TIZENKETTEDIK FEJEZET • Orth János, a kísértet
TIZENKETTEDIK FEJEZET • Orth János, a kísértet
Ferenc József Ischlben volt, és Bécsben nyár volt. A Jockey Club bőrös, gobelines, aranyozott falai között céltalanul nézegették egymást az urak az egyik ablakból a másik ablakig érő velencei tükörben, és mint minden nyáron, most is felmerült az az eszme a radikalizmus felé hajlamos fiatalság körében, hogy a Jockey Club házának udvarán megfelelő kertet kell létesíteni, ahol a kaszinótagok kedvükre hűsölnének…
– Hogyne – felelt Lichtenstein herceg, aki abban az időben az udvarnál a császár őfelsége főkamarásmestere és a Jockey Clubnak meg igazgatója volt. – Talán ingujjban akarnak ülni a fiatalurak, mint Grinzingben? Aki kertet akar látni: menjen a Práterbe.
Ezzel aztán minden esztendőben elintézték a kérdést: tényleg akadhatna valamely fiatal mágnás, aki külföldön demokratikus eszmékkel szívta tele magát, aki esetleg levetné a kabátját a Jockey Clubban!
Wolkenstein gróf, aki az udvarnál a főkonyhamesteri tisztet tölté be, ugyancsak ellenezte azt a gondolatot, hogy az udvarban üldögéljenek. „Hová menne akkor a cselédség?”360 Paar gróf, a császár főhadsegéde, aki hetenként egyszer eljött a kaszinóba, hogy az olvasóteremben átlapozza a külföldi képes újságokat, és ilyen lapozgatás után nemegyszer kivágott egy-egy érdekesebb képet az újságból, hogy azt császár őfelségének megmutassa – természetesen előbb a klub pénztáránál befizette az újság árát: nemigen szokott egyébként a kaszinó belső ügyeibe avatkozni, elég dolga volt neki a Hofburgban, most a maga katonás komolyságával megjegyezte:
– Legalább az egyetlen Jockey Club maradjon meg konzervatívnak, az udvarnál, sajnos, már befészkelték magukat a modern eszmék.
A császári főhadsegéd elejtett megjegyzése napokra való beszélgetési anyagul szolgált abban a gyönyörű teremben, amelyet a klubban közönségesen társalgónak neveztek, és ahol oly mérhetetlenül szoktak vitatkozni az urak, akár volt lóverseny a Freudenauban, akár nem. Itt ásított gróf H. akkorát, hogy mind a két hamis fogsora kiesett. Itt szokott szundikálni esténként a monarchia ama régimódi, de éppen ezért legelegánsabb frakkjában herceg Sch., amilyen frakkot Ferenc császár idejében viseltek a diplomaták. Sch. nagyatyja nagykövet volt az idő tájt Szentpétervárott, és az unoka mindenben utánozta nagyatyját, csak éppen a nagyköveti állás elérésében nem. És a herceg csak akkor hagyta abba a szundikálást, ha a beszélgetés megszakadt körülötte. Ilyenkor azt hitte, hogy már mindenki hazament a klubból, és maga is az ajtó felé tartott. De bezzeg a főhadsegéd megjegyzése után: volt alkalma herceg Sch.-nak a bóbiskoláshoz, az urak körülötte estétől reggelig beszélgettek arról, hogyan is gondolja Paar gróf a modern eszmék beférkőzését a bécsi udvarhoz?
A beszélgetők többsége abban állapodott meg, hogy ennek a jozefinizmusnak nem lehet más az okozója, mint a trónörökös. Mindenki tudja róla, hogy az udvari fogat helyett szívesebben jár számozatlan bérkocsin: Pesten egy protestáns tintanyaló a barátja; katonai egyenruha helyett jobban kedveli a civil ruhát, mint már ama József császár is.361
– A kalapos király fog visszatérni, ha az Öregúr behunyná a szemét.
Wolkenstein gróf egy sarokban, ahol Kinsky herceggel beszélgetett, most a következőket mondta:
– Én nem szeretem az udvari pletykákat, de azt már baráti kötelességemnek tartom elmondani neked, hogy az Udvarnál darab idő óta különös hír kering arról, hogy a trónörökös felcsapott kertészlegénynek, és naphosszat Mayerlingben kertészkedik.
