KILENCEDIK FEJEZET • Egy kardvágás jutalma
KILENCEDIK FEJEZET • Egy kardvágás jutalma
Úgy volt már a lovagregényekben is, amelyekben minden pillanatban kardot rántanak a lovagok, hogy a jól sikerült kardvágásokért bizonyos jutalom járt. Nem volt bolond a régi lovag sem ingyen a vásárra vinni bőrét…332
Amikor Bécs Rezső sikeresen beadta azt a cselvágást Lubomirszki hercegnek, amely vágásra még a Jézus-társaságbeli atyák tanították, akik az egyéb nevelések és oktatások mellett derekasan vívni is megtanították vala a gondjaikra bízott növendékeket, és a Fodor-féle vívóterem megkrétázott deszkáit a herceg hulló vércseppjei jelölték meg; Csicsery kapitány és Kossa Ferkó darab időre abbahagyták vitatkozásaikat a Gothai Almanachról, és a jegyzőkönyv felvételéhez láttak. A herceg segédei azonban nem akarták még abbahagyni a párviadalt, Nemzeti Casinóbeli grófok voltak, a kaszinóra nézve szégyennek tartották, hogy egy efféle tintalovag, amilyennek Bécs Rezsőt a legjobb esetben megítélni lehet: sebesülés nélkül távozzon a párviadal helyéről.
– Folytassuk csak a gangot! – monda az egyik gróf, miközben a jó Ungár doktor a herceg sebét vizsgálta.
– Lehet folytatni a párbajt? – kérdezte most Kossa Ferkó olyan hangsúllyal, hogy a sebész egy kissé tágítani volt kénytelen ujjaival a herceg szemöldökén esett sebesülésén, amely tágításra bőségesebb vérzés indult meg.
– Nem lehetne beragasztani a sebet? – kérdezte a másik gróf.
Ungár doktor még egy kicsit motoszkált a sebesült körül, mire újabb vércseppek jelentkeztek.
Bécs Rezső keresztbe font karral, gladiátori állásban várta a további fejleményeket, miután Csicsery kapitány a kardot elvette kezéből.
– Varrni kell! – monda vizsgálódás után a sebész. – A ragasztás mit sem használ.
Erre nemsokára hallani lehetett azt a különös neszt, amelyet a varrótű okoz, amidőn az eleven bőrt férceli…
– Hajlandók kibékülni az urak – vetette fel most Csicsery kapitány –, miután a lovagiasság szabályainak eleget tettek?
Bécs Rezső természetesen hajlandónak mutatkozott. A herceg vállat vont… Sokkal egyszerűbb ember volt, mintsem kezet ne fogjon egy olyan férfival, aki az imént őt megsebesítette. A vívóterem ablakán beragyogott az őszi napsugár, odalent a vívóterem kapuja333 előtt egy csodálatos szőkeségű hölgy várakozott zárt fiákerben (a Bratfischében), és sűrű, kék fátyolt vont fel kerek gigerlikalapja alá. A kezét szívére szorította, arca izgatottnak látszott, a déli korzó publikuma felismerte az „isteni Ilus”-t, mert néhányan hangosan tapsoltak az utcán.
Bécs Rezső egyedül lépett ki a kapun… Mire a művésznő egy szempillantás alatt kiugrott a kocsiból, és Bécs Rezső nyakát átölelve, két oldalról megcsókolta az arcát.
– Csak semmi jelenet! – mondta Bratfisch a bakról, és ostorával tisztelgett a győzelmes gladiátornak.
Az első jutalmat követte a második…
Az esti gyorsvonattal Bécsből Budapestre lihegve megérkezett az a Színésznő, aki mögött Bécs Rezső egykor a királyfi maszkjában a ruháskosarat vitte vállán a külvárosi színházba.
– A bécsi újságok hasábokat írnak magáról – kezdte a Színésznő. – Vajon nem volna-e kedve énértem is megverekedni valamely okból, ügyből, félreértésből kifolyólag, mondjuk, egy bécsi herceggel?
– Miért ne? – felelte kedélyesen Bécs Rezső.
