TIZENNEGYEDIK FEJEZET • A királyfi szállásáról gondoskodnak az olmützi várban
TIZENNEGYEDIK FEJEZET • A királyfi szállásáról gondoskodnak az olmützi várban
Késő őszre járt az idő, a Hofburg kertjeiből elsodorta a szél a legragaszkodóbb faleveleket is, a királyfi szokásos sétáját végezte a Josef-Hof elhagyott folyosóján, amely lakosztálya közelében volt, amikor egy kályhafűtőféle ember, aki éppen farakásokat hordott fel a vállán a hátsó lépcsőn, hosszadalmasan és sokatmondóan rajta felejtette szemét a fogoly királyfin.
– Maga az, Bécs? – kérdezte a királyfi fojtott hangon, miután felismerte a kályhafűtőben pártfogoltját.
– Mindennap én hordom a fát fenséged kályháinak fűtéséhez, hogy legalább ilyenformán a közelében lehessek – felelt a mi ismerősünk, és lehajtott fejjel állott a rab királyfi előtt.
– És Bratfisch? – tudakozódott a fogoly.
– Itt a legközelebbi utcasaroknál várakozik.
– Derék ember – felelte a királyfi, és a feltűnőség elkerülése végett tovább folytatta magába merült sétáit a Josef-Hof szivárvány alakú folyosóin.
A kályhafűtő másnap az Extrablatt egy példányát csempészte a királyfi kezébe, amint az hátratett karokkal sétált a folyosón. A királyfi lakosztályába vonult, és ott bezárt ajtóknál olvasni kezdte az Extrablattot, amelyet tudvalevőleg Ferenc József szokott olvasgatni reggelenként. Sokáig lapozgatott a bécsi újságban, amíg megtalálta az okot, amiért pártfogoltja az újságot becsempészte. A lap vége felé, ahol az úgynevezett regényrovat kezdődik: ott volt az olvasmány. Egy regényfejezet, amelynek az volt a címe: Egy szerelmes királyfi története. Írója egy nő. Mindenkinek rá kell ismernie vala a regényfejezetben Rudolfra és Vecsera Máriára.
Másnap reggel a folyosói séta közben a rab királyfi ezt a parancsot adta az álruhás kályhafűtőnek:
– Ki kell nyomozni, hogy ki az a nő, aki azt a regényt írja.379
Harmadnap a kályhafűtő, miután a királyfi kályháit a folyosóról ajtókon át bőségesen megrakta fenyőfa- és tölgyfahasábokkal, egy Extrablatt margójára felírta: „Özvegy Vecsera báróné”.
A királyfi, mikor felemelte a földről az ott felejtett újságlapot, szomorúan mosolygott: Szegény ravasz némber! Regényt ír ellenem a császár lapjába, hogy a maga bőrét biztosítsa. Talán azt hiszi, hogy Ferenc József annyira inkorrekt ember, hogy egy asszonyt kizsuppoltasson a városból?
És másnap a fogoly séta közben félhangon odaszólott a kályhalyuk előtt térdeplő fűtőnek:
– Bratfisch kérjen pénzt Rothschildtól. Vagy mástól… Akár a grinzingi kocsmárostól… Maga pedig utazzon Pestre Jókaihoz. Írjon ő regényt mellettem…
A kályhafűtő eltűnt néhány napra. Addig egy kollégája helyettesítette, aki egyáltalán nem volt beavatva a dolgokba. Morva volt az istenadta, és a rab óvakodott vele szóba állni. Ehelyett izgatottan várta vissza a régi kályhafűtőt… Ilyen a sorsuk a korona fényességében születetteknek is, ha áristomba kerülnek: pókot szelídítenek, és az egyszerű kályhafűtőtől várják sorsuk jobbra fordulását.