– Nevetséges – felelt Kinsky.
– Sajnos, Császár őfelsége is hallott már a dologról, ámde mindnyájan ismerjük a Császárnak véleményét fiáról. „Inkább ültessen káposztát, mintsem a színésznők szoknyája után szaladgáljon” – mondá a Császár Paarnak.
…Volt aztán most a Jockey Clubban napokra való téma a csevegéshez. Még a legradikálisabbak is lemondtak az udvarkert alapítási tervéről, különben is bőven kezdett esni az eső.
– Ischlben a nagy esőzés megint elöntötte a császári nyaraló kertjét, a császár alig mozdulhat ki nyaralójából. Most már akár mindennap jöhet a kurír az eddigi másodnap helyett, a Császár ráér dolgozni – mondták a Jockey Clubban.
Nos, ha a Császár meg tud lenni a négy fal között, mennyivel inkább megmaradhatnak a radikális urak a maguk kényelmesen berendezett klubjában!
*
A Császár Ischlben volt, az álkirályfi Mayerlingben kertészkedett, hol volt ugyanakkor a valódi királyfi? – kérdezné a nyájas olvasó, miután végighallgatta a világ legunalmasabb helyének, a Jockey Clubnak a történetét.
A valódi királyfi napjait, sőt éjszakáit is ama ódon, bécsi, belvárosi házban töltötte, ahonnan már egyszer láttuk kiugrani a kövér kutyust.
Csak művelt, tapasztalt és finom érzékű hölgyek tudják úgy berendezni a lakásukat, mint özvegy Vecsera báróné díszítette a lakását.362
Egy élet volt ebben a lakásban, egy olyan élet, amelynek minden napján arra is volt gondja a háziasszonynak, hogy lakását csinosabbá és kényelmesebbé tegye. Üvegezett szekrények azokkal a bizonyos csecsebecsékkel lehetnek más házakban is, de itt minden egyes tárgynak, amely a vitrinben helyet foglalt: ritka történeti értéke volt. A bécsi udvari múzeum igazgatója ugyancsak nagyot nézne, amikor özvegy Vecsera báróné üvegszekrényében feltalálná azokat az evőeszközöket és tányérokat, amelyeket a bécsi udvarnál fogságban levő reichstadti herceg használt: minden porcelánba és üvegbe beleégetve a francia császári korona az N. betűvel. A kis herceg, ha máskor nem is gondolt atyjára, a nagy Napóleonra: étkezés közben bizonyára eszébe kellett jutnia a francia dicsőségnek.
Özvegy bárónőnknek nemhiába voltak jeles udvari összeköttetései. Megszerzett egy hatalmas díványt, nem sokkal kisebbet annál az ágynál, amelyet az udvari múzeumban őriznek, amelyen Mária Terézia császárnő szokott heverészni, amikor ideje megengedte. És az asztalt olyanformán terítették, mint a bécsi kongresszus idejében volt divatban, patkó alakban, még akkor is, ha csak hárman foglaltak mellette helyet.
Mária baronessz nagyon sok időt töltött az ablaknál, ama hegyes lábú varróasztalka mellett, amely hajdanában olyanforma szolgálatot tett a nőknél, mint a férfiaknál az íróasztal. A varróasztalka volt az ő bevehetetlen váruk.
És sose volt kézimunka nélkül, mert az édesanyja úgy tanította, hogy a kézimunka legyen bármilyen unalmas foglalkozás: nagymértékben mulattatja a férfiakat. Hosszadalmasan el tudják nézegetni azokat a kezeket, amelyek a különböző tűket forgatják. És a baronessz valóban olyan figyelemmel volt kézimunkája iránt, mintha az egész élete függne tőle. És az osztrák–magyar birodalom trónörököse ott ült a dívány közepén a leányka közelében, mint azt már évek óta tenni szokták a szerelmesek.
Miről beszélgettek?
Mária nagyon szerette a regényolvasást (ha nem kézimunkázott),363 ugyanazért Rudolf gyakran beszélt neki barátjáról, Jókai Mórról, a regényíróról:
– Becsületesebb emberrel még nem találkoztam a világon. Soha nem kér egyebet tőlem, mint kéziratot – mondá Rudolf nekimelegedve a dívány közepén.
