizonyítja, hogy ügyei vitelében nem adta ki kezéből a gyeplőt, pedig több korabeli úriember ajánlkozott, hogy a kellemes asszonyságot kellemetlen187 gondjaitól megszabadítja, illetőleg magára vállalja a telkek és házak kezelésével járó fáradságokat. Az ajánlkozók között nemcsak közéleti, ismert nevű és a fővárosi társadalmi életben személyükkel is szerepet játszó férfiak voltak, hanem a cs. és kir. hadsereg több nyugalmazott és nőtlen állományú törzs – és főtisztje is foglalkozott azzal a gondolattal, hogy parlagon heverő energiáját Sáriváriné érdekkörében gyümölcsözteti. (Sárivári úr ugyanis már több éve itthagyta a telkeket és a házakat, egyetlen kunyhócskában telepedett meg a vízivárosi temetőben egy gránitkő alatt.) Az asszonyság a közéleti és a hadseregbeli férfiaknak azonban egyértelmű választ adott: „Az én vagyonom nem arra való, hogy azon élemedett fickók bajuszpedrőt, hajfestéket vagy szép szeretőt vásároljanak maguknak. Egyetlen nőtlen férfi van Budapesten, akihez férjhez mennék, de annak meg én nem kellek” – mond Sáriváriné, és meg is nevezte azt a férfit, akire aggodalom nélkül rábízná fővárosi házait és telkeit.
A megnevezett férfiú báró Podmaniczky Frigyes, a Közmunkatanács alelnöke volt.
Miért választotta volna az asszonyság a változatos múltú és már ötvenedik esztendejét betöltött Podmaniczkyt férjének?
Sáriváriné így indokolta meg óhajtását:
– Habár boldogult férjem, Sárivári mellett nem sokat tanulhattam az életből, mert ez a jóságos ember minden gondtól, bajtól, kellemetlenségtől távol tartott; eleven házmestert nem láttam én az életben, amíg ő élt, pontatlan lakónak hírét sem hallottam, kőműves és cserepes rablóval nem volt találkozásom, a házügynökséggel foglalkozó iparlovagok még csak előszobámig se juthattak, de annyit megtanultam magamtól is, hogy csak annak a férfinak van létjogosultsága az életben, aki maga is azon fáradozik, hogy éjjel-nappal gyarapítsa a rábízott magán- és közvagyont, nem pedig azon törné fejét, hogyan ruházhasson fel szegény és rossz hajlandóságú kisasszonyokat. Mióta Podmaniczky Frigyes a Közmunkatanács alelnöke, dől a pénz a kasszába, növekedik a város vagyona, mert szinte gúnyáron vásárolja össze ez a férfiú a legjobb telkeket, amit az Operaház telkének vételével is bebizonyított. És nincs a fővárosban egyetlen női kalap sem, amelyről köztudomású volna, hogy azt Podmaniczky Frigyes pénzén vásárolta tulajdonosnője. Nem. Baliczky egyetlen pár kesztyűt sem adott el boltjában Frigyes188 báró rendeletére, hogy valamely kisasszony eltakarja vele mosogatáshoz szokott kezét.
Sáriváriné ezeket a szavakat abban a belvárosi cukrászdában mondta, amely üzlet még néhány év előtt „Hébének kioskjá”-hoz volt címezve. A szavak hallgatói között pedig ott ültek azok az urak és hölgyek, akiknek tudomása nélkül egyetlen szót sem lehetett elejteni a Dunaparttól az épülés alatt levő Nagykörútig. Szinte a lehetetlenséggel lett volna határos, hogy Podmaniczky Frigyes, akit naponta többször is lehetett látni a főváros utcáin, és ismerősként köszöntötte jóformán minden budapesti lakos, tudomást ne szerzett volna Sáriváriné dicsérő szavairól. Podmaniczky Frigyes így szólt egyszer alelnöki szobájában előadójához, dr. Országh Sándor osztálytanácsoshoz:
– Jó volna már egyszer utánanéznünk a Sáriváriné aktáinak, mielőtt ez az erőszakos hölgy valamire elszánná magát velem szemben is, mint elődömmel, gróf Szapáry Gézával szemben, aki csak úgy szabadulhatott meg tőle, hogy Szlávy János miniszter úrtól állásától való felmentését kérte. Igaz, hogy őfelsége Sárivárinétól jó messzire, Fiuméba nevezte ki Szapáry Gézát kormányzónak, de csak egy fiumei kormányzóság van a világon. Hová megyek én, ha Sáriváriné komolyan üldözőbe vesz?