Az őszi vihar, amely északnyugati irányból szokott végigduhajkodni Bécs városán, megtalálta az utolsó lombokat a fákon, és kifeszíté őket, mint álló helybe varázsolt paripák sörényeit. Csak némelyik tanulékony fiatal fa vagy pedig vénségére az új táncok iránt is hajlamos, nevetséges agg fatörzs tanult meg repülni, ami aztán az életébe is került. A felhők pedig végigrepültek a Duna völgyén Magyarország felé, hogy elvigyék e vadregényes országba a királyfi szomorúságának a hírét. A királyfi naphosszat a folyosó ablakánál állott, és elmélázva nézett a kertbe, amelyet erre az időre lezártak a publikum elől, hogy még ezzel is fokozzák a királyfi magányosságát. És amikor a rab királyfi már nem bírta tovább elszenvedni az egyedüllétet, leült az íróasztalához, amely felett Erzsébet királyné arcképe függött abban a gyönyörű magyar díszruhában, amelyben Budán megkoronázták, és levelet írt az édesanyjának… Levelében arra kérte az édesanyját, hogy vegye pártfogásába azt a szerencsétlen380 leánykát, Vecsera Mariskát, aki ha csak szobalány is lesz mellette, akkor is jobb dolga leend, mint ha anyjánál, a mindenre elszánt görög asszonynál marad.
Másnap megérkezett Erzsébet királyné válasza:
„Egyetlen fiam, atyád oly mérhetetlenül el van keseredve ellened, hogy nem látogathatlak meg. Te mertél ujjat húzni a Császárral, én nem merészelek, mert hiszen az ő kezében van a hatalom. Ami pedig azt a kérésedet illeti, hogy V. M. kisasszonyt az udvartartásomba vegyem, arra csak megértő, halálosan elszomorodott szívemmel azt felelhetem neked: hogy a birodalom legutolsó cigánylányát is elfogadhatnám szolgálónak, csak éppen ezt az egy szerencsétlen leánykát nem. Magamra vonnám vele a Császár méltó haragját. De én szeretlek téged most is, mint amikor a karomban ringattalak. És ebben bízhatsz. Édesanyád.”
A fogoly trónörökös egész nap sírt, amikor édesanyja levelét megkapta. Sírhatott kedvére, egyedül volt, még a régi hűséges személyzetet is eltávolította mellőle Bellegarde gróf, a mindenre kiterjedő figyelmű főudvarmester.
És estére, amikor éppen lefeküdni készült, hogy álmaiban folytassa tovább szerencsétlen életét – hogy álmodja azokat a szívszorongásos álmokat, amelyekben Vecsera Mariskát vadállatok, szörnyetegek üldözik, ő maga pedig egy fához van láncolva a rengeteg erdőben: estére kopogtatás nélkül felnyílott az ajtaja, és fekete gyászban, kis kalapban, napernyővel a kezében belépett az édesanyja.
Erzsébet királyné egy szót sem szólt, csak homlokon csókolta ágyban fekvő fiát, és elhelyezkedett egy ágy mellé húzott széken.
A trónörökös riadtan nézett fel:
– Anyám! Tudja a Császár, hogy te itt vagy?
– Titkon jöttem, hogy elaltassalak, mert azt hiszem, hogy minden bajodnak az az oka, hogy nem tudsz többé úgy aludni, mint gyermekkorodban, amikor bölcsődet ringattam.
– És beeresztettek fennakadás nélkül?
A királyné megsimogatta a fia arcát:
– Igaz, hogy csak a bajor király lánya vagyok, hozományom nem381 volt, de most mégis Császárné vagyok. Szeretném én azt a darabontot látni, aki nem nyitna utat előttem, amikor a fiam látogatására jövök.
Rudolf ráborult az édesanyja két kezére, és megint csak zokogni kezdett.
A királyné pedig kiegyenesedett derékkal, csodálatos szépségében mint egy varázslat üldögélt álmatlan fia ágya mellett. Odakünn a Burg-udvaron már tizenkettőt vert a messze zendülő óraütés, alig hallatszott a nehéz lábvégük döngése, midőn az őrséget váltották a kapuk előtt, az előbbi testőrök helyére a folyosók labirintusában új testőrök kerültek, akik elnémult szemmel figyeltek tovább a néma éjszakában…
– Vajon tud most aludni a Császár? – kérdezte édesanyja kezét simogatva a királyfi.
– A Császár mindig jól alszik, és éppen ez ereje munkabírásához, hatalmához. Ha majd valamikor uralkodó leszel te is, jegyezd meg magadnak atyád életmódját. Keveset táplálkozni, és még korábban felkelni. Ez a császárság titka.
Rudolf akkor csendes hangon így szólt:
– Én úgyse fogok sohasem uralkodni.