– Az „isteni Ilus” legalábbis az anyám lehetne – mondá most a bécsi Színésznő. – Sokan azt mondják, hogy úgy hasonlítunk egymáshoz, mint anya meg a lánya. Ha már az Anya becsületéért párbajt vívott, a leánya is elvárhatja, hogy érte mérkőzzék.
– Nagyon szívesen, grófné! – szólt ismét hódolattal Bécs Rezső.
– Azonkívül azt gondolom, hogy megfelelő helyen nem volnának ön iránt háládatlanok, ha nemcsak a pesti, hanem a bécsi színésznőért is kardot rántana – monda most suttogó hangon a művésznő a Nemzet szerkesztőségében, ahol az öreg, cinikus munkatársak, így például Bakonyi Miksa és Ágai Béla is hangosan nevetni kezdtek.
– Így kezdődnek a karrierek! – monda szivarja mögül Kóbor Tamás.
A bécsi Színésznő sorban kezet fogott a Nemzet hírlapíróival, és kijelentette, hogy végtelenül sajnálja, hogy ama bizonyos Jókai szerkesztő334 nincs jelen, mert ez a szerkesztő közös barátjuk – a trónörökössel.
– Megengedem, hogy velem vacsorázzon! – monda most a bécsi Színésznő.
– Ez az engedelem leginkább Bleicher szerkesztő úrtól függ – felelt köteles tisztelettel Bécs Rezső, mire a megnevezett úr egykedvűen legyintett:
– A Vízállás rovatot majd csak elszerkeszti valaki maga nélkül is.
*
Bratfisch természetesen a Nemzet szerkesztősége előtt várakozott, a bakról ostornyelével tisztelgett, amidőn is a Színésznő társaságában megjelent pártfogoltja. A zárt kocsiban persze egészen másként beszélt a Színésznő, mint odafent a szerkesztőségi urak jelenlétében.
– Mit akar attól a vén nőtől? – kérdezte siránkozó hangon, és szemei valóban könnyektől nedvesedtek. – Az egész világ előtt kompromittálva vagyok, hogy ezért a nőért párbajt vívott. A szemembe nevetnek a bécsiek… Azért is jöttem el ide Pestre, hogy okvetlenül vendégszerepeljek a Népszínházban, mert annak a nőnek végre ki kell törni a nyakát. Majd engem nézzenek meg a pestiek a Cigánybáróban… Ha van abban a nőben valami szemérem: soha többé színpadra nem mer lépni.
Mindkét kezével megragadta Bécs Rezső kezét, és forró lehelettel a fülébe súgott:
– Tönkre vagyok téve, ha nem történik velem hamarosan valami, amiről az emberek beszélnek… Nem bánom, legyen botrány… Legyen legnagyobb skandalum… de azt már nem nézhetem tovább ölbe rakott kezekkel, hogy ez a nő a monarchia egész sajtóját megnyergelje. Mindennap csak őróla olvashatni az összes újságokban. Megőrülök!
– Csillapodjon, hercegnő!
– Én nem vagyok hercegnő! – tört ki hirtelen a szó a Színésznő száján. – Én most bevallók magának egy nagy titkot: én felséges asszony335 vagyok. De erről esküdjön meg az életére, hogy senkinek soha el nem mondja azt, amit most tőlem hallani fog.
– Möszükse – felelt Bécs Rezső.
– Mit jelent ez? Soha nem hallottam ezt a szót.
– Nálunk Pesten hátulról visszafelé mondják ki mostanában azokat a szavakat, amelyek titkot jelentenek.
– Hát nem bánom – felelt habozás után a Színésznő. – Én most bevallom magának, hogy mielőtt Rudolfnak az ajánlatát elfogadtam volna: kikötöttem, hogy előbb keljünk egybe. Rudolfnak nem volt ez ellen semmi kifogása. Egy erdei kápolnában, Bécs környékén megesküdtünk. Egy derék franciskánus volt a gyóntató és eskető papunk. Egyházi dolgokban járatos atyám csak éppen azt kifogásolta, hogy a franciskánusnak nem volt tonzúrája… De mit bánom én, hogy borotváltatta-e a feje búbját, vagy pedig nem borotváltatta! Én bizony isten nem néztem oda, amikor a trónörökössel letérdepeltünk egymás mellé abban a kedves kis kápolnában… Az ellenségeim ugyan azt mondják, hogy egy zsidó imaház volt az, de én erre mit sem adok. Megesküdtünk. A fenséges cím akkor is megillet, ha az a bizonyos pap egy szökött barát volt.
