2
2
Mielőtt Ulrik úr, fél lábbal még a másvilágon: elmondotta volna további programbeszédét – praktikus „Flegman” intézkedett, hogy a „szomszédból” hívják át nyomban Irinyit, aki valamikor állomásfőnök volt Szolnokon, és így legjobban értett messzi vidéken a vasúti utazásokhoz. – Szakembert kell megkérdezni, ha az ember a helyes utat akarja választani – mond „Flegman”, és a nyugalmazott állomásfőnök naphosszat üldögélt Ulrik úr betegágya mellett, hogy a vasúti utazást minden részletében megbeszélje. Tömött, rőt bajsza volt – a sok dértől, fagytól, hideg éjszakáktól, amelyeket a vonatkésések idején a szabadban töltött. A menetrendben azonban nyomban kiismerte magát, mialatt „Flegman” az asztalnál ülve „írásba vette” mindazokat a tanácsokat, amelyeket az egykori vasutas mondott.
– Látom – mond a főnök –, mindenáron éjszaka, személyvonattal akartok utazni, habár akkor elmulasztjátok azt a remek „tablettót”, amelyet az én időmben adtak fel a pincérek ebéd idején Szolnokon, hogy már a „tablettó” kedvéért is érdemes volt utazni. Egy ezüstforintért olyan ebédet szervíroztak a vonatban, hogy Püspökladányig se éhezett meg az ember. Valamely különös, csiklandós íze volt azoknak a csészében szolgált leveseknek és pecsenyéknek, amelyek persze mindig frissiben készültek, amikor Hatvanból vagy Ceglédről, vagy tudom is én, honnan (mert én nem sokat szerettem utazni), megjött a konduktor sürgönye, hogy ennyi meg ennyi „tablettó” várja a személyvonatot. Mutogattak az 1272-sön egy varrógépgyári igazgatót, aki mindig dupla porciót rendelt mindenből. De néha még egy natúrsniclit is süttetett, „egész citrommal mellé”, ha 1272-es menetrend szerint érkezett az állomásra, s így teljes tizenöt percünk volt. Frissen csapolt sörrel töltött poharával integetett felém ilyenkor a varrógép-igazgató, s azt kívánta, hogy bár még sok ilyen állomásfőnök volna Magyarországon. Persze én a sátoraljaújhelyi főnökre hivatkoztam, aki még az országhatár felé menő, tehát439 a nemzetközi vonatokat se engedte el addig, amíg személyesen meg nem győződött arról, hogy minden utasa megvacsorázott. Ki tudná, mi lesz a pasasérokkal, ha átlépték a határt? S minden dicséretet hozzá utasítottam. De a varrógép-igazgató azt felelte a vonat ablakából, hogy nagyon sajnálja, most nem mehet Újhelyre, mert Miskolcon van dolga. No, barátom, akkor meg ne felejtse el Vidacs Jancsit, az ottani állomásfőnököt, aki nagyon szívesen elintézi utasai minden lovagias ügyét, amelyre a vonaton szert tettek. A legjobb párbajsegéd egész Magyarországon.
… Ilyen jóízűen beszélt a „szomszédból” meghívott nyugalmazott vasúti főnök a haldokló Ulrik úrnak, „Flegman” nagy sertéskupecbetűkkel írta fel a tudnivalókat egy irkába, amelyet valahonnan erre a célra előkerített, ácsplajbásszal turkált a bajusza között, és többször kínálgatta a hasznos főnököt karcsú, kis termetű, zöld színű, de mégis háromdecis üvegecskével, amelynek a száján még érződött a spanyolviaszk.
– Ez már helyes előkészület az utazáshoz – mond a főnök, miután az üveg tartalmát megkóstolta. – Minél kevesebb cókmókot vigyünk magunkkal. Az ilyen kis termetű üvegek pedig akár tucatszámra elférnek a bundazsebekben. Isten mentse meg azt az utasembert, aki olyan úti ládákat visz magával, amelyeket a teherpénztárnál kell feladni. Minden átszállásnál gondolkozhat a poggyásza felől. Olyan hordárok dobálják a kofferjét, amely hordárnak még a keresztnevét se tudja. Itt még az állomásfőnök se segíthet. Ezek a fickók csak arra valók, hogy vasárnap délután kuglit állítsanak az állomási tekepályán. Hidd el, Ulrik – mond jóságosan a főnök –, sohase bíznám kofferemet a teherpénztárra. A teherpénztárosok a leghazárdabbak a ferblinél is, sok pénz megy keresztül a kezükön.