– Pedig ez a kötelességed, mert te vagy egyetlen fiam – mondá halk hangon Erzsébet királyné, amely halk hangnak a mélyében, mint valamely keserű itallal teli pohárban, könnyes igazgyöngyök kergetőztek. – A leányaim férjhez mennek. Ők már többé nem az enyémek, hanem a férjeiké. Te maradtál meg nekem egyedül. Te vagy minden reménységem.
A trónörökös felsóhajtott:
– Ó, bár éreznék magamban elegendő erőt, hogy a te reménységedet beválthatnám!
– Azt kell tenned, amit én tanácsolok neked, mert jobb tanácsot nem kaphatsz senkitől – szólt kezét összekulcsolva a királyné. – El kell felejtened azokat az embereket, amelyeknek társaságában eddig olyan sűrűn megfordultál, hogy anyádat is mellőzted miattuk. El kell felejtened azt a leányt.382
– Anyám! Maga mondja ezt nekem? A legnemesebb, legderekabb édesanya tanácsolja azt fiának, hogy tépje ki a szívét? – kiáltott fel síró hangon a királyfi.
De a királyné úgy viselkedett, mintha nem is hallaná fiának kétségbeesett hangját.
– Hegyek közé kell menned. Talán Kréta szigetére, Ida hegyére, ahol az istenek atyja, Zeus nevelkedett.
A királyfi felült az ágyban, és megfogta édesanyja kezét.
– Anyám, én nem akarok isten lenni, nem akarok császár lenni. Én itt, Bécsben akarok élni, mint a magam korabeli fiatalemberek. Harmincesztendős vagyok már, és mégis azért imádkozom minden reggel, hogy bár hatalmas atyám, a Császár túlélne engem, és nekem sohasem kellene uralkodónak lenni. Ó, anyám, én úgy érzem, hogy én semmi rokonságban sem vagyok a reichstadti herceggel, azzal a szerencsétlen kis sasfiókkal, aki mindig arról fantaziált, hogy majd egyszer elfoglalja atyja, ama hatalmas Napóleon trónusát! Én János Szalvátort érzem magamhoz legközelebb a rokonaim között, aki Orth János néven világgá ment…
– Ki ne ejtsd többé ezt a nevet – kiáltott fel kétségbeesetten Erzsébet királyné. – Ez a név okozta, hogy most szomorú szobafogságban sínylődsz, és még a feleségednek is meg van tiltva, hogy téged meglátogasson.
– És édesanyámnak nincs megtiltva?
– Egy édesanyának nem lehet megtiltani semmit – felelt egyszerűen a császárné és királyné, hosszú barna szempilláin könnyek rezegtek. És néhány szempillantás múlva valóban sírni kezdett a királyné.
– Ó, én tudom, hogy kitől örökölted szenvedélyes, fékezhetetlen természetedet!… Nem a Császártól, mert ő a megtestesedett korrektség és erő. Őt még nem kapta rajta senki, hogy valaha is gyengének mutatkozott volna életében. – Én voltam fiatal koromban ilyen fékezhetetlen, amikor kibontott hajjal és mezítláb szaladgáltam hazám erdőségeiben, és néha meg voltam győződve arról, hogy erdei tündér vagyok. És egy ilyen erdei futkározás közben találkoztam383 atyáddal, aki azért jött hozzánk, hogy egy idősebb nővéremet elvegye feleségül… Ó, mily balsors volt az, amely akkor, ott, az erdei úton atyád könnyű hintaja elé vezetett. A görög tragédiák végzetessége jut mindig eszembe, amikor erre a találkozásra gondolok… Az én fékezhetetlen, boldogtalan vérem a te véred, szegény fiam, s ezért kell magunkon uralkodni. Én már megtanultam magamnak parancsolni, most reád vár ennek a nehéz iskolának az elvégzése. Gyermekem, egyetlen fiam, térden csúszva kérlek, engedelmeskedjél a Császár parancsának. Mindnyájunk jóléte ettől függ.
A királyfi mindkét kezével szorította édesanyja kezét, amíg annak könnyei patakzottak.
– Nem tudom, mit akar a Császár – rebegte, és közel volt maga is a síráshoz.
A királyné simogatta az egyetlen fia kezét. Ó, milyen más volt ez a simogatás, mint ama bábaasszony Bauernhubernéé, de simább volt, mint az összes nők simogatásai, akik kezükkel az Osztrák–Magyar birodalom trónörökösének eddig a kezébe belecsimpaszkodtak.