– Nos, és ki volt az esküvői tanú? – kérdezte Bécs Rezső, anélkül hogy bevallotta volna, hogy erről a tonzúra nélküli barátról már hallott egyet és mást. – Tanú nélkül nem szokás esküdni a legrejtettebb kápolnában sem.
A Színésznő nagyon csodálkozott:
– Hát ki lett volna a tanú más, mint Bratfisch?
Ezt az én patronátusomat is a hajánál fogva húzzák a pokolba az ördögök – gondolta magában Bécs Rezső.
A Színésznő könnyes szemmel merengett:
– És most gondolhatja, hogy milyen fájdalmas érzés vett erőt lelkemen, amikor az újságból arról értesültem, hogy maga azért a vén nőért párbajozott, holott eddig azt hittem, hogy barátaim közé számíthatom. Ezért jöttem Pestre, hogy ezt magának megmondjam.
Bratfisch a bakon halkan füttyentett lovainak, mire azok kővé336 meredve megállottak. Ünnepélyes, Duna-parti hotel gnómszerű portása futamodott elő.
– A grófné részére az első emeleti lakosztályt rezerváltuk, miután a perzsa Sah őfensége éppen tegnap utazott el belőle – jelentette a portás.
– Nem szeretem a perzsák szagát – felelte ajkát biggyesztve a Színésznő. – Minden keleti embernek van bizonyos odőrje… Ők azt mondják, hogy a saruik nem tudják elfelejteni az otthoni port. De talán őfelsége valamit mégis adott a tisztálkodásra.
És odafent, a lakosztály egyik udvari szobájában, miután a Színésznő könnyű pongyolába öltözött át, a nyitott ablakra könyökölve sokáig hallgatták szótlanul az udvarkertből felhangzó cigánymuzsikát. A fiatal Radics Béla mintha érezte volna, hogy valamely különös hallgatói vannak; egyre-másra vonta búfelejtő és búbánatos hegedűjén azokat a szép, szomorú dalokat, amelyek a királyi családdal összefüggésben vannak… Így: többször eljátszotta ama felejthetetlen dalt, amely úgy kezdődik: „Édesanyám is volt nekem, Keservesen nevelt engem…” Amely dalról mindenki tudta az Osztrák–Magyar Monarchiában, hogy ezt a nótát kedveli leginkább a királyfi, e mellett a nóta mellett szokott búsulva vigadni, hogy a jelenlétében lévő urak egymás után letérdepeltek előtte, és kézcsókkal örök hűséget fogadtak…
– Megszakad a szívem! – mondá nagyot sóhajtva a Színésznő. – Miért nem lehet most itt ő is?
A következő nóta, amit a cigányok játszottak az ifjú Radics intésére, az volt, hogy „Lehullott a rezgő nyárfa levele…” Úgy zendült fel a dal a cigány hegedűjén, mint a közelgő ősz szomorúsága.
– Az anyósom dala! – vágta ki rövid habozás után a Színésznő, miután Magyarországon ez idő tájt mindenki tudta, hogy Erzsébet királynő kedveli ezt a dalt… – Sírni, mulatni, megbolondulni szeretnék! – kiáltotta a Színésznő, amint végigvágta magát az udvari szoba pamlagán, és úgy hányta-dobta magát, hogy a hidegvérű Bécs Rezső darab ideig ijedten nézte.
– Fenséges asszony, térjen magához!337
– Nem addig, amíg a cigányok ezt a nótát muzsikálják. Szegény anyósom bolyong a világban, nem találja helyét. Én pedig itt vagyok, ahelyett hogy a lábai előtt ülnék. Még ma megölöm magam – kiáltotta haját tépve a Színésznő.