Mond az egykori állomásfőnök, és még egyszer szemügyre vette az üvegecskét, amelyet véleménye szerint „az Úristen is” utasember számára teremtett. Csak arra kell vigyázni, hogy meg ne töltsék valahol vízzel az állomási kutakból ezt a pompás kis üveget – mert már az ő idejében (Irinyi idejében) is karboloztak, meszeltek, gálicoltak, szellőztettek ugyan a vasúti pályaudvarokon, a várótermekben, különösen olyankor, mikor kolerás hírek jártak… Az állomásfőnöknek mindent meg kellett tudni, hiszen a jövő-menő konduktorok hozták a postákat, még ha az újságok hallgattak is a járványokról, a hadgyakorlatokról és a többi „állami titkokról”. Mert a régi állomásfőnök440 nemcsak azért volt a világon, hogy vasalt nadrágban, kipödrött bajusszal szalutáljon azoknak a kandi menyecskéknek, akik a vonatablakon kikukucskáltak, és néha esztendőszámra se felejtették el az állomásfőnököt. „Karbolozni kellett a kolera ellen” – mond Irinyi. És ugyanezért nem emlékezett rá, hogy akár a püspökladányi, akár a szolnoki, de még a Kossuth Ferenc ceglédi állomásfőnöke is megkóstolta volna valaha az állomási kutak vizét, amelyeket országszerte dicsértek, Zsigmondy, a világhírű mérnök se kóstolta meg az artézi vizeket, pedig ő fúrta a legjobb kutakat Magyarországon.
– Így voltunk valahogy mi is a vizeinkkel, a kútjainkkal, csak szalutáltunk nekik, mint a szépasszonyoknak.
– De hát még mindig nem mondtad meg, Irinyi barátom, hogyan kell utazni, hogy se kolerával, se verekedőkkel, lovagias ügyekkel, rossz vizű kutakkal, meszesgödrökkel ne legyen baja a magamfajta, jámbor utasembernek?
– Az utazást nem lehet könyvből megtanulni, még a nagy Stanleynek is személyesen kellett bejárni Afrikát, hogy ott mindent apróra megnézhessen – felelt az egykori állomásfőnök.
– Hát most már – szólt Ulrik úr –, miután az utazási szakértő úr, igen tisztelt Irinyi barátunk volt szíves véleményt mondani tervbe vett utazásunkról: mondjátok meg nekem ti is a véleményeteket – fordult cselédeihez, gazdasszonyához: Csapó Gizellához és „Flegman”-jához a kétségeskedő Ulrik úr. – Én a magam részéről tíz és egynéhány esztendeje nem ültem vonaton, mert egyszer kuglizni hívtak egy vasúti állomáson, éppen egy hétig kugliztunk egyhuzamban, és betegségeim akkor kezdődtek.
– Kuglizni semmi esetre sem szabad, még Gödöllőn se, ahol a legjobb kuglipálya volt valamikor az országban, mert állítólag még Ferenc József beleegyezésével építették, és a királyi uradalom hivatalnokai is idejártak tekézni – mond most az egykori állomásfőnök.
„Flegman”, Ulrik úr legfontosabb tanácsadója: egy darabig merengeni látszott a kuglizón, de aztán ő is lemondólag bólintott:
– Igaza van a tekintetes úrnak, manapság már nem is érdemes kuglizni, már nem játsszák pénzben a „Krigszpartikat”, legfeljebb441 hordó sörökben, a fenének van kedve a korcsmáros kedvéért izzadni.
Az egykori állomásfőnök elgondolkozva lapozgatott a menetrendben.