– Mi az: kézirat? – kérdezte a baronessz, s átbújtatta tűjét egy csomó piros selyemszál alatt, hogy valahol egy kéket húzzon ki.
– Kéziratnak hívják az írók azt az írást, amit azért írnak, hogy az mások kezébe kerüljön. A kézirat nem jelent levelet, amelyet valakihez, egy emberhez intézünk. A kézirat egy olyan levél, amelyet mindenkihez, a nagyközönséghez írunk.
– És honnan írják le a kéziratot? Valami nagy könyvből, amint azokat a verseket szokás, amelyeket névnap vagy születésnap alkalmából a gyermekek szüleikhez írnak?
– A kéziratot fejből írják le – mondá tanítós hangon a királyfi. – Az ember papirost, tintát készít maga elé, és kezd gondolkodni, miről is lehetne írni. Néha bizony sok papiros kárba vész, amíg az ember eltalálja a helyes sort. Én már úgy tudok írni, hogy csak nagyon ritkán kell kétszer is lemásolnom valamit…
– És ebből meg lehet élni? – kérdezte a baronessz, és hirtelen felvetette a szemét.
– Ha az embernek nem marad egyebe, mint a tolla – felelt elgondolkozva a trónörökös. – Az a toll kenyeret is tud adni, ha az ember ügyesen forgatja. Hiszen tudja, hogy csaknem minden hónapban megkeresek száz forintot is a tollammal, amely száz forintot Jókai úr pontosan elküld Pestről. Még sohasem veszett el a postán.
A kézimunkázó tű most olyan mélyen bújt a selyemszálak között, hogy azt csak bajlódással lehetett megtalálni; a baronessz alig hallhatólag rebegte:
– Tehát a fenség akkor is meg tudna élni, ha nem volna Ferenc József egyetlen fia?
Rudolf mosolygott:
– Azt hiszem, meg tudnék élni akkor is, ha nem kellene a Burgban laknom. Csak többet kellene dolgoznom… Nézze, az én barátom,364 az a bizonyos Jókai, akiről már annyiszor beszéltem magának, mindennap ír. Korán reggel felkel, és a feleségétől nem is kér addig reggelit, amíg a maga mindennapi feladatát el nem végezte. Ilyen szorgalmas munka mellett lehetséges aztán, hogy a barátomnak Pesten háza van a Bajza utcában és nyaralója a Sváb-hegyen. Gazdag ember, mindig akad száz forintja, amelyet el tud küldeni. Ha egyszer megunom a királyfiságot, felcsapok magam is efféle Jókainak – fejezte be szavait a trónörökös.
– És akkor mi lesz? – kérdezte visszafojtott lélegzettel Mária baronessz.
Rudolf hátravetette magát a díványon.
– Erre is megfelelt már az én drága jó barátom, Jókai Mór. Az Aranyember című regényében… Magának hiába adnám oda a könyvet elolvasás végett, mert maga nem tud magyarul, de majd szólok valakinek, hogy a regényt fordítsa le német nyelvre, hogy maga is megérthesse. Azt el kell magának olvasnia.
– Miért?
– Hallgasson rám, Mária. Az a regény olyan, mintha az én gondolatomat írta volna le benne a barátom – mondá a trónörökös, és felemelkedve helyéről, hosszú léptekkel méregette a szobát. (Odakünn, a belvárosi utcán álmatag nyári alkonyat, a házmesterek már fellocsolták az utcát, aztán különféle zsámolyokra letelepedtek a kapu elé. Ők sem beszélgethettek egymás között regényesebb dolgokról, mint itt a régi császárságok harmatával beparfőmözött szalonban a trónörökös Mária baronesszhez beszélt.) – Az Aranyember annak a férfiúnak a szimbóluma, aki minden gazdagsága és hatalma mellett is boldogtalan, mégpedig szerelem miatt. Az Aranyember nem találja meg azt a különös érzést, amit az életben megelégedettségnek, nyugalomnak, derültségnek neveznek, és ugyanezért mindig utazik, amíg fel nem leli valahol a Senki szigetét a Dunán… Ó, én tudom, hogy hol van a Senki szigete, mert eleget utaztam a Dunán! Úgy emlékszem, hogy láttam is, és most is látom ezt a lombos, bozontos, vadregényes szigetet, amelyen nem hatolhat át emberi tekintet. Látom azt a szigetet a Vaskapu tájékán, ahol a hatalmas365 Ister folyam elhagyja a birodalom területét. Itt lakott az a nő, Noémi nevezetű, aki mindenért kárpótolta az Aranyembert, amiért nem tudta őt megelégedetté tenni sem gazdagsága, sem gyönyörű felesége… És mikor megtalálta Noémit az Aranyember ott a lakatlan szigeten, akkor többé nem habozott tovább, hogy itt hagyja minden kincsét, vagyonát, gyönyörű feleségét, hogy annak az egy nőnek szentelhesse az életét. Az Aranyember elment, hogy a gazdagság helyett feltalálja a megelégedett boldogságot. – Az Aranyember én leszek!