– Sáriváriné aktái mindig kéznél vannak, mert a nevezett asszonyság látogatására az 1870. X. törvénycikk szentesítése óta mindig el vagyunk készülve – mond az osztálytanácsos, és öreg szolgák segítségével egy fél mázsa iratot hordott a szobába. S a veszedelemben levő alelnökkel együtt nekilátott az akták tanulmányozásának.
Podmaniczky Frigyes alapos ember volt, mindig jól megtanulta azt a dolgot, amelyhez önszántából hozzáfogott. Hosszú élete folyamán nem is volt rá panasz máshol, mint a Prohászka nevet viselő VII. gyalogezrednél, amely ezrednek előjogai közé tartozott a szakállviselet, de Frigyesünk a közlegénységnél többre sohasem akarta vinni. Igaz, hogy akarata ellenére sorozták be ide a szabadságharci huszárfőhadnagyot. Közmunkák alelnöke azonban magától akart lenni, s így Sáriváriné aktáit, mint általában minden aktát, addig nem adta ki a kezéből, amíg tövéről hegyére meg nem tanulta az ügyet.
S a tanulás alatt kiderült, hogy miért tartaná magára nézve „jó párti”-nak az alelnököt a kellemetes Sáriváriné.189
Sárivárinénak bonyolult ügyei voltak, amelyek több ügyvédet is foglalkoztattak volna, ha az asszonyság áldozott volna valamit arra a célra, hogy a pesti ügyvédi irodákat az ő pénzén is lakályosabbá tegyék. Sáriváriné önmagának volt az ügyvédje, csupán egy szépírási tanár oktatását vette igénybe, aki a Király utcában olvasható betűvetésre tanította a hölgyeket. A többi aztán ment, mint a karikacsapás. Sáriváriné naponta öt órát ült íróasztalánál, és leírta azokat a beadványokat, amelyeknek szövegét éjszaka kigondolta.
Miután Podmaniczky Frigyes még ötvenedik esztendejében is korának egyik legfeltűnőbb és legmutatósabb férfia volt – „habár sokat engedett, mióta a parádi, füredi és császárfürdői bálokon a hatvanas években együtt táncoltunk”, mond Sáriváriné – , az asszonyság az 1870. X. törvénycikk folytán nagy hatalomhoz jutott úriemberhez intézte sorait.
Miután Podmaniczky Frigyes még a „férfikor” legaranyosabb és legértékesebb esztendőiben, az ötvenes években sem tökélte el magát arra nézve, hogy megházasodjon és a női nem általános imádata helyett egyetlen nő köré összpontosítsa érzelmét – „habár a csákói vadásztársulat idejében, amikor magam is férfi módjára lovagoltam a kopók és agarak után, sokszor kérdezte házigazdánkat, Batthyány László grófot Frigyes báró rólam való véleményéről”, mond Sáriváriné, leányságára visszaemlékezve –, az asszonyság az „alföldi vadászok tanyáján” nem kellő eréllyel biztatott Podmaniczkyt most hivatalos beadványaiban biztosította arról, hogy a híres Podmaniczky-féle agarak dicsőséges szereplését jó emlékezetében tartotta.
