2
2
Diákos kvártélyán még ki sem pihente a hajnalig tartó mulatozást, amikor alkonyattal ágyában hallotta, hogy két úriember érdeklődik utána az eperfás udvaron. A diák hamarosan kiugrott az ágyból, hideg vízbe dugta a fejét, és azután kiszólt az ablakon:
– Jövök már, tekintetes urak!
Két tekintélyes, potrohos, komoly úriember volt a diák keresője. Az urak – az egyik a helybeli telekkönyvvezető, a másik egy nyugalmazott katonatiszt, aki egyelőre foglalkozás nélkül ődöngött a városban – leültek az eperfa alá, mint a csendőrök. Szemmel tartották a házat, mintha attól tartanának, hogy Nyiry Berta érettségizett diák megugrik előlük. Ámde a diák még mindig az éjjeli tánc és majálisi kedv hatása alatt volt – voltaképpen akkor „mulatott” kedvére, először életében (csárdások s keringők zenéjével volt telve a feje) –, és nagy bátran jelentkezett látogatói előtt, de nem mulasztott el egy nagy botot is magával hozni. Kedve volt a verekedéshez. A nyugalmazott katonatiszt, aki egyébként még idegen volt a városkában, mert csak két éve járt foglalkozás nélkül, keményen végigmustrálta a diákot.
– Tegye le azt a botot, fiatalember, nem korcsmai verekedésről van szó, mi magával nem fogunk itt verekedni, mert ketten vagyunk. Bizonyára a rövidebbet húzza; ha akarja, ezt írásban adom. Azazhogy éppen korcsmai verekedésről van szó – tért vissza a katonatiszt a megvetőleg emlegetett szólamra –, arról a csúnya korcsmai verekedésről van szó, amellyel ön ma hajnalban a közeli fürdőhelyen egyik tiszteletre méltó barátunkat, nemes Gagyák Etele urat illette, akinek a gavallérságát, ha akarja: írásban adom.
A nyugalmazott katonatiszt meglehetősen lóhátról beszélt a diákkal, mire az még ki nem józanodva így felelt:473
– Az ön gavallér barátja másodszor is megkaphatja tőlem, amit keresett.
– Miután ön az erdőn át elmenekült előle! – vetette fel fejét a nyugalmazott katonatiszt, mintha mindenáron a diák megszégyenítése volna a célja. (Aminthogy ezt számtalanszor akár írásban is kiadta volna este a vendéglőben, ahol a megvert Gagyákkal volt találkozója.)
Ámde most közbeszólt a helybeli telekkönyvvezető, aki fuvolás, merengő, ábrándos ember volt, mindenkivel jóban akart lenni az egész világon, mert mulatságok idején végigvándorolta az asztalokat, és szívesen részt vett a koccintgatásban, közbeszólt tehát csillapítólag:
– Nézd, fiam, Nyiry Berta, én az apádat is ismerem. Itt van a birtoka nem messzire tőlünk. Öreg ember már, kár volt szégyent hozni a fejére. Én ott voltam a „jelenetnél” ma reggel, a főhadnagy úr nem volt ott, de szent becsületszavamra mondom, hogy vedd komolyan a főhadnagy úr szavait.
A diák kérdőleg nézett a főhadnagyra. Már reszketett minden ízében, szerette volna a husángot a látogatók közé vágni, aztán átugrani a kerítésen.
– Mi kartellvivők vagyunk – mondta most komoran a főhadnagy. – Elégtételt kérünk öntől sértett barátunk részére. Reméljük, ha sérteni tudott, azt is tudja, hogy mi a következménye a sértésnek.
A diák hallgatott, voltaképpen csak most látta, hogy milyen fatális helyzetbe keveredett, bár regényekben már többször olvasott ilyen dolgokról. Az ember azt hinné, hogy mindez csak a regényekben történik. A telekkönyvvezető azonban megint segítségére volt, mert elővette a kockás nadrágjába varrott kis zsebből dupla fedelű ezüstóráját, amelynek lapján ugyan nem voltak mutatók, de az óra fedele tekintélyesen csattintott:
– Nézd, fiam, mondd azt a főhadnagy úrnak, hogy majd megnevezed a megbízottaidat, és mi nyomban eltávozunk. Nekem különben is dolgom van a dalárda választmányi ülésén. Nem volna kedved, főhadnagy úr, velem tartani?
– Engem a dolgom megsértettt barátunk mellé szólít – felelt a nyugalmazott katonatiszt. – Halljuk tehát, hogy kit nevez meg segédeinek?474
– Fogalmam sincs róla – felelt a diák, és minden tagjában szörnyű izgatottságot érzett. A szíve úgy dobogott, hogy szinte fájt.
– Hát majd gondolkozzék, fiatalember. Írásban adom önnek, hogy én a föld alá is utánamegyek, ha netán megint az erdőbe akarna szökni – szólt gúnyosan a főhadnagy, és köszönés nélkül elhagyta barátjával az eperfás udvart, miután már néhány asszonyféle azt kiabálta a tornácról, hogy a diákot meg akarják gyilkolni. Asszonyok, még ha nincs is meg a kellő műveltségük: hamarább megérzik a veszélyt, mint a férfiak. A diák, maga sem tudta, miért: a kapuig kísérte ellenfele barátait, de a nagy botot hátrafont kezében lógatta. Még nem lehetett tudni, hogy nem kerül verekedésre a dolog. Ez lett volna a legjobb, s utána nyugodtan átaludni az éjszakát.