– A Császár azt akarja, hogy úgy éljél, mint ő. Hajnalban keljél fel, hideg fürdőben frissülj, keveset reggelizzél, és egész nap dolgozzál… Vedd át a katonai kabinetiroda vezetését, amelyet most báró Beck lát el, és légy egész nap császári atyád közelében…
– Inkább még ma éjszaka a Dunába ugrom – felelt őszintén a királyfi.
A királyné letörölte könnyeit:
– Belátom, hogy nehéz feladat egész nap egy olyan férfiú közelében tartózkodni, akinek szívverése pontosabb, mint a legjobb svájci kronométeré. Ezt a pontosságot csak a született rabszolgák, a Paarok és Bolfrasok bírják ki. Ámde meg lehetne engesztelni másként is a Császárt. Adjál be folyamodványt valamely megüresedő hadtestparancsnoki állásra. Tudod nagyon jól, hogy a Császárnál az ember a hadtestparancsnoknál kezdődik.
– Hogy majd elküldjön valahová az isten háta mögé, Krakkóba vagy Lembergbe, az orosz határra. Nem, anyám, én itt akarok élni a384 közeledben – felelt a trónörökös. – Azt akarom, hogy legyen mellettem valaki, aki nehéz napjaimban megsimogatja a homlokomat… Legyen mellettem valaki, akiről bizonyosan tudom, hogy szeret. Hogy ne legyek árva, hogy legyen édesanyám…
A királyné sóhajtott:
– Olyan messzire te nem mehetsz el, hogy elveszítsd az édesanyádat.
– De nem akarok Bécsből sem elmenni, szeretem ezt a várost. Szeretem, amikor az őszi szél dúdol végig az utcákon, hogy a keskeny, magas házak kéményeiben mind mozogni kezdenek a kísértetek, akiket már elfelejtettek a lakosok. Édesanyám! Én még azt is szeretem Bécsben, hogy némelyik utcának sör- és virsliszaga van, és az emberek hosszú léptekkel, a hátuk megett lelógatott esernyővel mennek a kocsma felé, mintha hivatalba mennének. Csak az egy Bécs.
A királyné csendesen simogatta a fiát:
– Tehát nagyon vágyakozol már a városba?
– Nem vágyakoznék, ha tudnám, hogy azzal a leánykával minden rendben van. Ha például azt tudnám, hogy ő házi varrónő édesanyám háztartásában…
– Ő nem lehet mellettem… Az udvarhölgyeim mind felmondanának, ha azt a szegény leánykát magamhoz venném. Mondd, fiam, miért ragaszkodsz ehhez a leányhoz? – kérdezte most anyai bizalmassággal Erzsébet királyné a fiát. – Nincs elég udvarhölgy a Burgban? Annyi nő jár itt a folyosón, hogy szinte rossz szaga van miattuk a folyosónak. Miért nem választasz egyet a frájok közül, ha már nem bírsz a véreddel?… Vagy talán azt akarod, hogy én keressek neked szeretőnek valót? Édesanyád vagyok, megteszem szívesen.
– Anyám, az a szerelem, amelyet én érzek ama leányka iránt, több annál a szerelemnél, amelyet valamennyi kitanult udvari dáma nyújthat. Én ebben a leánykában az ártatlan gyermeket szeretem.
– Éppen ezért voltam megijedve, mikor atyád sürgönyét megkaptam. Másodszor ijesztettél meg, fiam, az életben. Először akkor, midőn még gyermek voltál, és olyan szelíd, csendes fiúcska voltál,385 hogy a verebek is kivehették a kezedből a vajas kenyeret. Akkor Budán, a Városmajorban laktunk az úgynevezett Kochmeister villában, atyád Olaszország ellen harcolt, és gondjaimra bízta egészen fiát. És te egy napon eltűntél a villából… A reggeli órákban vesztél el, és dél volt már, még mindig nem kerültél elő. Először arra gondoltam, hogy vándor cigányok raboltak el, másodszor arra eszméltem, hogy azok a magyarok loptak el tőlem bosszúból, akikkel sok igazságtalanság történt. Míg aztán délután megtaláltalak egy ágy alatt, ahová elbújtál játék közben, és ott elaludtál. Akkor dobogott úgy szegény szívem miattad, mint most, amikor atyád sürgönyét megkaptam megszerelmesedésedről… Hát megéri a leány, hogy annyi fájdalmat okozz miatta anyádnak?