Miután Podmaniczky Frigyes közmunkatanácsosi méltóságát és Budapest jövendőjét jelentő állását már több mint egy fél esztendeje elfoglalta, de még semminemű intézkedést nem tett arra nézve, hogy a Sárivári-féle telkek akár az Operaház építkezésénél, akár a budai királyi díszkertek alkotásánál, akár a Nagykörút kimérésénél vagy a Dunapart szabályozásánál, de még csak a Sugár út fejlesztésénél is felhasználtassanak – „pedig Frigyes báró annak idején maga is tudhatta, hogy mily ritka madár a készpénz azoknak a magyar családoknak a kezében, akiknek vagyona akár vidéki földbirtokban, vagy mit sem jövedelmező pesti telkekben fekszik, mert az ingatlanok mindig bajjal, vesződséggel járnak”, mond Sáriváriné –, benyújtott tervezeteiben tehát az asszonyság megjelölte azokat a sérelmes pontokat, amelyek a főváros eddigi fejlődésében az ő érdekeit annyira negligálták, hogy például190 józsefvárosi telkei még akkor sem kerültek szóba, amikor ezen a tájon sürgősen kerestek a Népszínháznak való fundamentumot. Utóvégre az 1870. X. törvénycikket nem pusztán abból a szempontból alkotta meg az országgyűlés, hogy belőle csupán a törzsökös pesti polgárságnak legyen haszna, amely polgárság egyedül spekuláció szempontjából tartogatta például a Rákossal szomszédos városligeti telkeket, és oda egyetlen fát sem ültetett el, amíg József nádortól erre nézve parancsot nem kapott…
Így is vitázott Sáriváriné beadványaiban, amelyeknek szövegét özvegyi ágyában, álmatlan éjszakákon jól meghányta-vetette, és az A, vagy B, vagy C alatti mellékleteket úgy csoportosította, hogy mindenkinek igazat kellett volna neki adni.
Persze, a törvénycikk által kivételes hatalommal felruházott Podmaniczky Frigyes, akinek kézmozdulatára házak, utcák, városrészek tűntek el a föld színéről a főváros területén, hogy ugyanott új házak, utcák, városrészek emelkedjenek, a változásoknál esedékes haszon osztogatásánál általában nem vette figyelembe azokat a női ismeretségeit, akik a császárfürdői, akár még régebbi tánciskolai bálokon karcsú derekukat lovagi karjára bízták; nem emlékezett a kopászatokon és agarászatokon mellette fütyörésző szelekre és úrnőkre, akik a vadászat testi fáradalmait azzal is tetézték, hogy a „kill” után táncprodukciókat végeztek, mintha kimerítő lovaglás helyett tollas ágyban heverésztek volna egész nap; nem méltányolta azoknak a hajadonoknak a fővárosi ingatlanait sem, akik egykor szívüket ingatlanaikkal együtt szívesen Frigyes báró haszonélvezetébe engedték volna, ha az nősülési szándékát a baráti körön túl más környezetben is hangsúlyozza… Nagyon kellett némelyiknek csalódnia a törvény kihirdetése után abban a férfiúban, akit az utolsó lovagnak, a női nem minden áldozatra kész hódolójának, a materializmus született ellenségének hittek.
A csalódók közé tartozott Sáriváriné is, mert jól kigondolt beadványaira még nem kapott választ: csupán O. osztálytanácsos úr közölte vele a Kioszkban, hogy az alelnök urat sikerült rávennie az iratok tanulmányozására. Nagy kár, hogy Szapáry gróf, aki az ügyeket már alaposan ismerte, Fiuméba tette át székhelyét. Az asszonyság felkiáltott:
– De Szapáry grófnál semmi sanszom nem volt!
– Mindenesetre sokkal több, mint mostani alelnökünknél, aki szereti magát „öreg báró”-nak nevezni, mint aki már mentesítve érezné191 magát a nők iránti kötelmektől, és a közérdek szempontját helyezi előtérbe – felelt az előadó, és hideg csokoládét rendelt a „Hébénél”, aki egyedül maradt itt a cukrászda múltjából.
Az olvasó mindezek után azt hihetné, hogy Sáriváriné talán valamely olyan titkos testi vagy lelki fogyatkozásban szenvedett, amelynek senki se lehetett tudója a társaságokban, ahol a dáma megérdemelt ünneplésben részesült, és eget-földet ígérő és paradicsomi boldogságot biztosító kérőkben, udvarlókban, röpke gavallérokban soha hiányosságot nem szenvedett, mint bármely előkelő és szép hölgy… amely fogyatékosságról azonban Frigyesnek a véletlen folytán értesülései voltak? – Nem. Sáriváriné, úgy hírnév, mint műveltség, úgy testi épség, mint lelki báj dolgában semmi kifogás alá nem esett. Még azok a férfiak se mondhattak róla semmi kellemetlent, akik a megtévedések miatt, mielőtt életüket egy hölgyre feltennék, úgy a hölgy fűzőkészítőjénél, mint cipészénél érdeklődni szoktak a telekkönyvi hatóság és a háziorvos mellett. Egyetlen hamis fürtje és idegen foga nem volt Sárivárinénak; egyetlen pont nem homályosította el hírnevének patyolatfehérségét. Ami pedig Sárivári úr idő előtti halálát illeti, erre nézve a közvélemény megegyezett annak a ténynek a megállapításában, hogy Sárivári úr igen nagy bolondot cselekedett, amikor özvegyi sorsban hagyta a vagyonos, egészséges, szép asszonyt.