Mária baronessz abbahagyta a kézimunkázást. Földöntúlin tágra nyílt szemekkel bámult arra a tündöklő fiatalemberre, aki ezeket a szavakat intézte hozzá. Mintha az elérhetetlen csillagok pora hullott volna ártatlan homlokára e szózuhatag közben. Mintha egy messzi, boldog másvilágot pillantott volna meg szemével, amelyről csak az imént múlott el a gyermekség fátyla. És a trónörökös csak tovább járkált a szalonban hatalmas lépteivel, és mindinkább a szíve közepéből jött vala a hang, amellyel Máriához intézi szavait.
– A barátom regényében, az Aranyember történetében is végzetesen közelgett az a pont, amikor többé nem térhetett ki az életfordulat elől. Küzdött, harcolt, önmagával viaskodott az életfordulat ellen, de eljött a nap, amikor önmagát többé le nem győzhette. Érzem, hogy az a nap az én életemben is közeleg.
– Az isten szerelméért – mit akar tenni, Rezső? – kiáltott fel a lányka.
A királyfi ellágyulva tette a kezét a leányka vállára:
– Köszönöm, hogy Rezsőnek szólított, mert az az én magyar nevem, így szólít a barátom, Jókai Mór is. – Arról pedig, hogy mit akarok tenni, majd beszélgetünk estére, amikor az édesanyja is itthon lesz. Most pedig üljön ide mellém, és tegye a homlokomra a kezét.
A királyfi, mintha kimerült volna a beszélgetésben, levetette magát dédanyja, ama Mária Terézia pamlagára, és lehunyta a szemét dúlt arcvonásai felett. A baronessz abbahagyta a kézimunkát, és lábujjhegyen, hallhatatlanul megközelítette a királyfit, és olyan halkan366 kezdte kezeivel simogatni az arcát, homlokát, mintha lepkeszárny érintené. A királyfi arca lassan megnyugodott.
Özvegy Vecsera bárónő, aki délután egy barátnőjénél volt látogatóban, ahol igen sok szóbeszéd esett azokról az időkről, amikor a hölgyek férjei még éltek – „amikor a szemtelen verebek nem repülhettek be a nyitott ablakon, hogy a szobában felszedjenek minden kenyérmorzsát” – (minden pletykaságot!) –, csak akkor került haza, amikor az antik muzsikáló óra (amely valaha Ferenc császár második feleségénél végzett udvari szolgálatot) az estebédhez való indulót kezdte játszani. A patkó alakú asztalfőn elfoglalta helyét a háziasszony, és végigfuttatta tekintetét a terítéken. Mindent rendben talált – a figyelmes Bratfisch friss virágokkal kedveskedett estefelé a mayerlingi kertészetből.
A trónörökösön kívül még két férfivendég volt a táblánál. Baltazzi Hektor és Baltazzi Arisztidesz urak, vakmerő sportférfiak, akik lovas bravúrjaikkal állandóan izgalomban tartották a császárvárost. A két testvér közeli rokonságban állott a Vecsera családdal, és meghitt emberei voltak Rudolfnak is.
A görög frizurás Mária végezte az ebédlőben a tálalást, miután a cselédek az ételeket az ajtó mellett a komód kihúzós asztalán elhelyezték. Az inas csak a tányérváltásnál jelent meg; ez az inas azelőtt a Hofburgban szolgált, amíg Albrecht főherceg belé nem rúgott sarkantyús csizmájával.
– Nos, mit fecsegnek a Jockey Clubban? – kérdezte a trónörökös Baltazziékat, amikor a komoly, mosolytalan, sőt szigorú férfiak végeztek a lengyel levessel és a hozzája tartozó pálinkával.