– Kár volna ilyen egészséges nőért – felelt Bécs Rezső, aki pillanatnyi ijedtségéből nyomban magához tért, amint a Színésznő öngyilkossággal fenyegetőzött.
– Vigyen el mulatni, mert leugrom az emeletről! – indítványozta most a Színésznő, miután látszólagosan darab időre magához tért.
– A „Karikás” vendéglőben van némi hitelem.
A Színésznő nagyot nézett, és őszintén ámuló hangon felkiáltott:
– Mi ez? Magának, akit úgy emlegetnek, mint a birodalom trónörökösének legbizalmasabb emberét: nincs pénze? Hitelre van szüksége?
– Néha… – felelt zavarodottan Bécs Rezső.
A Színésznő talpra ugrott:
– Majd elintézem ezt a dolgot a királyfival. Ő maga, szegény, nem tudja, hogy mi a pénz… Bratfisch számláit az S. M. Rothschild Bankház bécsi pénztáránál fizetik, mert különben abrakot sem tudna venni lovainak. Úgy látszik: a királyfi végleg megzavarodott, mióta azt a kis zárdanövendéket, a Vecsera Marit megismerte. Addig se volt valami körültekintő férfiú, de most már nem akar az orra hegyéig sem látni. Azt mondom tehát, hogy addig, amíg a királyfival beszélek, fogadja el tőlem ezt a kis kölcsönt, amely bízvást elegendő lesz mai mulatságunkra.
Így szólt a Színésznő, és útitáskájából egy nagyobb csomag bankjegyet vett elő, amelyet az álmélkodó Bécs Rezső kabátzsebébe gyömöszölt.
Bécs Rezső akkor kapott először életében pénzt nőtől…
– Csak fogadja el nyugodtan, a királyfinak is szoktam adni, ha észreveszem, hogy üres a pénztárcája – biztatta a Színésznő a kővé meredt hírlapírót.
– Teremtő isten! De Grieux lovagot akar belőlem csinálni?
– Csak nyugalom, fiatalember – mondta most a Színésznő mosolyogva,338 miután egy cigarettára gyújtott. – Mi, tapasztalt nők, nagyon is jól ismerjük a férfiak aprólékos bajait. A királyfinak például mindig én veszek inggombokat, harisnyakötőket, nadrágtartókat meg egyéb apróságokat, amelyeknek megvásárlásához neki derogálna befordulni akár a legelegánsabb üzletbe is a Grábenen. Én megveszem neki olcsóbban a magam külvárosi zsidóinál, akik províziót is adnak nekem.
– De asszonyom… – tiltakozott még mindig a meglepett fiatalember.
– A királyfi természetesen sohasem kért tőlem direkt pénzt – folytatta a Színésznő.
– De ott van Bratfisch, a mindentudó, az megmondja nekem mindig, hogyan állnak pénz dolgában. Bratfischnak már a kalapja állásáról is látom, hogy van-e pénzmag a háznál, avagy nincs. Egyszer egy hónapban aláíratok egy váltót a királyfival a követeléseimről. Ezeknek a váltóknak a kifizetését még sohasem tagadta meg a bécsi Rothschild. Valami kis hitele van még a birodalom trónörökösének ezeknél a konzervatív bankároknál is.
– De asszonyom – ismételte Bécs Rezső azoknak a fiatalembereknek a makacsságával, akik először kerülnek abba a helyzetbe, hogy úrnők által megillatosított bankókat fogadjanak el.
– Ha maga azt tudná, hogy druszája milyen boldog szokott lenni, amikor apró-cseprő kölcsönökkel kisegítem őt! Még a kezemet is meg szokta csókolni… Persze, ő nem tudja, hogy az apám pénzügynök ott, a Táborstrasszén, ahol a Bécsben letelepedett lengyel zsidóság lakik. Percek alatt együtt van annyi pénz, amennyire éppen szüksége van a koronahercegnek. Most pedig menjünk mulatni.
…Bécs Rezső ezen a napon érezte magát igazi férfinak. Délben megkarcolt egy herceget a vívóteremben. Este pénzajándékot kapott egy hölgytől, aki egyébként nem szokott ajándékokat osztogatni.339