Miért nem lehetett tehát reménysége Sárivárinénak, hogy Frigyes bárót alkalomadtán a maga részére hódítja olyan kétséget kizáró módon, hogy a nagy hatalommal felruházott férfiú az asszonyság minden kívánságát teljes egészében honorálni fogja?
Az osztálytanácsos hallgatott erre nézve, akárhány hideg csokoládét fogyasztott a Kioszkban, sőt azon a családi természetű bizalmas vacsorán is néma maradt, amelyre meghívást nyert, s amely összejövetel a margitszigeti vendéglőben volt megtartva egy hétköznapon, amikor a nevezett helyen diszkrét találkozásokat lehet eszközölni. Az osztálytanácsos nem tudott bővebb felvilágosítást adni Podmaniczky Frigyes ellenszenvéről se az újhold andalgó világításánál, se a fülemilék rábeszélő hangversenyénél.
Sáriváriné tehát elhatározta, hogy személyesen, kockázatosan, de végre célravezetően vág neki a kérdés elintézésének, amikor is nyíltan megkérdi Frigyes bárót, hogy miért vonakodik őt azon előnyökben192 részesíteni, amelyekhez az 1870. X. törvénycikk értelmében részesíthet minden fővárosi polgárt és polgárnőt…
– Azért nem vehetem meg a Közmunkatanács, illetőleg a fővárosi építkezések, szabályozások céljaira az Ön telkeit és házait, asszonyom, mert nyomban eszébe jutna mindenkinek a fővárosban, hogy 1850. június 8-án Ön volt az, aki még leánykori néven megérkezett estefelé Innsbruckba a milánói postakocsin, szállást vett a legelőkelőbb fogadóban, az étteremben a tiszti asztalnál étkezett, unokahúgomként szerepelt feljebbvalóim előtt, és amely látogatásának eredményeként a cs. és kir. hadsereg kötelékéből végleg kiszabadultam – felelt Frigyes a visszaemlékezéstől meghatott hangon.
– Uram, csaknem huszonöt esztendeje vezeklem ezért a bűnömért, ha ugyan ez bűnnek nevezhető – mond Sáriváriné. – Az akkori hadnagyokból öreg tisztek lettek, a kapitányok nyugalomba vonultak. Csak ön, az egykori közlegény nem felejtene?
– Minden körülmények között meg kell tartanunk a magunk részére az emberek becsülését, Eliz – szólt a négyszemközti kihallgatást befejezve Podmaniczky Frigyes. – Ha egyszer férjhez menne újra, és ingatlanai új név alatt szerepelnének a főváros telekjegyzőkönyveiben, természetesen változna a mostani helyzet. Legalábbis nekem nagy könnyebbségemre szolgálna óhajtásai teljesítésében.
Sáriváriné – mit tehetett szegény, magára hagyatott és utolsó reménységétől is megfosztott nő létére egyebet? – megfogadta az alelnök tanácsát. A legközelebbi farsangon aukció alá bocsátotta özvegyi kezét, és azt a legtöbbet ígérőnek, egy nyugalmazott táblabírónak sikerült megnyerni. A táblabíró komoly, szorgalmas, hozzáértő férfiú volt a talpán. Nemcsak rangot, de nyugalmat is varázsolt az özvegyasszony ingatag életébe. Fellengős regények helyett az élet könyvét olvasgatták, és az arra alkalmas telkek megvásárlásának ügyét a törvényes formák betartásával lebonyolították a Közmunkatanács alelnökével. S ezután az özvegyasszony élettörténete tovább nem tartozik a nyilvánosság elé. Frigyesünkből se lett fiumei kormányzó.
1930193