Baltazzi Hektor felelt:
– Az az újság, hogy ma este Vecseráéknál estebéd van, amelyen fenséged is megjelent.
Özvegy Vecsera báróné felkiáltott az asztalfőn:
– Ó, ezek a vén fecsegők, ott, a Jockey Clubban. Ezek az öreg taknyosok már semmire sem jók a világon, mint a pletykálkodásra. Már nem tudnak tovább menni, mint a Club konyhájáig, ott aztán kikérdezik a szakácsokat, hogy mit főznek?… Ilyenformán tudhatták367 meg, hogy ma vacsorázunk, mert a menüt a Jockey Clubban rendeltem meg. Mintha bizony máskor nem vacsoráznánk? – szólt érzékenykedve az asszonyság.
Most a sebhelyes (egy kardvágástól jelzett) arculatú Arisztid vette át a szót:
– A mi öreguraink nem is a vacsorán csodálkoznak, hanem inkább azon, hogy a fenséges úr Bécsben van, holott mindenki azt hitte, hogy Mayerlingben kertészkedik.
– Úgy látszik, a titkárom jól teljesíti feladatát – nevetett fel a trónörökös. – Ha nem tudnátok: van a monarchiában egy ember, aki szakasztott másom; mintha ikertestvérem volna, pedig tudtommal engemet egyedül szült édesanyám. Hát ez a fiatalember már sok galibát okozott a hozzám való hasonlatosságával. De néha nagyon mulatságos dolgok is sikerülnek.
Özvegy báró Vecseráné, aki eddig szertartásosan viselkedett az asztalfőn, most felpirosló arccal sivított közbe:
– Hát valóban él a fenségnek ez az alteregója?
– Annyira él, hogy szolgálatomba fogadtam, nehogy könnyelmű adósságokat csináljon a nevemben.
A Baltazziak nevettek a királyfi vidám előadásán, csak özvegy Vecsera báróné volt szótlan. Hogyan is kapaszkodhatott ő egy titkár, egy szekretárius, egy senki karjába, amikor Mayerlingben vezettette magát a különböző szobákon át? Ezt sohasem fogja megbocsátani magának.
Vacsora után Mária baronessz nyomban eltűnt az ebédlőből.
– A gyermeknek korán kell aludni térni! – mondá az özvegyasszony kellő szigorral.
Az urak a szokásos nehéz borokat itták. Nem nagyon válogattak az italokban, mert nem volt jelen ama fiatal Bellegarde gróf, sem Esterházy gárdakapitány, akik az italozásban is bizonyos ceremóniát tartottak. Összevissza ittak mindent, mint akár ama Walter Scott regényhősei, akik a lovagi tornák után megengedték maguknak azt a luxust, hogy lerészegedjenek a különböző kolostorokban. A nehéz angol söröktől kezdve, amelyeket melegen kellett meginni, a jeges368 francia pezsgőig minden az asztalra került. De előfordultak közönségesebb italok is, amelyeket valaha Fürgéné mért Rikinek, az angol trónörökösnek és Falstaffnak a „Vadkanfő”-höz címzett fogadóban. Borok és pálinkák, amelyek ugyancsak hozzájárulnak ahhoz, hogy gyorsabban és fájóbban dobogjon miattuk a szív.
Éjféltájban a teljesen lerészegedett Baltazzi Hektor így szólt a trónörököshöz:
– Az a Shakespeare nevű színdarabíró mégiscsak tudott valamit, amikor az ő halhatatlan Rikijét megírta. Fenséges úr a mi osztrák Rikink…
A trónörökös is nagyon jó hangulatban volt már, de meglehetős óvatossággal felelt:
– Majd megtudjátok ti egyszer, hogy ki vagyok én. Én nem vagyok sem olyan hülye, mint a Shakespeare velszi hercege, de még olyan sem, mint Viktória császárnő manapság élő trónörököse. Én egészen más ember vagyok.
A két Baltazzi félreérthetetlenül mosolygott, mire a trónörökös földhöz vágott egy poharat:
– Ha akarjátok tudni, én vagyok a famíliámban a második Orth János. Már csak rövid ideig tart, hogy levessem az inkognitómat.
S ezzel az italozás tovább folytatódott.