A királyfi eltakarta az arcát:
– Ó, anyám, ha tudnád, hogy szenvedek!
– Én is, fiam. De talán valamennyiünk között a Császár szenved legjobban, mert annak a szenvedést nem szabad mutatni! – mondá a királyné. – Fiam, gondolkozzál ügyeden. Holnap éjfélkor megint eljövök, hogy érett megfontolás után válaszodat meghalljam.
A királyné ezután homlokon csókolta fiát, és a selyemtapétával bevont titkos ajtón át, jelenésszerűen eltűnt a szobából. Odakünn a Burg órája egyet kongatott éjfél után.
Mennyi fájdalmat okozok szüleimnek, magamnak és másoknak – gondolta magában a királyfi. – Kezd nagyon keserűvé válni az életem…
És egész éjszaka dobálta magát az ágyában, mert szörnyűségeket álmodott.
*
Reggel a régi kályhafűtőt találta azon a helyen, ahol a folyosóról a királyfi lakosztályát fűtik. Miután egy burgzsandár méricskélte azt a helyet, ahol az elmúlt éjszaka a királyné őfelségét a falból kilépni látta, darab ideig nem közeledett a kályhafűtőhöz. De hát volt elég szemlélnivalója a kertben, amely nagy csatát vívott éjjel a viharral, és a fák maradtak a vesztesek. Letördelt gallyakkal volt teleszórva az út, de a szél hadserege nyomtalanul eltűnt. „Így jártunk mi is, emberek,386 egy-egy lelki vihar után, legszebb lombjainkat elveszítjük” – gondolta magában a korona hercege, és nagy sajgást érzett a szívében. „Vajon van-e még lombja az én életem fájának?”
A burgzsandár, miután mérései eredményét feljegyezte, eltávozott a folyosóról. A királyfi ekkor elsétált a kályhafűtő mellett:
– Nos, mit üzent Jókai?
Bécs Rezső térdeplő helyzetben felelt:
– Éjjel-nappal imádkozik fenséged meggyógyulásáért. De regényt nem írhat fenségedről, mert fél a Császár szigorúságától.
– Igen, a Császár, a birodalom ura – sóhajtotta a királyfi.
– A Császár! – ismételgette ugyancsak a kályhafűtő.
A királyfi egy darabig megszokott sétáját végezte a folyosón. A kályhafűtő, elvégezvén dolgát, távozni akart a folyosóról. A királyfinak valami eszébe jutott, mert visszaintette a fűtőt. A nyakába nyúlt, és levett onnan egy rendjelet: az aranygyapjas rendjel volt, amelyet az uralkodóház tagjai mind kötelesek ruházatukon viselni.
– Vidd el ezt Mária bárónőnek, azzal az üzenettel, hogy ma délután Mayerlingben várom. Utoljára akarok vele beszélni.
A kályhafűtő megrettenve dugta hátra két kezét az aranybárány láttára.
– Fenséged fogoly. Hogyan akar innen távozni? – hebegte Bécs Rezső.
– Azt te csak bízd rám – felelte a királyfi. – Én ma estefelé Mayerlingben leszek.
– Akkor én is ott vagyok fenséged szolgálatában – felelt a kályhafűtő, és zsebébe rejtette az aranygyapjas rendet.
Délelőtt, mikor doktor Kerzl a császár megbízásából meglátogatta a királyfit, hogy megvizsgálja egészségi állapotát, az aranygyapjas rend már nem volt a trónörökös nyakában… Mintha már nem tekintené magát többé az uralkodóház tagjának.
– Olmützbe vele! A legmélyebb börtönbe! – kiáltott fel a Császár magánkívül a felindulástól.
Paar és Bolfras főhadsegédek sápadtan, remegve látták a Császár felindulását. Moccanni sem mertek, csak bévülről remegtek.387
A Császár íróasztalánál ülve most már nyugodtan, hidegvérűen rendelkezett:
– Mikor beesteledik, zárt kocsi álljon meg a Burg hátsó udvarán. A zárt kocsiba be kell ültetni a trónörököst, és tizenkét lovas zsandár kísérje olmützi váramig. Ott majd lesz ideje gondolkozni úgynevezett szerelmén. A királyné őfelsége előtt titokban tartandó a dolog. A letartóztatással Paar grófot bízom meg.
És mindezt írásba is foglalta a sziklakemény uralkodó.