– Az én időmben Miskolcon körülbelül négy-öt óra hosszáig vesztegelt az éjszakai személyvonat, akár Kassára, akár Pestre volt az menendő. Voltak olyan utasok, akik éppen azért választották az éji vonatot, mert az unalmas utazást a kellemetes mulatozással lehetett megszakítani. A restauráció ilyenkor mindig ki volt világítva, mikor éjfél után a személyvonat megérkezett. Télen disznótor kellős közepébe érkeztek a vendégek, de nyáron is mindjárt kongatni kezdték a söröshordókat: éjfélkor csapoltak, ilyen csak Miskolcon volt Magyarországon. A városi korcsmákból is ide gyülekeztek a vidám társaságok, és bizonyosan lehetett ismerőst találni. Nevezetessége volt a miskolci utazásnak, hogy kétszer is át kellett utazni Zsolcán – tette hozzá Irinyi.
– Nem érdemes kétszer átutazni Zsolcán – mond Csapó Gizella, mert azt gyanította, hogy „Flegman”-nak a szeme szikrát vetett, amikor a miskolci állomásról hallott. (Flegmán néha hiába rejtegette érzelmeit.)
– De ugyancsak kétszer lehet látni a vasúti kupéból a máriabesnyői kolostor kettős tornyát, amikor a vonat arra kerülgeti a vidéket – szólt az állomásfőnök, hogy ne maradjon rossz hírben a miskolci állomás miatt. – Nem mondom, hogy okvetlen szálljatok ki Máriabesnyőn, én a magam részéről csak búcsúkor jártam oda, mert aranyért sem lehet kvártélyt kapni, és a kolostor körül a fűben lehet aludni, miközben a szabadban az ember megolvashatja a feje felett az augusztusi, szeptemberi égbolt csillagait, hallgatja az asszonyok, lányok lélegzetvételét, és a maga szerelmére gondol, amely ellen gyógyulást keres a kolostori búcsún. Nagyon szerelmes az ember, ha a fűben alszik – mond Irinyi. – Persze szeptemberben.
– No, az még messzire van – felelt Csapó Gizella –, nem kell siettetni az időt, mindennek megjön a maga ideje. Különben is Ulrik tekintetes úrnak nem tanácsos a harmatos fűben aludni, ha ez egészségére válna: itthon, a kertben is megtehetné.
Az egykori állomásfőnök kissé sértődötten nézett maga elé, hogy legjámborabb indítványát is kifogásolják némely részről, gombolgatni442 kezdte a mellényét, a menetrendbe olyan melankolikusan nézegetett, mint valami emlékkönyvbe:
– Mi, vasutasok, mindig másképpen, praktikusabban utaztunk, mint a civilek. Tudtuk, hány kilométeres gyorsasággal halad a vonat, és körülbelül azt is tudtuk, hogy melyik állomáson kit fogunk látni a szolgálati jelvénnyel a karján. Köszöntöttük a régi állomásfőnököt, üzenetet hagytunk részére a forgalmistánál, ha a főnök nem volt éppen az állomáson, a városban volt dolga, vagy még nem készült el a borotválkozással, ami nagy ritkaság volt. És bizony, ha jó híreket hallottunk a vasúti kupé ablakában, például keresztelő vagy lakodalom vagy névnap hírét: bizony nem sokat gondolkoztunk, és leszálltunk, mert kis poggyásszal utaztunk. Sohase kellett a mi leszállásunk miatt leinteni az induló vonatot, idejében leugrottunk. Akár Máramarosban, akár Füzesabonyban. Te – kiáltott fel hirtelen lelkesedéssel az egykori állomásfőnök, megragadván Ulrik úr kezét–, nem jobb volna az egészségednek, ha a pesti órás helyett Máramarosba, egy vasúti mérnökhöz vinnéd az órádat, aki minden órát meg tud igazítani? Igaz, hogy csak „tresszéorán” lehet a mérnököt meglátogatni, mert fent lakik a hegyek között, de lefelé annál gyorsabban jön a „hajtány”. De aztán akár medvét is láthatni a málnásban, a vasúti mérnökök pedig mindig összejöttek messzi vidékekről, ha egy órát hoztak javítóba. Te! – kiáltotta lelkesedetten Irinyi úr. – Biztosítalak, hogy nem jössz haza feleség nélkül, ha vasútmérnökre bízod az órádat.
Ulrik úr meghányta-vetette magában az egykori állomásfőnök tanácsait, és alattomosan így felelt:
– Hisz éppen azért nem merek elindulni hazulról, mert attól félek, hogy valahol megházasítanak.
(1929)443
